Molière–Parti Nagy Lajos: Tartuffe - Örkény István Színház
Bénultan a tehetetlenségtől, hallgatózva, majd összerezzenve ülnek Orgon családtagjai a csontfehér nappali pamlagjai és párnái között. Hallgatnak. Várják a vihart. Pernelle-né, Orgon itt vendégeskedő anyja már távozni készült, de most még egy utolsó szemlét tart a ház távolabbi részein. Szolgája, Flipote (Varga Lili e. h.) tökmagozva várja. És ő megérkezik. Pogány Judit mint Pernelle-né, vagyis mint Marika néni, fekete posztócipőben, mackónadrágban, kemencényire szoknyásodva, kékfestő aljban, barna bekecsben és fejkendősen (jelmez: Ignjatovic Kristina) berobban a szorongók közé, s Parti Nagy Lajos grammatikai lövedékeivel megsorozza a jelenlevőket. Pompás nyitány.
Pernelle-né oktat. Marhaságokat zagyvál, jambikus tizenkettesekben („Ez itt egy kupleráj, már megbocsássatok!”), s ahogy azt Molière eltervezte, bemutatja a szereplőket. Külön-külön támadja Damist (Dóra Béla e. h.) és Mariane-t (Kókai Tünde e. h.), az unokáit, Elmirát (Pálya Pompónia e. h.), Orgon fiatal feleségét, az ifjak mostohaanyját, s a kardigános-kockásinges-szakállas-szemüveges Cléante-ot (Csuja Imre), Elmira nagybátyját. Aki leginkább a bögyében van, az Dorine (Kerekes Éva), Mariane komornája, a magasan kvalifikált háztartási alkalmazott.
Pernelle-né gyógyíthatatlan. Lapos retiküljével s vak hitének evezőcsapásaival evickél a tragikus komédia hullámain, s rá se ránt, hogy körülsistergett bálványa közben kicserélődik. A végén elsőnek cuppan rá az új kegyúr, a friss uracs kézfejére, a cselédek elborzasztó önfeladásával.
A heverők mellől tálcák, üres poharak kerülnek elő, talán az előző napi vendégség maradványai. Mindenki kényelmes, mai öltözéket visel, fekete, szürke, barna s kék foltok mozognak a fehér térben. Az újgazdag „semmi a mindenben” minimál-trendjét egy távirányítóval mozgatható, félköríves falba épített, hatalmas házimozi koronázza meg, melynek képernyője alkalomhoz illőn változik, hol tarka akváriumot, hol pattogó tüzű kandallót, hol egyebeket mutat.
Znamenák István és Nagy Zsolt (fotó: Gordon Eszter)
A jelenetsorokat a nézői orrok előtt lecsapódó, fekete lapfüggöny csattanása választja el (díszlettervező: Bagossy Levente). Zeneként a hitéleti eseményeket kísérő harmóniumok szuszogására emlékeztető szintetizátor hangja szolgál, hol indulóvá, hol tuc-tuc muzsikává, hol szédelgő keringővé rajzolva át fúga futamokat (zene: Kákonyi Árpád).
Parti Nagy Lajos átköltése gyöngébb kezű rendező esetében „elvinné a show-t”, hiszen az ő csodálatos csinálmányainak élvezetéhez idő szükséges.
Egy szállóigévé leendő lelemény vibrálhat ugyan a pódiumon, de nem mindig kedvez a nagyobb struktúra részét képező színpadi pillanatnak, olykor egyszerűn széttapossa azt. Egyik-másik jól sikerült szó-szitakötő azonban a játék újbóli megnézésére is ösztönözhet. S most be kell valljam, kétszer láttam az előadást. Először a premieren, majd később egy hétköznap este, sok fiatallal együtt. Nincs kizárva, hogy harmadszor is megnézem. Már csak a rendező, Bagossy László színművészetis tanítványainak várható fejlődése miatt is.
