Azt halottam, hogy a január 14-i bemutató csapnivalóan rossz (széteső, mondandónélküli, unalmas) volt, másnap ellenben egy nehezen induló, de kifejezetten izgalmas, mélyről merítő előadást láttam. Elkövettük azt a hatalmas hibát, hogy nem hirdettünk nyilvános főpróbát. A realitásokkal való kapcsolatomat ebben a próbaidőszakban mi sem jellemzi jobban, mint hogy bennem fel sem merült, hogy nem lesz nyilvános főpróba. A bemutató előtt négy nappal tudatosodott, hogy az első előadás egyben a premier is, melyen meg fog jelenni minden bizonnyal a kritikusi kar, és semmiképpen sem lesz maradéktalan élményben része.

 

Voltak-e konkrét változtatások a bemutató után? Illetve érzékeltél-e változást a bemutató utáni előadásokon?

 

Rengeteget változott az előadás már a második alkalomra is. És tovább, előadásról előadásra. Elég sok új dolgot próbáltunk ki „élesben", ami az együttes bátorsági fokát illetően a jövőre nézve nagy reményekre jogosít. És fogunk is még változtatni, például februárra (22., 23.) az általad lehúzott első két darabot kihúzzuk, és az eredeti elgondolás szerint újra a Cascando nyitja az előadást. De biztos, hogy a jeleneteken belül is találunk még újdonságokat.

 

Ha nem volt is nyilvános főpróba, hogyan történhet meg az egy ilyen viszonylag hosszú próbafolyamat után, hogy a bemutató és az első előadás között ilyen mértékű a különbség?

 

Nagy sokára sikerült csak döntenem a jelenlegi szerkezet mellett, ezért későn állt össze a gyakorlati színpadi menet is. A nézők érkezése előtt egy órával még dalt írtunk. Ideges próbaidőszak volt, legalábbis a lezáró szakaszát tekintve. A végére alaposan megtépáztuk egymás önbizalmát. Velem gyakran történik hasonló, nem is tudom, mikor volt utoljára felhőtlen főpróba hetem.

Hogy mi volt ebben az esetben a végállapot igazi kiváltója? Mennyire tartozik a közönségre az előadások keletkezéstörténete? Még a legjobb atmoszférában is (márpedig a Tünet Együttes lényegében eszményi közeg) mechanikusak és kiszolgáltatottak a hétköznapjaink. Ezer külső, belső dolognak van kiszolgáltatva a próba.  Emberek ma összejönnek egymással, holnap nem, jobb lábbal kelnek egyik nap, ballal a másikon, embernek  érzik magukat a bőrükben, vagy éppen kudarcnak látják az életüket. Gondold meg, két és fél hónapon keresztül minden nap elközlekedsz a BKV-val a Flóriánba, vagy az L1-be, és Beckettet próbálsz, ami a legnagyobb részt kéri belőled! Alaposan megküzdöttünk ezzel az anyaggal. Na. Try again!/fail again/try better! (S.B)

 

A Katasztrófa Maraton - az indítás nehézsége után -  jól gördülő, nem nagy befogadói intellektuális ráfordítással erőteljes színházi élményt nyújtó, a legkevésbé sem emberpróbáló két és fél órás előadás, annak ellenére, hogy a Tünet Együttes a Karctól az Alibiig tartó időszakának megszólalásmódjától eltérő regiszterekkel dolgozik. Csak a nevében Maraton. 2008 novemberében volt egy három és fél órás - elmondások alapján bágyasztó és elviselhetetlen - munkabemutató belőle. Mindezeket figyelembe véve, a mostani előadás számodra egy próbafolyamat sikerét jelenti, vagy inkább engedmények története, és akkor valahol mégis csak egy óvatoskodó kudarc: a szokásostól eltérni nem merés, az emészthetőségnek, a nézőtéri kényelemnek tett engedmény kudarca?

 

 

