Fekete, kopottas, csupasz színpadbelső. Pár berendezési tárgy, többnyire funkcionálisan egyszerű. De „trendin” öltöztetett szereplők, akik szembeszökően mutatják az aktuális viselkedésmódokat is… Hovatovább ilyenek a színielőadások akkor is, amikor klasszikus drámákat szólaltatnak meg. De nem ilyen a Hedda Gabler, Henrik Ibsen drámája, amelyet a Radnóti Színháztűzött műsorára.
Súlyos függönyök. Bársonnyal kárpitozott bútorok. Kazettás üvegajtók, pácolt faburkolatok. Semmi „műanyag”. Nagypolgári ház a tizenkilencedik század végéről. (Csak az oldalszoba mennyezetén éktelenkedő repedés hibádzik, egyik falán pedig néhány lyuk.) Nappal és éjjel egyaránt sötétlő tónusok uralják az enteriőrt. Az ablakokon keresztül csontvázfehér ág-bogakra látni, mintha tárlókban mutatnák a természet kopár szeletét. Mindössze ennyiben merészkedik távolabb a valószerűtől Szlávik István díszlete.
Nehézselyem toalettben suhog a ház úrnője. A járadékból élő nagynéni, a kisvárosból felruccanó látogató, a családot régóta kiszolgáló cseléd ruházata mind világosan definiálják azt az alacsonyabb helyzetet, amelyet ezek az asszonyok elfoglalnak a társadalmi ranglétrán. A férfiak megjelenése is pontosan jelzi az egzisztenciális különbségeket a helybéli bíró, a professzori címre törekvő házigazda és a zavaros múltú, de szebbreményű házitanító között, még akkor is, amikor mindhárman afféle úri mulatságra indulnak. A kosztümös filmek részletgazdag szabatossága jellemzi Szakács Györgyi jelmezeit.
Jólesik a szemnek ez a látvány. Jobban, mint az elharapózott butikdivat. Nem is gátolja meg a szabásokban és matériákban változatos garderobe, hogy a régmúltból felidézett személyeket kortársainknak érezhessük. Sőt. Lehetne, persze, Hedda amolyan plázacica, party-lány, celeb, aki soha semmit nem tett le az asztalra, de kivívta a bulvárérdeklődést, amikor divatot diktált, excentrikus kedvtelésekkel, lovakkal és fegyverekkel múlatta idejét, szeszélyesen válogatott a férfiakban, mint egy tehetős és tekintélyes família elkényeztetett sarja. S amikor apjának halálával kicseppent az elitből, a legtöbbet ígérővel, a biztonságát garantálóval házasságra lépett. Jörgen Tesmannal, akihez hasonlót szintén látni a társasági eseményeken, oldalukon manökencsillogású feleséggel, akivel sohasem fognak együtt megöregedni, ha a férfi nem győzi kielégíteni neje igényeit pénzzel, elegáns házzal, nemcsak a szükségest, de a fölöslegest is elébe hordó vagyonnal.
Vagyis lehetne a mára „lefordítani” most is az ibseni alakokat. Többjüket könnyűszerrel, némelyiküket kisebb igazítással. Az egyes szituációk inkább kívánnának reparálást. Manapság aligha toppanna be hívatlanul olyan rég látott vendég, mint Thea Elvsted, a feleség volt iskolatársa, a férj exbarátnője, aki előbb telefonálna vagy e-mailezne, bizonyára. Nem hozakodna elő a kéréssel, hogy keressék meg számára a gyermekeinek nevelőjét, akihez gyöngéd szálak is fűzik. Emancipált világunkban maga járna utána. Végképp nem maradhatna egy idegen házban éjszakára. Vagyis „a jelenbe ültetés” feltételezett ellenpróbája megmutatja, hogy Valló Péter nem feltétlenül járt volna jobban, ha rendezése a látványos aktualizálás útját választja. Érdeklődéssel figyeljük, eredeti köntösében működik-e a pszichológiai dráma.
