Három mesterség titkaiból
Jogos felháborodás, folyamatos és fokozódó kiábrándulás, elkeseredéssé duzzadó bosszúságok évadán, amikor már nem is igen billeg a kulturális közélet aggasztó irányban kilengő mérlege, jóleső – és ritka – öröm a kultúra világából csokorba szedve csakis jó híreket, elismerésre érdemes, kivételes teljesítményeket sorolni. Még akkor is, ha ilyenkor a magát objektívnek valló kritikus is hajlamos a mentegetődzésre: talán mégis csak fontosabb lenne valamiféle aktuális Holmi-sirató, avagy az üres, talán már be is zárt művész mozik feltérképezése, a nyomdafestéket sem érdemlő giccskiadványok ostorozása, mint a kivételes teljesítmények és pillanatok leltározása… Makacsul vallom ennek az ellenkezőjét: a közönség nevében és érdekében is hiszek az irodalmi és művészeti értékek felmutatásában, a hegycsúcsoknak tekinthető, pozitív példák vonzerejében.
Örkény üzenete
Kezdem A mesterség titkaiból szerkesztett új Örkény-kötet legprózaibb és legritkább pozitívumával: Örkény életművének hasonló című gyűjteménye 2003-ban jelent meg a Palatinus Kiadónál 498 oldalon, 3590 forintos áron, míg az idei, 582 oldalas új kiadást 3500 forintért forgalmazza ugyanaz a kiadó!
De persze nemcsak ezért örültem – örültünk – az életmű hátországába kalauzoló, gazdag és az előzővel tartalmában, sőt szerkezetében is nagyrészt megegyező új kiadásnak, hanem azért is, mert már a tartalomjegyzékek összevetése is néhány élvezetes „új” Örkény írást kínál. Valljuk be, nem sokan emlékeztek és emlékeznek közülünk arra, amit pedig Jean Effel Az ember teremtése című rajzsorozatának Örkény írta 1957-es előszavában már olvashattunk, hogy az ember teremtésének napja nem múlt el haszontalanul, hiszen az ember, akármilyen nagy számban fordul elő a világban, nem tömegcikk, hanem minőségi munkával készült, kisipari termék, az ördög csöppet sem félelmetes jelenség, viszont a jóisten sem lángész... Élvezettel és egyetértéssel olvassuk, hogy Vercors prózájának modernségét az őt fordító magyar író a francia kor- és pályatárs sokrétű állásfoglalásával, megalapozott tudásával és főként a saját korában való aktív jelenlétével, helytállásával bizonyítja.
Külön öröm (és bánat is) az új kötet önálló III. IV. és V. – a színház, a film és a képzőművészet területére kitekintő – fejezete. Öröm, hogy az író a rokon mesterségek ismerős titkaiba is némi bepillantást kínál, de veszteség, hogy ezekből az írásokból nem született meg a tervezett önálló kötet. Nem meglepetés, de érdekes, hogy Örkény minden kritikusánál hitelesebben írja le Latinovits Zoltán Őrnagyának démoniságát. De ez a jelző is azáltal kerül új fénytörésbe, hogy Örkény kimondja: a színész játéka során az a kivételes és nagyszerű alkalom teljesedik ki, „amikor az író látomása – mint egy vers egy darab papíron – a színpadon lett teljes és egész.” És nem kevésbé izgalmas – bár részleteiben vitatható –, amit az irodalom mestere a századunkban három halálos sebet, a film, a rádió és a tévé tőrszúrását – kiheverő színház túlélési stratégiájáról vagy a tévé spontaneitásáról állít.
Börcsök Enikő és Hegedűs D. Géza – Kvartett, Vígszínház (fotó: Gordon Eszter)
Szerencsés szerkesztői ötlet volt az ötvenes évek szellemiségére jellemző Lila tinta-vita és a vékonyka, ám így is erőteljes 56-os „jegyzetlapok” önálló fejezetté emelése. De a mesterségnek a kötetben felvillantott esztétikai titkai közé tartozik a publicisztika és a szépirodalom közelségét érzékeltető Egy Cili, két Cili című írás elhelyezése is.
