Mike Leigh: Abigail bulija – Katona József Színház, Kamra
Tömérdek színmű tűnik el hamar a süllyesztőben. Biztató jel, ha némelyik jóval túléli az ősbemutatóját. Márpedig idestova négy évtizede, hogy Mike Leigh megírta, színre tette, majd képernyőre vitte az Abigail partija című drámáját. Nem feledték el a hetvenes évekbeli művet, s az ezredforduló után elő is vették, újra és újra műsorra tűzték az angol színpadokon. Persze, időközben megnőtt szerzőjének ázsiója, kivált filmes karrierjének jóvoltából. Neve vonzó lehet a közönségnek. Nem avult el a témája sem. A brit társadalmat nem rendítették meg olyan földindulások, amelyek alapjaiban megbonthatták volna az ábrázolt középosztály helyzetét, megbolygatták volna szokásos magatartását.
Akkoriban még nyoma sem volt minálunk ennek a rétegnek. Nem illeszkedik a magyar viszonyokra pontosan mostanra sem, amikorra az Abigail partija eljutott honunkba is: a Katona József Színház mutatta be a Kamrában. Ingatlanügynökök már vannak itt is, de a pangó lakáspiacon korántsem jutnak olyan tetemes jövedelemhez, mint Laurence Moss, aki mellett nem is kell munkát vállalnia nejének, Beverley-nek. Mifelénk inkább a „felső tízezer” képviselőinek feleségei maradhatnak otthon, s ütik el az idejüket fodrásszal, kozmetikussal, shoppingolással. Nincsenek afféle „kertvárosi közösségeink” sem, ahol a hasonló értékű házak „közös nevezője” alapján a jobb módúak meghívnák a szerényebben eleresztetteket, ahogy Mossék szomszédolni invitálják a fiatalabb Cooperéket, az ápolónő Angie-t és a számítógépes adatrögzítő Tonyt. És nemigen találni itthoni megfelelőjét Susynak, aki elvált asszony, egy kisfiúnak és egy bakfisnak az anyja, szintén nem dolgozik, de aligha vannak filléres gondjai, hiszen a lánya, a címbeli Abigail éppen tinédzser-partit tart. Meglehet, hogy az ex-férjétől kap szép összeget gyerektartásként.
De lépjünk túl e különbségeken… Ahogy nem érdemes meditálni azon sem, milyen apróbb mozzanatok árulkodnak a színmű korosságáról. Vajon az eredeti szövegben is számítógéppel foglalkozott Tony? S ha már lett volna mobilja Laurence-nek, bizonyára nemcsak hazatérve, hanem korábban rácsörget az ígéretéről megfeledkező ügyfelére. Manapság a vendégek nem ámulnának azon, hogy grillsütő van a konyhában. S nem menne „csodaszámba” egy száloptikás lámpa sem. A színrevitel úgy döntött, hogy nem erőlteti a látottak jelen-idejűségét. Valahol a darab megírása és a mostani előadása között eltelt idő fele táján állapodnak meg a külsőségek tekintetében. Az ezredvég felé lehetett már olyan egy „dizájnos” lakás, mint amilyennek Khell Zsolt elgondolta, rikító műbőr garnitúrával, újságmintás székekkel, rafinált világítású bárszeglettel, térelválasztó polcrendszerrel. (Bár könnyű észrevenni a tervezői szükségmegoldásokat a funkcionalitás érdekében, hogy a színtérre minden olyan helyiség – a konyha, a toalett, az előszoba, a hálószoba is – beférjen, illetve minden hozzájuk vezető járás – a bejárat, egy tolóajtó, egy lépcső is –, ami csak kell a jelenetekhez.) A „féltávoli” eltartás kivált a jelmezeken, azok közül is különösen a nők ruháin érhető tetten. Beverly párducmintás maxi ruháján, Angie virágos szoknyás, pasztell blúzos öltözetén, Suzy szinte vénlányosan színehagyott megjelenésén, amelyekkel Szakács Györgyi kitűnően jellemez. Ha gondolatban „ellenpróbát” végzünk, milyen is lenne például a Cooper-pár mai divatú, lazább, sportos vagy akár kihívó „szerelésben”, könnyű belátni, hogy nehezebb volna színesebb küllemük alól kifejteni személyiségük lényegét.
Ónodi Eszter, Jordán Adél és Ötvös András (fotó: Horváth Judit)
De mennyire akarta komolyan vétetni drámájukat a szerző? Jóllehet a személyek egyike, az agyonhajszolt és agyonszekált Laurence végül elhalálozik egy infarktustól, már a bemutatója idején vígjátéknak, komédiának titulálták a művet, miközben máig hasonlítják a Nem félünk a farkastól című Albee-drámához – ott is úgy isznak a szereplők, mint a kefekötő –, amelyen pedig senkinek sincs kedve hahotázni. Mike Nichols kétségkívül idejében megsejtette azt a mindinkább eluralkodó tendenciát, amely a színpadi hősöket is előszeretettel fosztja meg a tragédia súlyától. Nyilván, ennek is köszönhető az amúgy remekműnek korántsem nevezhető színdarabjának fennmaradása. Még arra a metódusra is rátalált, hogyan lehet az irodalmi minőséget köznapira cserélni. Nem az íróasztala mellett ötlött ki pallérozott dialógusokat, hanem a színészeit ösztökélte egyszerű szókészletből gazdálkodó improvizációkra. S valóban hozza a szövegkönyv azt a nyögvenyelős társalgást, amely az egymást felületesen ismerő emberek beszélgetését jellemzi, ha mégis közösen töltenek egy estét. (Hamvai Kornélt dicséri a magyar fordítás, amely az akadozó diskurálást is képes hatásában gördülékennyé tenni.) Ha ilyen üres fecsegést vagyunk kénytelenek hallgatni a valóságban, fölöttébb kínosan érezzük magunkat. De ha a színpadról halljuk, csakugyan nevetségesnek tetszenek a döcögő mondatok. Mégis éberen lessük azokat a szavakat, amelyek a semmit mondás burkában is valami tartalmasra utalhatnak. S e tekintetben nem vagyunk elkényeztetve.