katasztrofa
Szabó Márta

Számomra ezek a darabok szórakoztatóak. Számomra a kudarc az lenne, ha az elégségesnél jobban untatnák a színházjáró embereket. Elégséges, mert a művek hatásmechanizmusához hozzátartozik egy arányos mennyiségű unalom, vagy jobb szóval irritáció. A munkabemutatón megértettem, hogy ezek a munkák így, összességükben, ebben a háromrészes formában, ebben a sorrendben legfeljebb nekem fognak annyi örömet okozni, amennyire jók. Emészthetetlenül sok, mondta mindenki, és ez így is volt igaz. A munkabemutató feladata (mint most utólag megérthettük) az volt, hogy a választott darabokat egyenként zárt egységekként megfogalmazzuk, és úgy önmagukban vigyük közönség elé: Beckett „szikrázóan pontos" konstrukcióinak rétegeit egyenként és együtt is tudatosan össze-össze kötve, elválasztva,  párhuzamos útjaikon nyomon követve az életteli elemeket. Beckett részletei rendkívüli érzékkel megragadott élő pillanatok, életfolyamatok. Igazak, pontosak és objektívek, ezért (a szó klasszikus színházi értelmében) nagyon is eljátszhatóak. Minden jelen idejű, és semmi sem lineáris. Sokszor eltitkosítja alapszituációit, ki kell nyomozni a darabok eseményét, mert ha nem jövünk rá minden egyes lépésnél a következő életpillanat rejtélyének nyitjára, a játék nem lesz képes életre kelteni a mese egészét. Valójában ezt a több mint két hónapos műhely-munkát zártuk le ezen az estén. Egy orosz típusú próbaidőszakban (amely a habitusomnak, és az anyag igényeinek is igazán megfelelne) ez a nap ünnep lett volna, és egy hónap szünet után jókedvűen vágtunk volna neki egy újabb két hónapnak, amelyben minden addigi eredményt egy időre elengedve felépítettük volna az előadást. Nekünk azonban ezek után már csak tíz próbanapunk maradt a bemutatóig.

 

A munkabemutató után voltak konkrét elképzeléseitek arról, milyen formába szeretnétek dolgozni az anyagot? Illetve a végeredmény mennyiben közelít az eredeti elképzelésekhez?

 

Ezután több elgondolás is született arra nézve, hogy mit tegyünk azzal, ami a birtokunkba került. Én szerettem volna megőrizni az egyes darabok levegőjét, azt javasoltam, találjunk speciális befogadói formát a Katasztrófa Maratonnak, játsszuk el két este a 11 darabot. Hétvégeken, vagy speciális alkalommal fűzzük egybe a két félmaratont, de úgy, hogy a két rész között tartsunk legalább egy órás szünetet. (Ez a játékmód több általam nagyra becsült színházi műhelyben hétköznapi gyakorlat). Mások úgy érveltek, hogy egy „nagy" este kell, hagyjunk ki 3-4 darabot! Felmerült az is, hogy legyen hely-specifikus előadás, ami nagyon kecsegtető volt, és az általam áhított két részes formát sem zárta ki. De ehhez is már késő volt, a Szkéné adottságait és az eredeti kereteket tiszteletben kellett tartani, így „indultunk el feltartóztathatatlanul a giga este" megvalósításának irányába... És mégis, ami lett, az végül teljesen igazságos tükre és az egyetlen vállalható eredménye, sőt bizonyítéka mindannak, ami velünk történt az elmúlt hat hónapban. Valóban Maraton lett. Reménykedtem abban, hogy útközben megtaláljuk (akár a dalokkal) azokat az egyszerű saját elemeket, etűdöket, amelyek átvezetnek a darabok között. Ezek a gesztusok azonban még alig jöttek szembe. Lehet, hogy nem is kellettek? Vagy erre volt elég ez a tisztán három hónap. Időt igényelt a társulattal való ismerkedés, a táncosok felvértezése a szokatlan feladatra, a színészek visszatalálása egy régen érzett ízhez, a kötött szöveghez, de talán az a folyamat zabálta legfalánkabban az időt, ahogy a szerző által rögzített körülményeket a magunk számára természetessé tettük. Elképesztő alázat-gyakorlat a féktelen kreatív burjánzásra edzett agyaknak - rájönni azokra a megoldásokra, amelyek Beckett szerint még lehetségesek. Egy-egy megjelenítés telitalálat, mégis csak azok számára látványos, akik tudják, mi volt a feladvány (pl. tolókocsi, amellyel nem lehet megfordulni).

Szememre szokták vetni, hogy akkor is úgy próbálok, mintha fél évem lenne, amikor három hetem van. Igen, engem csak a telitalálat boldogít. A félig dolgok megkínoznak, még ha elő is fordul, hogy beléjük nyugszom. Önzés, tudom, de a saját jóérzésem miatt muszáj a végsőkig fenntartanom a közös keresést, dacára, hogy nem egyeztethető a körülményekkel, kényelmetlen, sőt idegesítő: már benne vagyunk, és még sincs a birtokunkban. Sokszor már én is inkább azt szeretném, ha úgy, ahogy éppen vannak, lefagyasztanánk a folyamatokat, hogy azok a „hatalmunkba" kerüljenek, kezelhetővé váljanak. De vajon remekművek felbukkannak-e az ilyen félig-meddig bejárt utakon? Sokszor bebizonyosodott, hogy egy előadás rengeteg meglepetést tartogat még bemutatója után is létrehozói számára, ha szánunk  még időt próbára, és nem félünk változtatni. Az előadás is növekszik, mint bármelyik élőlény.

Az interjút készítette Török Ákos

 

A beszélgetés alapjáuzl szolgáló kritika a Criticai Lapok 2009/03. számában olvasható.

 

NKA csak logo egyszines

1