Először azzal lepett meg Georges Banu, Párizsban élő román színháztudós és esztéta, amikor a nyolcvanas évek elején Berlinben arról beszélt, hogy neki már nincs miért hazalátogatni Bukarestbe. Több ifjúkori barátja, egyetemi kollégája és pályatársa dolgozik a francia fővárosban, mint „odahaza”. Peter Brook, Strehler, Artaud, Grotowski és Vitez színházának értő nézője és kutatója választott hazájában sem érte be a folyamatos kritikusi tevékenységgel, elemzőként nemzetközi, világszínházi távlatból figyelte, követte, mi történik a színpadokon innen és túl, a szövegkönyvekből drámát teremtő dramaturgiai műhelyekben és a korántsem mindig zsúfolt nézőtéren.
Banu legújabb – kéziratból fordított – magyarul megjelent kötete viszont már a címével is meghökkent: Szeretni és nem szeretni a színházat. Az alternatíva valójában nem kínál igazi választást: aki színházról ír, rendszerint szereti is, különben miért törekedne a múló pillanat megállítására. Aki ilyen vagy olyan okból menekül előle, az (Banuval egyetértésben) nem biztos, hogy annak változékonyságától, mulandóságától tart. Hátha éppen azt élvezi, hogy a színház minden este más, hogy soha nem zárható ki a megszülető élményből a váratlan esélye. Akármit állít Banu, a pillanat szerelmesei többnyire nem is akarnak kitörni az improvizáció bűvköréből, megszabadulni a váratlanság kockázatától. Csakhogy ebből még nem következik, hogy a nézőtéren ülő elkötelezett néző elutasítaná a színház vele szemben támasztott követelményét, ne vállalná az elengedhetetlen jelenlét kötelezettségét.
Olvasás közben néha úgy érezni, Banu csupa evidenciával szembesít. Bosszantó, amikor túl sok az ismétlés. Hiszen elsőre is érthető, ami korábban sem volt titok, hogy a színházban, az olvasás magányából kiszakadva, valamiféle valóságos és virtuális közösség tagjává válva juthatunk el a Hamlet Egérfogó-jelenetének lényegéhez. Az eljátszott történet, amikor bevonja, berántja nézőjét az események sűrűjébe, legyőzi a kívül rekedéstől való félelmét is. A jó és a rossz néző megkülönböztetése – Banu egyik lényeges ítélete – pedig olyan, egyesek által elutasított, mások számára inkább vonzó lélektani kísérlet, amelynek révén a gazdag kritikusi tapasztalattal és széles európai látókörrel rendelkező szerző megkönnyíti olvasóinak az önálló ítéletalkotást, az egyéni választást: aki a színházat szereti és eltökélten igyekszik érteni is, annak nem meglepetés, hogy a színházban csak a művér az igazi, azt viszont a jó színház megidézi, nem pedig megjeleníti. Ilyen és hasonló igazságok közt bóklászva jutunk el oda, hogy a francia kritikus magyar tanítványaiként, széles körből merített, szemléletes példáin elmerengve, folyamatosan élvezzük a felhozott történeteket, jeleneteket, ismerős vagy akár sosem hallott idézeteket. Néha egyszerűen a választás örömét. Georges Banunak van honnan idézni, válogatni: szóljon akár Shakespeare-ről vagy Brookról, Wilsonról vagy Annie Girardot-ról, mindig személyes emléktárából merít, és soha nem fordít hátat Tháliának. Már csak azért sem, mert gyakorló kritikusként egyike azoknak, akik nemcsak szeretik, de okosan szeretik a színházat.
Főszereplők – nyomtatásban
Kálmán Olgának nemcsak folyamatos főszerepe, de saját színpada is van: az ATV Egyenes beszéd című műsorának stúdiója színház is, pódium is, egyesek szemében vallató-, mások szemében szószék. Valójában sok éve az egyik legfontosabb közéleti fórum, ahonnan – bármilyen megszokhatatlanul furcsán hangzik – hetenként ötször „élőben jelentkezik” Kálmán Olga, sokunk kedves ismerőse, aki talpraesett riporterből az elmúlt két évtizedben felkészült, nagyra becsült médiaszemélyiséggé nőtte ki magát. Nem merem, nem akarom azt állítani, hogy kérdezőként vált politikacsinálóvá. De a lelkem mélyén sejtem, tudom, hogy – ha tagadja is – így van. Nem akárki, Esterházy Péter állítja, hogy „vele beszélgetni megtiszteltetés, őt kérdezni kihívás”. De ez a megtiszteltetés, és különösen a kihívás azzal a következménnyel is jár, hogy az Egyenes beszéd főszerkesztője ezen túl a média egyik legmegosztóbb személyisége is. Hívei közt akadnak, akik a Librinél megjelent kötetet olvasva még azt is megkockáztatják, hogy ők akár miniszterelnöknek is javasolnák Kálmán Olgát, mások viszont szélsőségesen sértő jelzőkkel leparancsolnák őt a képernyőről. Persze nem annyira a nyomtatott önarckép, inkább a rendszeres képernyős találkozás, a hírek hátterének boncolgatása, a kötet hősének elkötelezett közszereplése alapján.
