Ismét politikai támadás érte a színházat. Nem először történik ez, és valószínűleg nem is utoljára. Időrendben visszafelé haladva: politikai támadás volt a Vígszínház igazgatói pályázata körüli méltatlan hercehurca, amely a tökéletesen szakszerűtlen, szakmaiatlan másfél éves kinevezésbe torkollott; sorozatosan érte politikai támadás az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházat, minősíthetetlen parlamenti megszólalások formájában többek közt, s vált az igazgatói pályázati procedúra színtiszta politikai játszmává; durva politikai lerohanás volt az Új Színház esete Dörner Györggyel, és szelídebb, de nem kevésbé drámai a kaposvári színházi műhely „átalakítása”. A sor hosszan folytatható, ám most egy színházi előadásról van szó, amelyet ugyancsak politikai támadás ért, nevezetesen, hogy beszállt a választási kampányba. Holott A revizor Bodó Viktor rendezte vígszínházi előadása nem tesz mást, mint reflektál a körülöttünk lévő világra. Akkor sem tehetne mást, ha „hagyományosabb” módon bontaná ki Gogol drámájának itt és most ránk vonatkozó érvényét – hogy van neki ilyenje, ettől előadható ma is, ahogy a klasszikusok általában –, több lehetőséget hagyva a nézőnek az ismerős mozzanatok felfedezésére, az „ahá-élményre”. Bodó rendezése másként biztosítja a felfedezés örömét: a vendégszövegek és aktuális utalások felismerése okozhat intellektuális élvezetet, egyszersmind oldottabb, játékosabb, nyitottabb befogadói attitűdöt. A közönség jelentős részénél tapasztalatom szerint ez működik is, a – nem politikai, inkább esztétikai értelemben – „konzervatívabb” nézők kevésbé tudnak-akarnak ráhangolódni az előadás formanyelvére. De akárhogy is, a mindenkori választási kampányba a politika vonta-vonja be a színházakat, amikor megpróbálja bekebelezni őket és szolgálójává alacsonyítani; hatalmi eszközökkel, szakmai szempontokra fittyet hányva dönt színházi műhelyek sorsáról, interpellál a parlamentben művészeti kérdésekről és így tovább. A vígszínházi előadás – ismétlem – nem tesz mást, mint reflektál a körülöttünk lévő morális-mentális közegre A revizor című darab által, abból kiindulva. Mégpedig önironikusan, önreflektíven egyben, semmiképpen sem piedesztálról: a színház a színházban jellegű megnyilvánulásokkal saját esendőségét, gyarlóságait, kiszolgáltatottságát is érzékeltetve. Ha úgy tetszik, az alkotók, a rendező és a munkatársai, a színészek nem csak a nézők arcába vágják Gogollal szólva, hogy mit nevettek, magatokon nevettek, önmagukon is képesek röhögni ‒ a drasztikusabb fordítást idézve.
Hegedűs D. Géza (fotó: Gordon Eszter)
A folyamatos önreflexió által – azért a színház a színházban helyzet eredete némileg homályban marad – kitett minden ki- és beszólás, csettintéssel-kacsintással nyomatékosított fricska, kabaré jelleget adva az odamondogatásnak, egyszersmind elébe menve a színi politizálást rosszalló reflexióknak. Aminthogy a csúnya szavak kisípolása is az efféle álszenteskedésnek szól.
Azzal, hogy egy üres, használaton kívülinek tetsző uszodába helyezi Bodó Viktor a cselekményt (a tervező Balázs Juli), eloldja a realisztikus, naturális valóságtól – nézőknek és játszóknak egyaránt segít radikálisan elrugaszkodni a konkrét, reális helyzetektől és játékstílustól, miközben a kopott medence nagyon is konkrét, ürességében maga a végletes abszurditás. A medencébe vezető operettlépcső hangsúlyos antrékra és rendkívül hatásos, szellemes, parodisztikus abgangokra ad lehetőséget (a mozgásért Hegymegi Máté felel), megteremtve a már említett színház a színházban jelleget is, amit a lépcső tetejénél lévő áttetsző ajtósoron átderengő árnyjátékok jótékonyan erősítenek.
Amúgy a történeten nagy sérelem nem esett – a polgármester lányának megkettőzése gegek sorozatára ad lehetőséget Rainer Micsinyei Nóra és Koblicska Lőte számára, akik ezt maximálisan ki is használják –, a lényeget megőrizték a szövegkönyv készítői, Kovács Krisztina és a rendező, az átdolgozás tényét pedig korrekten feltüntetik a színlapon. A közállapotok leplezésére irányuló törekvés s a korrupcióra való hajlam minden időkben, bárhol ismerős alaphelyzet – művészi módszer, színházi szemlélet kérdése, hogy egy-egy előadás hogyan bontja ki ezt a közös tudást. Bodó Viktorról egyébként nem állítható, hogy most „vadult” meg – jóllehet az általa vezetett s az előadás létrehozásában koprodukciós partnerként közreműködő Szputnyik Hajózási Társaság mint független színház elég nehéz helyzetbe került az utóbbi években –; nem kevésbé radikálisan bánt Molière Don Juanjával a Katonában, akkor is kedélyeket borzoló, igen erős előadást létrehozva. A Vígszínház társulatának sokfelől érkezett tagjai kitűnő partnerei a felszabadult játékban a rendezőnek: az Örkény Színházban, majd a Csizmadia Tibor vezette egri társulatban – annak a kiváló tízéves műhelymunkának is a politikai körülmények vetettek véget – szocializálódott Járó Zsuzsa a polgármesterné durva, primitív lénye mellett annak megalázottságát, kiszolgáltatottságát is érzékelteti. Moszkva számára ugyanúgy nem perspektíva – még ha Hlesztakov nem volna is csaló –, ahogy Csehov három nővérének sem az. Brutálisan szeretethiányos – sem adni, sem kapni nem tud. A Nemzetiből átigazolt Hevér Gábor parádésan poentíroz, s nagyon otthon van az önreflektív játékmódban. A bezárt Budapesti Kamarából szerződött Kerekes József a szociális intézmények gondnokaként a gerinctelenség prototípusa. Józan László iskolaigazgatója, Lajos András postamestere, Molnár Áron és Szabó Zoltán Dobcsinszkij‒Bobcsinszkij párosa plasztikus variációk egy témára. Nem szólva a polgármesteri hivatal alkalmazottjáról, aki Gonda Kata megformálásában nemcsak küllemében, szellemileg is trampli.
A revizor-előadások főszereplője jobbára Hlesztakov. Legutóbb a debreceni Csokonai Színház Vladiszlav Troickij rendezte előadása lényegében azt a félelmetes folyamatot mutatta fel, ahogyan Mészáros Tibor Hlesztakovja, felismervén a lehetőséget, hatalmába keríti a várost, megalázott, semmibe vett alattvalóvá degradálva annak notabilitásait. Bodó Viktor rendezésében Lengyel Tamás Hlesztakovja inkább unterman, aki kedélyes, sármos, üres, léha lényével katalizátorként teremt lehetőséget a többieknek énjük megmutatására.
A valódi főszereplő Hegedűs D. Géza robusztus polgármestere. Hihetetlen átlényegülés az alakítás fizikailag is: nem csak a kitömött ruhák (Nagy Fruzsina remekei) által kelti az elzsírosodott elme képzetét.
A kampányolás vádja annyiban persze igaz az előadásra, hogy megjelenik a színen, polgármesterünk ugyanis a nagy riadalom ellenére indulni készül a következő választáson, „újabb csodálatos négy év” reményében.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
