Selma Lagerlöf–Göran Tunström: A trollgyerek – Kolibri Színház
Meglehet, nem dönt majd nézői csúcsokat a produkció, mégis, az utóbbi évek egyik legszínvonalasabb, mi több, legmegrázóbb előadása ez, a minden népköltészetben megtalálható „váltott gyerek” témát gyerekközönség számára közvetítő svéd színdarab.
Selma Lagerlöf (1858‒1940), az első nő, aki irodalmi Nobel-díjat kapott, s akinek vadludak hátán utazó Nils Holgerssonja – nem utolsósorban a szerző tanítói gyakorlata során szerzett tudással – az egész világnak bemutatta a svéd földeket, gyermekkorában egy elszigetelt családi birtokon nevelődött. Míg az alkoholista apa el nem itta a vagyont, a legjobb tanárok jártak ki lányához, hogy tudását fejlesszék. A legmélyebb benyomások azonban a nagyanyjától hallott mesék és történetek révén érték a Gösta Berling című regényével később világhíressé lett írónőt. A trollgyerekről szóló novelláját egy másik jeles svéd író, a Magyarországon is megjelent regényeiről (Karácsonyi oratórium 1986, A tolvaj 1996, A pusztai levél 1998 ) is ismerhető Gören Tunström (1937‒2000) alkalmazta színpadra. Érzik a biztos írói kéz a dramaturgiai építményen, a honi dramaturg pedig Horváth Péter.
Orosz Klaudia svéd falut és ágas-bogas hegyvidéki erdőt idéző díszlete és szépséges északi jelmezei olyan realitással egybeszövődő mesevilágot idéznek meg, mely számunkra egy másik skandináv szerző, a norvég Ibsen Peer Gyntjéből szinte otthonosan ismerős. A balladai történet kezdetén fiatal gazda (Mészáros Tamás) lovagol párjával az erdőn. Lovaik megbokrosodnak, s az anya (Meggyes Melinda) leejti csecsemőjét. Mire megtalálja, azt már kicserélte egy boszorkányszerű troll-asszony (Tisza Bea), a saját gyerekével. Csak otthon jönnek rá, nem elég, hogy a csöppség ordít és nem hajlandó enni, de igen csúf is szegény. A gyereket s egyben az elbeszélőt is játszó Fehér Dániel egy kapucnis overallban ijesztgeti környezetét, látványosan köpi ki az ételt, míg viszolyogva végre valami gilisztafélét mernek adni neki, s ettől fogva ilyen troll-étkeken él. Az érzékeny és pontos színészi munka következtében a gyerekközönség hallhatóan és láthatóan neki drukkol, bár mindenki meg van kicsit hökkenve a lényegében megoldhatatlan élethelyzet láttán.
Fehér Dániel és Tisza Bea (fotó: Szlovák Judit)
A Kúnos László által fordított szövegkönyv legmeglepőbb, s a magyar gyerekszínházi alkotók számára legtanulságosabb dialógusai a morgolódó Cselédfiú (Czupi Dániel) és a megváltozott házból való szökést javasló Cselédlány (Alexics Rita) egyszerű életelveit tükrözik. Ők azok, akik a kamaszok kegyetlenségével mérik fel a gazda családjának egyre inkább leépülő lelki- és anyagi állapotát. A pletykás szomszédok (Tisza Bea és Mult István) is elmaradoznak, s míg az apa egyre elkeseredettebben fordul szembe a kis szörnyeteggel, az anya valami mély parancsolatnak engedelmeskedve szolgálja az életet ebben az elkeserítő változatában is. Óvja és neveli, sajátjaként gondozza a fiút. A srác egyébként veszélyes is – ó, hány beteget gondozó magyar család ismeri ezt a szorongást! –, egyszer felgyújtja a házat is. Nagyon szép a tükörfóliával földúsított, gondosan megkoreografált, „tüzes” színpadkép (mozgás: Lakatos János). Az anya nem csupán a tűzből menti ki, de egyszer a földühödött apa kezéből is kimenekíti a gyereket.
Az apa nem bírja tovább, s hátrahagyva családját, bemenekül az erdőbe. Fényes pillanat, amikor az összetört ember találkozik a sűrűben egy fiatalemberrel, saját fiával, akit a trollok neveltek ezidáig. A boldog vég bekövetkezését alig lehet fölfogni, annyi szenvedés vezet addig, míg a troll-anya is megkapja saját gyerekét, s az ember-anya is szívére szoríthatja a sajátját. És bár az új romantika és az impresszionizmus írója, Selma Lagerlöf szükségesnek tartotta megmagyarázni a balladát, hogy mikor a trollgyerekkel jól bántak, az embergyereknek is jobb sorsa lett, a mai néző pontosan tudja, hogy csak képzelmény a csere jótett. Csak az van, amit saját emberségedből adsz, ha az élet mégoly esendő változatának megtartásáról van is szó. Te döntesz, miként viszonyulsz a másféle teremtményhez.
Jó a zene (zeneszerző és rendező: Novák János), arányosak és szépek a dalszövegek (Fábri Péter). Egy 2007-es németországi gyerekszínházi fesztivál-beszámolóban olvasható Fábri Péter visszaemlékezése egy müncheni színház, a Theater der Jugend am Elisabethplatz Das Trollkind című előadásáról. Meglátása szerint az az előadás, ott, az idegenek befogadásáról szólt leginkább. A Kolibri előadása a szinte viselhetetlen kereszt, a beteg családtag által meghatározott élethelyzetekről szól, okosan, bátorítóan, keményen és fölszabadítóan.
Jó lenne, ha valami nagyon tapintatos feltáró munka révén eljutna az előadás azokhoz is, akik ezt leginkább értik. Talán a Nagycsaládosok Egyesülete tudna segíteni ebben. De vitatom a korosztályi kiírást: teljesen fölösleges hét éves korú gyerekeket hívni a produkcióra. Nincsenek még készen az itt fölmutatott kínok befogadására. S ezt nem orvosolja semmiféle drámafoglalkozás. Legfeljebb kilenc, de nálunk inkább tíz éves korban van annak itt az ideje, hogy ezzel a történettel találkozzanak. De akkor föltétlenül.
Selma Lagerlöf egyik újévi bejegyzését idézem: „Ilyenkor az emberek, amikor felébrednek, arra gondolnak, hogy vajon mit hoz nekik a jövő, mit várnak tőle, mit szeretnének elérni, miben reménykednek. De én ezen a reggelen azt akarnám üzenni nekik, hogy ne szerelmi boldogságot vagy sikert vagy gazdagságot vagy hatalmat vagy hosszú életet vagy éppen jó egészséget kívánjanak maguknak. Azt szeretném, ha összekulcsolnák kezüket, és gondolatban egyetlen fohászt fogalmaznának meg: Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!”
Jelentős fájdalmakkal jár, de Novák Jánosék fontos előadása sokat tesz azért, hogy „megérlelődjék a lelkünk”, s ezt kevés gyerekszínházi előadás mondhatja el magáról.
Gabnai Katalin