Ahogy a színlap megőrizte Dorine „komorna”-ságát (a műsorfüzet szerkesztője s az előadás dramaturgja Ari-Nagy Barbara), a dialógusokban is maradtak a régmúltat idéző, vagy egyszerűen átírhatatlan, kort jelző utalások. Maga a főzet, ez a sajátosan mai, magyar szöveg rengeteg ízlelnivalót tartogat az ínyencek számára. Vannak benne elomló zöldségdarabkák, a honi hülyeség jellegzetes, félrenyelhető falatkái, mint például Pernelle-né „etalion”-ja, vagy „te is hibás vagy a Deákné vásznánál” formájú sziszegései. Vannak benne szétharapható köménymagok és borsszemek, mint az Orgon összeomlásakor előtörő „óbasszamegbasszamegbasszameg!” vagy egyéb erős, de a pillanatnak mindig megfelelő káromkodások. Van benne fog alá kerülő apró kavics is: Elmira előző esti rosszullétét Molière egy érvágással hangsúlyozta. Parti Nagy ezt azzal váltja ki, hogy „reggelre még meg is jött neki”. Van benne lassan olvadó sókristály, szép számmal, mint például „imahernyó”, vagy „sic itur ad acta”. S nem említettük a mámorítóan bárgyú képzavarokat, például: „ifjúságod feslő bimbaja kiröppen fészkéből” stb. S van benne pár – csak magyarok számára édes – szopogatni való, mint: „megadá az ég”, vagy „Nincs a teremtésben vesztes, csak én!”.
S hogy mi van mindennek a mélyén? Tragédia. Mert Orgon nem Pernelle-né. Ő felfogja, mi történt vele. Bagossy László rendezésének ugyan Tartuffe (Nagy Zsolt) a címszereplője, de Orgon (Znamenák István) a főhőse. Hogy a színész nevét leírom, most tudatosodik csak bennem az a jelenet, amikor Pogány Judit Pernelle-néje bajba került, fájdalomtól összegömbölyödött fiát, fölé hajolva, egyszer csak Pityunak szólítja. Hisz ez a mi Pistink, a jelenkori trutyiesőben és cefrezivatarban! Znamenák Orgonja a haza képmása. Alakjában egy megvezetett országot lehet szidni és siratni egyszerre. Nagy alakításról, igen jelentős színészi munkáról van szó.
Elképesztő egyébként, hogy ebben a gazdaggá lett, s lelkileg kissé elszegényedett családban milyen tiszta jóindulat, mi több, kölcsönös szeretet uralkodik. Egészen addig, míg Orgon meg nem zakkan. Ezt a sokat ügyködő, güzü kis embert itt szeretik, még ilyen háborodott állapotában is. Elnézik neki frissen keletkezett hóbortját, hogy befogadott egy hajléktalan szövegládát, egy mutatványost, egy börtönben kigyúrt és kiokosodott szélhámost, s most szinte szerelemmel szereti azt. El nem tudják képzelni, hogy nem tér magához kellő időben. Pedig nem tér. Mindene megvan, de vesztére megkívánt egy szerepet: elhivatottá lenni vágy. Szép a repülést imitáló kettős szobor-karikatúra az első rész záró képeként.
Pálya Pompónia e. h. és Nagy Zsolt (fotó: Gordon Eszter)
Hiába figyelmeztetik, hogy nem tűnik igaznak ez a nagyon is mutogatott ájtatosság. (Remek a Lőrinc (Jéger Zsombor e. h.) által cipelt, hordozható magnón fölhangzó, nyúlós gregorián, s gyomorforgató, amint Nagy Zsolt közönséget keresve „korbácsoltatja” magát.)
Orgon nem hajlandó észrevenni, hogy itt nem mély hitről, hanem annak vásári változatáról van szó. Talán a káráló anyai elvárásnak is igyekszik megfelelni. Talán maga előtt sem tisztázott vonzalom ébredt benne a sokakra hatni tudó férfi iránt, s önmaga sötét karizmával rendelkező, nyomulós változatát jutalmazza, amikor az erényekkel körbeképzelt férfiúra íratja minden vagyonát. De nincsenek erények. Orgon téved, és rajtaveszt.