Rezes Judit és Kocsis Gergely (fotó: Horváth Judit)
Egy-kettőre kiderülnek azok a képletek, amelyek szerint működteti a szerző a jellemeket. Olvasva elegendő kinek-kinek a színrelépte után pár oldalnyi, hogy tisztában legyünk a szerep-sablonokkal. Nézve azonban, szerencsénkre, számottevően gazdagodnak a klisék Ascher Tamás gondos rendezése, nemkülönben a kiváló színészek jóvoltából. Az unatkozó szépasszony, Beverley nemcsak szüntelenül piszkálódó, nyájasságában is irritáló nő, de Rezes Judit alakításában szembeszökő a végtelen egoizmusa, a lehengerlő akaratossága, az ellentmondást nem tűrő dominanciája, miközben nincs is „mire föl” nagyra lennie, mert üresfejű, műveletlen, lélektelen; még vészhelyzetben sem képes őszinte empátiára. Mindössze három esztendőnyi házassága alighanem úgy jött létre, hogy megjátszotta magát, s elvétette a tehetősebb ingatlanossal. Késő bánat ez a jószándékú Laurence-nak, aki hajtja magát kifulladásig, hogy tisztességgel helyt álljon munkájában is, magánéletében is. Olyan embernek láttatja Kocsis Gergely a férjet akinek fát lehet vágni a hátán, kerüli a méltatlan konfliktusokat, inkább megalkuszik, csakhogy békéje legyen. De ha mégis elszakad a pattanásig feszülő cérna, arra is maga fizet rá. Laurence az egyik, akin nemcsak nevethet a nagyérdemű, de akit szánhat is.
A friss szomszédok, a feleség és a férj egyaránt már-már együgyűeknek látszanak. Angie még a banális társalgásban is le-lemarad, Tony pedig szinte részt sem vesz benne. De Jordán Adél játékában csupa jóindulat, naiv iparkodás, jellemzi az asszonykát, hogy felérjen a háziakhoz, míg Ötvös András ex-focistája egykedvűen viseli a kényelmetlen vendégeskedést, szinte hallani, hogyan csikorognak agyában a kerekek, ha mégis kénytelen megszólalni. Mindketten finoman jelenítik azt a tipikus szituációt, amelyben a feleség megbántottan, de türelemmel „néz félre”, amikor a férje „rámozdul” a flörtölő háziasszonyra. És a színészek megragadják azt a lehetőséget, amelyből kiderülhet, mégsem afféle semmi-emberek, s még össze is tartoznak valóban. Amikor Laurence rosszul lesz, Angie olyan komolyan, célirányosan, a beteg iránti emberséggel és a jelenlevők praktikus irányításával kezeli a helyzetet, hogy kétség nem fér ápolónői elhivatottságához. Tony pedig úgy jár a kezére az újraélesztésben, hogy érezni, mennyire becsüli, ismeri a párját. Amikor Angie lába begörcsöl a hosszú térdepléstől a beteg mellett, olyan rutinosan siet megmasszírozni, mint aki már nem egyszer segített enyhíteni a fájdalmát.
Susy az, aki már a belépésekor más levegőt hoz magával. Persze, lehet mosolyogni a küllemén. De szemüvegessége, mákosan őszülő haja, vastag harisnyája, ódivatú öltözéke is arra utal, amitől ennek az asszonynak inkább a lelkébe szeretnénk belelátni. És Ónodi Eszter minden rezdüléséből világosan kiolvashatók a gondolatai. Holott sokáig csak üldögél. Nem mondja, de látjuk, hogy esze ágába nem lett volna átjönni Mossékhoz, ha nem kellett volna magára hagynia Abigélt bulizni a barátaival. Megadja a gyermekeinek, amire vágynak, de önmagára már nem sokat áldoz. Bizonyára azóta, amióta elvált, s amióta nem is hisz abban, hogy új párra találhat. Míg a többiek nyakló nélkül vedelnek, Suzy aligha szokott poharazgatni, meg is árt neki az unszolt ital. Fegyelmezett asszony, akinek minden szemvillanásában ott a véleménye, de megtartja magának. Kivételes drámája van.
Az előadás záró képében a fények Suzy köré zárulnak, amint hosszan, visszhangtalanul hallózik a telefonba. Végül is meghalt valaki, akinek a szívrohamát még kitörő nevetéssel fogadta a néző. Olyan „bombasztikusan” dübörögtek mellette a Sors-szimfónia hangzatai. Ideje volt tehát megválni a komikus hangulattól. De úgy sikerült a reflektorfényben jelképessé avanzsáló kiáltozás, mintha csakugyan a hetvenes évek színházában lennénk. Ez a „finálé” szinte figyelmeztet: Mike Leigh vígjátékából nehéz volt kicsikarni az értékesebb tartalmakat. Jobb, ha nem is próbálja színre tenni gyengébb társulat.
Bogácsi Erzsébet