Elmondható, hogy a kötet olvasása után egyetlen, jóvátehetetlen hiányérzetről adhatunk csak számot: szinte nincs is benne olyan írás – kisesszé, riport vagy jegyzet –, amit ne szeretnénk tovább olvasni. De ez már a sors, a történelem, a halál bosszúja, nem pedig a kötetet szerkesztő, nemcsak feleségnek, dramaturgnak, de szerkesztőnek és filosznak is kiváló Radnóti Zsuzsa felelőssége.
Pálos Hanna elnémíthatatlan némasága
Nem ismerem személyesen Pálos Hannát, életemben nem váltottam vele szót. Azzal sem dicsekedhetek, hogy már a Katona József Színházban töltött gyakorlati éve során, legelső szerepeiben felfigyeltem volna rá. De valamennyire mégiscsak ismerem Pálos Hannát, mert a neten olvasható, egyetlen bemutatkozó interjúban olyan hitelesnek tűnő, őszinte és sokrétű képet ad önmagáról, ötletszerű pályaválasztásáról, berlini felszolgálói tanulmányairól, merész kísérleteiről és emelt fővel viselt kudarcairól, zárkózottságáról, fiús alkatáról és az életkorát messze meghaladó öreg szerepekhez való vonzódásáról, hogy szokatlanul közel kerülök hozzá. Csak 2015. január l7. óta merem állítani, hogy jól ismerem Pálos Hannát. Jól ismerem, mert láttam néma Kattrinnak Zsámbéki Gábor Kurázsi mama-rendezésében.
Pálos Hanna és Fullajtár Andrea – Kurázsi mama, Katona József Színház (fotó: Szilágyi Lenke)
Persze láttam már más, nagyszerű Kattrinokat, és soha nem felejtem el első találkozásomat Brecht hősnőjével a Madách Színházban, amikor a fiatalon is hihetetlen drámai erővel rendelkező Psota Irén riasztotta dobszóval az alvó várost. Pálos Hanna néma Kattrinja méltó utóda az övének, de mégis egészen más. Nyoma sincs benne a szereppel korántsem ellentétes, rejtőző szépségnek, és nyomokban sem csillan meg benne semmiféle halvány báj. Riasztó, hogy szegény Kattrint még a rendező és a sminkes is elcsúfítja, amikor száműzi arcáról a szellem és a személyiség jelenlétét is. Mintha Kurázsi mama lánya nemcsak néma, de valóban és tragikusan fogyatékos is lenne. Érdemes egy pillantást vetni a színház műsorfüzetének 26. oldalára: Kattrin tekintetében a rémület, a tébollyal fenyegető félelem. Szemmel láthatóan szánalmas, sorsüldözött teremtmény mered ránk, akit a női lét, a jövendő anyaság minden örömétől eleve megfosztott az isten. De Pálos Hanna rémületében mégis ott izzik valami elfojtott tűz parazsa, valami kielégítetlen vágy, sőt a másokért vállalt cselekvésre való készség is. Azután kiviláglik az is, hogy effajta késztetést nem lehet szeretet és a szeretetre való készség nélkül megélni. A Szinház online kritikusa, Kútszegi Csaba szerint Kattrin végső, hősi dobolásában is annak mássága nyilvánul meg: az önfeláldozó hősiesség helyett a maga dolgát minden vesztenivaló nélkül végző és vállaló ember helytállása. Anélkül, hogy a kritikusnak ezzel a meglátásával vitatkoznék, hozzáfűzném, hogy a vascsővel véghezvitt dobolás közben szerintem Kattrin nemcsak megnőtt, de átszellemült, sőt meg is szépült. Leplezett mosolyában olyan, a halál árnyékában született, legyőzhetetlen hatalom, sőt fölény ébredezett, ami máris igazolta a fiatal színésznő különös szuggesztivitását is. Pálos Hanna Kattrin merész átlényegülésével bizonyította, hogy megvan benne nemcsak a jó, de a nagy színésznő ígérete is.