Adorjáni Bálint és Petrik Andrea (fotó: theater.hu – Ilovszky Béla)
Voltak és vannak olyan lelkek, mint amilyennek Hedda Gablert mutatja Petrik Andrea. Egy szépasszony, aki nem tud mit kezdeni magával. Süt belőle az elégedetlenség. Hűvös tekintetét hol fájdalom árnyékolja, hol gunyorosság itatja át. Előkelő tartása sem leplezheti azt a benső remegését, amiből indulatos gesztusok robbannak ki. Rosszul érzi magát a bőrében, friss házasságában, régi hódolói körében. Kíméletlenül manipulálja, provokálja a környezetét, csak hogy valami történjen végre…
Papucsférjek mintapéldánya Jörgen Tesman, akit empátiával láttat Adorjáni Bálint. Hangyaszorgalmú, jó szándékú, béketűrő ember. Szótlanul lenyeli bálványozott hitvesének kelletlenségét. Holott a kedvéért messze az erején felül vállalt terheket, amelyek szüntelen aggodalommal nyomasztják.
Rutinos széptevő Brack bíró, akinek választékos attitűdöt kölcsönöz Hirtling István. Segítőkész jó barátot színlel, noha inkább a házibarát státuszára aspirál. Olyan ember, aki a „hátsó ajtón” surran be, kihasználja a kényszer-helyzeteket – minden bizonnyal nemcsak a magánkapcsolatokban, de a hivatalában is.
Az egyetlen férfi, aki képes magasabb hőfokon égni, Ejlert Lövborg. Aki éppúgy szenvedélyes a filozofikus ambíciójú munkájában, mint a serdülőkori pajtásságból sarjadt vonzalmában. S akit Hedda kaphatónak tart szélsőségesen romantikus gesztusokra, kegyetlenül az ujja köré csavarhat. Pál András alakításában, darabos indulataiban felsejlik az az önemésztő entellektüel, aki gyakran fojtja italba a tehetségét, s akinek sehogy sem megy a jobb útra térés.
Még gyámolítással sem. Férjezett asszony létére Elvstedné szinte rajongójává lesz Ejlertnek. Óvja a józanságát, odaadóan segíti a munkáját. Wéber Kata sallangtalan egyszerűséggel, köznapisággal jellemzi azt a nőtípust,
aki konok áldozatkészségével szinte „bevásárolja magát” egy férfi mellé. Ahogy házvezetőnőként vált nélkülözhetetlenné későbbi férjének, úgy lett Ejlertnek bizalmas asszisztenciája a szellemi alkotásban, s lesz a megözvegyült Jörgennek is a hagyatékgondozó aprómunkában.
Árnyalatosan festett kép egy „szerelmi sokszögről”, gondosan jellemzett személyekkel. Galériájukat kiegészíti egy hűségesen szolgáló cseléd portréja, amelyet Martin Márta az új asszony iránti szorongások vonásaival tetéz. A Tesman család összetartozását lankadatlan felelősségtudattal képviseli a Csomós Mari ábrázolta nagynéni, akinek szüntelen anyáskodása nemegyszer meg is mosolyogtat.
A „csehovi” finomságú humorból lehetne több is. Bizonyára volnának rendezők, akik idegenkedve minden „drámázástól”, tartva annak vádjától tűvé tették volna a szöveget egy kis komikumért. Akár szatírát is kerekítettek volna hisztérikus nőszeméllyel, élhetetlen pipogyával, habarodott szerelmessel, sunyi szoknyavadásszal. Megragadták volna az alkalmat is, hogy felhánytorgassák a pozíciók megbundázott pályáztatását, megkérdőjelezzék az igazságszolgáltatás makulátlanságát és így tovább. És nem zárnám ki, hogy ezen az úton járhattak volna sikerrel… De Valló Péter inkább megértéssel, tüzetes figyelemmel közelít tárgyához – a hajdanvolt idők homályával fedett karakterekhez. Nem ítélkezik magas lóról, nem rajzol el, nem nevettet. Pár évtizede szó nem érhette volna miatta.
Nem kétséges: másmilyen lett így a befogadói élmény. Mintha könyvet olvasnánk, festményt néznénk, zenét hallgatnánk. Nem ragad magával Hedda története, nem azonosulunk vele, nem érint mélyen. Inkább szemlélődünk, tűnődünk, meditálunk a láttán. Hajszolt korunkban lassúnak, ráérősnek, komótosnak érzékelhetjük. Húsba vágó gondok közepette még kissé nyavalygósnak is. A „hiba” Ibsenben van. Nem látta előre, mennyivel türelmetlenebbek leszünk egy és egynegyed század múltán.
BOGÁCSI ERZSÉBET