Nagy Zsolt mint Tartuffe eléggé meghökkentő figura. Csak később értjük meg ezt a színészválasztást. Nincs szó itt a francia Oltáriszentség Társaság tagjairól, de még a szalonkavadász magyar díszkeresztényekről sem. A nyakban lógó, friss gallyakból összeeszkábált kereszt sem valami bio-katolikust jelez. Itt a rossz minőségű tettetőkről, a hit által soha meg nem érintett, álszent gazemberekről van szó. („A rohadék...” – sóhajtott mögöttem valaki.) Nagy Zsoltnak, sajnos, ugyanúgy nem érteni a halk beszédét, mint az egyetemi hallgatók egy részének. De aki jó szögből látja azt az ördögűző jelenetét, amikor az első rajtakapás után, habzó hisztériával próbálja kiverni magából a „barlangos testű férfi”-ba bújt sátánt, az tapasztalhatja, hogy Nagy Zsoltnak egyszer csak sárga lesz a szeme, egészen borostyánszínű, mint a legzaftosabb horrorfilmek szereplőinek. Igen, fáj egy kicsit, hogy ez a Tartuffe „csak ennyi”. Hogy nekünk még álszentből is ilyen silány csavargó jut csak. Érdemes azonban figyelni. Hisz ott a következő nemzedék, jön Lőrinc, a titkár, aki majd bevégzi az akciót.
A vigasztaló épeszűséget Dorine figurája, s vele a remek Kerekes Éva jelenti. Ő az a „vöröskeresztes nővér”, aki látott már egyet s mást, szabadszájúsága egy markotányosnő és egy világot járt nevelőnő szókincsével vetekszik. Csuja Imre hümmögő értelmiségije, eszköztelen lévén, aligha fogja helyére billenteni a világot. De legalább jókat gondol. Kókai Tünde sete-suta Mariane-ja szelfizgető, butácska libácska, romlatlan ifjú szerelmes, a klasszikus Molière-i képlet alapján. A Valért játszó Patkós Márton e. h. reményteljesen ábrázolja a női bonyolultsággal először találkozó, épp csak férfivá ért embert. A premieren még nem, de később megszületett a feszes veszekedési-kibékülési jelenet, hibátlan tercett lett, nem utolsósorban Kerekes Évának köszönhetően.
Pálya Pompónia Elmirája küllemével hat. Duzzadó csalétek ő a történetben. Ha nagyobb vivőerejű hang társul a pompás külsőhöz – s ez még ebben a szezonban elérhető –, kétszer olyan jó lesz. Dóra Béla mint Elmira nevelt fia energikus, vadóc, igazi mai figurát hoz. Damis egy hátsó gondolatokat elhessentő, beszúrt információ szerint Valér húgát nézte ki magának, ezért is olyan tiszta kettőjük nagyjelenete.
Nem tudhatni, hogy a „karfiolfing titkár” mikor dönt úgy, eláll Tartuffe mellől. Lehet, már rég beépült, s megbízásból leskelődött itt. A „királyi megváltást” az ő TEK-es csapatának sortüze hozza el. Miután kommandósai szitává lőtték Tartuffe-öt, nejlonzacskóból elővett, steril pisztolyt helyez a halott kezébe. Tizenöt évvel ezelőtt, Zsámbéki Gábor rendezésében Takátsy Péter Lőrince láttán rázta ki a hideg a nézőt a finálé csoportképe láttán. Jéger Zsombor Lőrince most átveszi a hatalmat. Beinti a magával hozott tévéstábot, Varga Lilla Riporternőjének mikrofonjába öblökög, fényezi kicsit a rend honát, s közben jelzi, Orgonnak módjában lesz „elsikálni a szeplőt”, tehát egyszer majd kérnek tőle valamit. „Kérdés van?” – fordul a közönséghez. „Ne legyeeen!...” búgja tréfásan.
Ez a „Ne legyen!” nem is biztos, hogy kell. Ha fönn marad a „Kérdés van?” pimaszsága, a csöndben még inkább érezhető a néma válasz, mellyel szolgálni tudunk. Hogy nincs. Nincs kérdés. Kuss van.
Gabnai Katalin