A szerző-főszereplő nevét csupa nagybetűvel cégérként vállaló kötet, sokak várakozásával szemben, nem önéletrajz – ehhez a főszereplő még túl fiatalnak érzi magát –, és nem Kálmán Olga privát életét közszemlére tevő krónika. De persze ez is, az is. Megfogalmazhatatlan – vegyes – műfaját leginkább úgy határoznám meg, hogy a kálmánolgaság lényegét kutató, a tévériporter és hírigazgató szakmai tapasztalatait adásidőn innen és túl összegző számadás. Amibe legalább a történet margóján azért beletartozik a magánember, a feleség, a két gyerekét élete értelmének tartó anya portréja is. De talán még egyszerűbb, ha az „adásidőn innen és túl” eligazító nyomtatott kalauzt a szerzőhöz az elmúlt húsz év alatt intézett kérdésekre adott válaszok (többé-kevésbé rendszerezett) gyűjteményeként olvassuk.
Persze, aki olyan hűséges nézője, hallgatója Kálmán Olga műsorának, mint e sorok írója, az elsősorban nem a riporter válaszaira, hanem kérdéseire emlékszik. És arra a jóleső érzésre, amikor a képernyőn folytatott párbeszédeket követve sokadszorra is felfedezi, hogy Kálmán Olga folyamatosan helyette kérdez. Rendszerint azt és akkor, amire én, a néző éppen kíváncsi vagyok. Kitartását sokan rámenősségnek érzik, pedig csak következetesség: Kálmán Olgát nem lehet lerázni, hallgatással, mellébeszéléssel kielégíteni. Az interjú megtiszteltetésében részesülő partnerek között van aki tűri, van aki élvezi a faggatózást, és olyan is, aki legfeljebb állja. De Kálmán Olga szakmai krónikája nem lenne teljes, ha szerkesztőként, szerzőként kihagyná a számadásból azokat a kivételes helyzeteket, amikor a kérdezett politikus zavarában, taktikai meggondolásból vagy a leleplezéstől tartva, esetleg a riporteri „túlerő” tudatában látványosan feladta. Az ilyen történetek megörökítése során általában maradéktalanul érvényesül a szerző humora és iróniája. Olykor-olykor jobban, mint arányérzéke…
De ennek megítélése alighanem ízlés dolga. Biztos vagyunk páran, akik beértük volna L. Simon László erotikus verseinek vagy Friderikusz Sándor munkahelyi igényeinek valamivel szűkszavúbb kommentálásával, viszont alighanem valamennyien egyetértünk abban, hogy a tehetségekben nem igazán bővelkedő hazai média szerencséje, hogy Kálmán Olgából nem lett sem színésznő, sem kormányszóvivő. Az lett, amivé lennie kellett: napjaink valóságának fáradhatatlan kutatója, hiteles közvetítője. Az ATV stábjának és nézőinek egyetlen pályatársához sem hasonlítható kálmánolgája.
Színház az egész – közélet
Az Aczél-történeteknek látszólag – vagy valójában? – semmi közük a színházhoz. Varga Ágota Balázs Béla- és Tolerancia díjas dokumentumfilm-rendező beszélgetései, rendeltetésük és műfajuk szerint sokkal közelebb állnak a filmművészethez. A filmrendező beszélgetőpartnerei között sincs, aki elsősorban a színház területén, témájában lenne otthon. Családtagok, barátok, filmrendezők, tudósok, írók és kultúrpolitikusok vallanak arról, mit jelentett – számukra és az ország számára – az aczéli politika tiltott, tűrt és támogatott szereplőiként élni, vitázni és alkotni. Emlékeket idéző beszélgetéseket olvashatunk, javarészt múlt időben, és mégis azt érezzük, mintha a magyar szellemi élet kortársi színpadán hallgatóznánk. A főszerep természetesen Aczél Györgyé, a hajdani árvaházi gyereké, bujkáló zsidók és ellenállók bátor életmentőjéé, aki előbb a rendszer kegyeltje volt, aztán kegyetlen megpróbáltatásoknak kitett foglya, és csak élete második felében kapta meg főszerepét: akkor lett a Kádár-rendszer értéktudatos kulturális vezénylő tábornoka. Ezt a szerepét – akárcsak a férjét, a családapáét, a barátét – mindvégig kitűnően, belső meggyőződéssel és utánozhatatlan taktikával játszotta. A kötetbe gyűjtött beszélgetésekben a főszereplő mindvégig a már évek óta halott Aczél György marad, de annak, hogy a gyűjteményt merészen és szabálytalanul a színházi könyvek között prezentálom, legfőbb oka, hogy a szerző a kérdezettek szerepét, helyzetét, világnézetét, politikai álláspontját és esztétikai hitvallását is megvilágítja, stílusát is érzékelteti. Ebből következik, hogy nem minden beszélgetés egyformán érdekes. Akadnak fontos és lényeglátó partnerek, mint például Heller Ágnes, a családtagoknál is érzékelhetőbben elfogultak, mint Koltai Dénes, és nem mindig érvényesül kellőképpen a szerkesztő arányérzéke. A témából és a beszélgetések jellegéből következik, hogy a laikus olvasó sokallja az Aczél-hagyaték sorsára vonatkozó közléseket, és kevesli a kultúrpolitikus személyes ízléséből és majdnem következetesen érvényesített értéktudatából következő megnyilatkozásokat. De el kell fogadnunk, hogy az Aczél-történetek nem kritikai monográfia, hanem hiteles vélemények és sztorik olvasmányként is lebilincselő gyűjteménye.
Amiből sok más egyéb mellett azt is megtudhatjuk, ki hogyan játszotta közéleti szerepét nemegyszer gúzsba kötve, másszor lenyűgöző tehetséggel a közelmúltban. Aczél Györgynek a kötetből kirajzolódó, ellentmondásos alakítására mind a két meghatározás érvényes.
FÖLDES ANNA