Gyakorlatos pályakezdőként Hanna arról beszélt, hogy vágya az olyan színház, ahol gondolkodnak benne és kíváncsiak rá. A Katona Zsámbéki Gábor rendezte premierjén azt éreztük, láttuk, hogy ez a vágya máris teljesülőben van: ebben a közösségben alighanem gondolkodnak benne, mi nézők pedig egész biztosan kíváncsiak lettünk rá.
Utóhang – jelen időben
Egy a múlt században született, a színházi hagyomány szerint kritikus korba érkezett komédiáról van szó. Olyan darabról, amit „vidéki” ősbemutatója után több városban, több rendezésben is sikerrel játszottak, de annak ellenére, hogy az 1997/98-as évadban elnyerte a legjobb új magyar dráma díját, bírálói kétes értékű dicsérettel kordarabnak minősítették, sőt, a színpadi műből barkácsolt filmváltozat nem úszta meg még a „zeitstück” bélyeget sem. A Magyar Narancs könyörtelen – vagy inkább értetlen? – bírálója szerint Spiró György Kvartettjében – mert arról beszélünk – az élet prózája sokszor kisszerűen jelenik meg, és plasztikusan kidolgozott személyek helyett a hálátlan szerepekben „beszélő fejek” szólalnak meg.
Ezek után nem lett volna csoda, ha a dráma Spiró más, felejtésre ítélt darabjának sorsára jut, és húsz év múltán nem esne róla több szó, mint a történelmi Békecsászárról vagy a botrányt keltő,valóban gyenge Vircsaftról. A tanulságok megvitatása helyett az történt, hogy Marton László, aki egyébként is hivatott és avatott Spiró-specialista – újfent találkozott a Kvartettel, és nyomban „felfedezte”. Felfedezte, hogy a darab általa központinak érzett problémája, az öncsalás és annak minden következménye, újra időszerű. Hogy szellemiségén, tanulságán, sőt, szövegén sem kell semmit aktualizálni: úgy időszerű, ahogy van. A darabnak mind a négy szereplője hiteles, tovább élő, jellegzetes típust, és nem mellesleg főszerepet játszik. Tény, hogy Spirónak sem mindegyik mai tárgyú darabja ennyire élő. Hogy a nézőtéren ülő kortársak körében – akik mondjuk a fél világért sem tépnék össze nyertes lottószelvényüket, mint a Prah hősei, vagy több empátiával figyelnék idős szüleik sorsát, mint a Prima környékre száműzött öregek korlátolt és/vagy közönyös családtagjai – kérdések, sőt ellenvetések ébrednek. De ezúttal már a hősök hiteles környezete láttán megadjuk magunkat, a szellemben-szóhasználatban ismerősen emlékezetes párbeszédek hallatán pedig csak bólogatunk. Igen, ilyenek voltunk, vagyunk – ha nem mi, akkor a papánk, a szomszédasszonyunk vagy a lánya. Sajnálatosan igaza van a rendezőnek és a konyhai perspektívába beszorult háziasszonynak, Börcsök Enikőnek is, hogy a Kárpát-medencében szinte Mohács óta megállt a világ…
Amikor október végén jegyet kértem a 10-én bemutatott Kvartettre a Pesti Színházba, s csak januárra tudtak adni, értetlenkedtem. Amikor viszont január elején megláttam a pótszékekkel is telezsúfolt nézőteret, és az előadás végén megtapasztaltam a premiersikernél is kitartóbb tapsvihart, megértettem. Az egyébként is udvarias pesti közönségnek ezúttal minden rétege külön-külön és őszintén lelkesedett. A korproblémákkal szembenézni hajlandó értelmiség és a nevetni, szórakozni vágyó kispolgár egyaránt. És ez Spiró és Marton László, valamint a négy remek színész, Hegedűs D. Géza, Kern András, Börcsök Enikő és Péter Kata közös, különleges érdeme.
Földes Anna
