Steven Isserlis: Miért csapott Beethoven a lecsóba? – Rózsavölgyi és Társa
Steven Isserlis családfája egészen Mendelssohnig vezethető vissza, nagyapja, az orosz zsidó Julius Isserlis zeneszerző. Természetes tehát, hogy zenei légkörben nevelkedett, az viszont egyéni vonás, hogy érzékenyen reagált első csellótanárának, Jane Cowannek azokra a történeteire, amelyek számára emberközelbe hozták az egykori zeneszerző-óriásokat. Ebből az emlékből kiindulva határozta el, hogy – miközben nemzetközileg elismert gordonkaművész – olyan könyveket ír, amelyek hasonló élményt jelentenek későbbi korok fiataljai számára.
Sietek leszögezni, a szerző maga is tudja, hogy nem ifjúsági irodalmat ír. Magyarul (a Rózsavölgyi és Társa kiadásában) megjelent könyve rendkívül fontos használati utasítást tartalmaz Megjegyzés a szülőknek címmel: „Valamennyi fejezet három részre oszlik: először a zeneszerző portréját vázolom fel, amit a gyerekek maguk is elolvashatnak (vagy fel lehet olvasni nekik); ezt követi az adott komponista zenéjének rövid leírása és a hozzá tartozó műajánló (itt olyan darabokat mutatok be, amelyek kiválóan alkalmasak arra, hogy velük kezdjük az ismerkedést); végül a zeneszerző életrajza olvasható néhány szórakoztató történettel kiegészítve (ezt egyben is el lehet olvasni, de ha úgy rokonszenvesebb, részletekben is fogyasztható).”
Isserlis stílusa közvetlen, afféle korábban ismeretlen nagybácsié, aki rövid időre vendégségbe jött, s most mesél, mesél… (nota bene 1958-ban született, könyvének angol eredetije 2001-ben jelent meg). Hat zeneszerzőt szándékozott közel hozni potenciális olvasóközönségéhez, közülük öt német nyelvterületről való (Bach, Mozart, Beethoven, Schumann és Brahms), hozzájuk „kakukktojásként” Sztravinszkij társult. Nem véletlenül – Isserlis, merőben „jópofizásból”, számos állattársítással él. Sztravinszkij botsáska, Brahms (sokszori említéssel sulykolva az olvasóba) sündisznó, Mozart pedig hibrid-állatka (akinek fényes szeme hörcsögére emlékeztetett, úgy imádott játszani, mint egy kiscica, és úgy vágyott a szeretetre, mint egy kölyökkutya).
Csakhamar kiderül, hogy a cím nélkülöz minden valóságalapot, Beethoven nem is csapott a lecsóba, hanem levesével öntött le egy pincért – de ez a leves-sztori kevéssé lett volna blikkfangos… Hát…
Isserlis gyakorló apaként megtapasztalhatta, hogy nehéz lekötni a gyerekek figyelmét, éppen ezért a túlzásokhoz folyamodik a hatáskeltés érdekében. Ha kigyűjtenénk könyvének jellegzetes szófordulatait, a túlzó jelzők igencsak előkelő helyet foglalnának el. Megannyi dolog rettenetes, borzasztó, szörnyű, ugyanakkor ezek a kifejezések jelzőként is rendkívül gyakoriak. Ha ilyesmivel lehet lekötni a brit gyerekek figyelmét, akkor nincs sok okunk panaszra, még akkor sem, amikor a (hazai, illetve országszerte fogható) média gyermekműsor-kínálata gyakran vált ki elégedetlenséget. De hát nem is kifejezetten gyerekkönyvről van szó.
Akkor tehát mely életkorhoz tartozók jelenthetik potenciális vásárlóinak jelentős részét? Költői marad a kérdés – szívem szerint azt válaszolnám, hogy kizárólag szakmabelieknek és az adott zeneszerzők művészetével kapcsolatosan sok pozitív élménnyel rendelkező zenebarátoknak való. Olyanoknak, akik görbetükörként értékelik, és ily módon nem torzképet alkotnak egy-egy zeneszerzőről a kötet segítségével, hanem – mintha sajátos stílusú karikatúrát szemlélnének – az itt feltüntetett emberi gyarlóságokat csupán az általuk korábban kialakított portré árnyalását szolgáló ornamensekként kezelik .
Nem vitás, a felvázolt portrék megannyi valóságmozzanatot tartalmaznak, de – hogy régi poénnal éljek – „nem ezért szeretjük” alanyaikat.
Talán mindenkinek van olyan időszak az életében, amikor jobban élvezi a malacságokat, akár gusztustalanságokat is annál, mint azok megérdemelnék. Aki ilyenkor találkozik a könyvvel, csillogó szemmel fogja olvasni. Csak nehogy ez legyen egy-egy alkotó megítélésének az alapja. Mert aligha vezet közelebb muzsikájuk élvezéséhez, ha tudjuk, mely alkoholféléket szerették leginkább, hogy mennyire nem törődtek a higiéniával,vagy netán a közterületeken illendő magatartással (részegesek, modortalanok, pénzéhesek és még sorolhatnánk…).
A kötetet olvasva mégsem ez szomorít el igazán, hanem a zenei megjegyzések, az ajánlók. Hasonlóképp felszínesek, néha – vulgarizáló szándékkal – még téves információkat, a lényegtől eltávolító értékeléseket is tartalmaznak.
Isserlis persze óvatos duhaj: köszönetnyilvánításában zenei szaktekintélyeket nevez meg, akik könyvének egy-egy fejezetét (a Schumannról szólót kivéve) elolvasták. Tehát, ha úgy tetszik, övék a felelősség, ha valakinek csípi a szemét valamelyik részlet… Olvasták kéziratban a barátai is – egyikük tanácsára eltüntette egy ízléstelen megjegyzését… (a többi maradt).
Aki őszintén-mélyen szereti ezeket a szerzőket, bátran olvashatja a könyvet, kiváltképp, ha nem idegen tőle az „angol humor”. Megjegyzem, London szülöttének nem jutott eszébe brit szerzőket tűzni a tolla hegyére…
Voltaképp még sikerélményt is kínál a könyv, amikor az olvasó úgy érzi, ő többet tud a kipécézett zeneszerzőről, illetve ajánlott művéről. S ez az önbizalom-növelő mozzanat azért (is) hasznos, mert elveszi azoknak a(z egyébként akár felháborítónak is tartható) megjegyzéseknek, történeteknek a bántó élét, amelyek az általa kevésbé ismert szerzőkre vonatkoznak.
Belegondolok: de jó, hogy a magyar szerzőket (legalábbis ebben a kötetben) elkerülte… ők megúszták. De vajon meddig?
Ami a magyar fordítást illeti,Nemes Krisztián munkája olvasmányos. De ezúttal sem nélkülözzük a „hibát vétett” nemzedékek óta eredménytelenül irtott tautológiáját (vagy hibázott, hibát követett el, vagy pedig elvétett valamit). És elvárható lenne, hogy a művek címe a bevett magyar fordításban szerepeljen, még akkor is, ha a fordító által javasolt esetleg hangulatilag jobban visszaadja az eredetit. Amikor az eredeti szöveg félreértelmezhető, nyilvánvalóan meg van kötve a fordító keze – ilyenkor szívesen olvastunk volna szerkesztői lábjegyzeteket…
Fittler Katalin
