Mint tudjuk, Zsótérnál sohasem lehet tudni. Mert amikor Horvai István 1994-ben Mary Tyrone-t meglepetésre a szerephez fiatalnak számító, akkor mindössze harmincnyolc éves Hernádi Juditra osztotta, nyilvánvalóan nem volt vele tartalmi szándéka. (Ruttkai Éva ötvenévesen, Somogyi Erzsi ötvenhét évesen, Mészáros Ági negyvenöt évesen kapta meg az életből kifelé tartó asszonyt, nem mellesleg két felnőtt fiú anyját.) Feltehetőleg csakis a vélt színészi minőség vezette Horvait a választásnál, a színésznőt minden módon öregítve, őszítve, sápasztva küldte a színpadra, más kérdés, hogy ő viszont nemcsak kora, de alkata, lelki habitusa okán is legfeljebb a tiszteletre méltó igyekezetig juthatott, hogy a kábítószertől ellégiesedetten ténfergő asszonyt megjelenítse. Az előadásból legalábbis semmiképpen nem derült ki, hogy a rendezőnek valamiféle ellenszereposztási elképzelése lett volna.
Trokán Nóra és Porogi Ádám (fotó: Walter Péter)
Most Kecskeméten az teljesen nyilvánvaló, hogy Zsótér Sándor rendezésében Trokán Nóra játéka Maryként az ellenszereposztás minden lehetőségét kihasználja. Amit Zsótérnál sohasem lehet tudni, hogy vajon mi volt előbb, a szereposztás vagy az elgondolás. Melyik választotta melyiket?
Mindenesetre az előadás igazi csodája fakad ebből. Abból a feszültségből, amely Trokán Nóra karcsú, kislányosan ragyogó fiatalsága és az öregedésről, elmúlásról, az életből távozásról szóló szöveg között támad – és hullámzik folyton. Nem azt a megtört, öncsalásba, totális élethazugságba menekülő öregedő asszonyt látjuk, akit hallunk, hanem azt a fiatal lányt, aki egykor nagy ábrándokkal vágott neki az életnek, tisztán, naivan, szerelmesen, lelkesülten, teli reményekkel. A fiatal színésznő nagyon érzékenyen, intelligensen, finoman játszik a gyermeki gyanútlanság és drogfüggő rafinált ravaszkodásai között elképzelhető valamennyi árnyalattal.
Ennek a leleménynek vagy találatnak azonban hátulütője is van. Szükségképpen sápadtabb, fakóbb, kevésbé feszült és feszes minden olyan jelenet, amikor az asszony nincs a színen. A férfiak egymás közti és belső drámái közhelyesebbek, mint az asszonyé – így visszájára fordítva. Pedig a jelenetek nagy igyekezettel és nagy összpontosítással vannak megcsinálva. De mindig marad bennük valami az író, Eugene O’Neill darabjának kissé művin felszított, kimódoltnak tetsző drámázásából. Kőszegi Ákos James Tyrone-ja feszült, súlyos, koncentrált. Egy fegyelmezett, sebzett lelkét, sorstól eltorzított személyiségét súlyos teherként hordozó férfit látunk, aki folytonos vesztésre áll önmagával szemben. Nincs szüksége rá, hogy ráolvassák fukarságát, ő tud arról a legtöbbet – azt is, hogy képtelen legyőzni. Porogi Ádám mosolyában hordozza a haláltudatot. Az ő Edmundja is mindent tud magáról. Mosolya nem ironikus, nem cinikus, nem fájdalmas, nem derűs, nem is bölcs, de mindez együtt. Orth Péterre marad a szókimondó, érdes, kötözködő realista hálátlan szerepe. Szemébe mondani mindenkinek, amit amúgy is tudnak. Nagy részeg kifakadásában a darab végén hatalmas színészi erőt mozgósít, hogy hitelesítse az önvallomás, az önleleplezés meglehetősen értelmetlen gesztusát. (Ekkorra mintha a fordítói, a rendezői invenció is kissé elfáradt volna, de bizonyára a nézői befogadókészség is tompult már.) Kertész Kata remek, színes figuraként jeleníti meg a vaskos, trampli alkalmazottat.
A rendező és a díszleteket ezúttal is tervező Ambrus Mária közös fordítása ugyan megpróbálja a művet hozzánk közelebb hozni és egyben elmélyíteni, a régi amerikai történetbe belekeverik a mai meg a nem is mai magyar világot. A különös csak az, hogy éppen a díszlettervező nem a látványba, hanem a szövegbe rejti az ilyesféle célzatú utalásokat. A díszlet vázlatosan, kissé stilizáltan jelzi az átmeneti lakhelyet, a nyaralóból vagy inkább csak víkendházból éppen csak kikupált, nem igazi otthont. A verandára néző üvegezés tükröződései és azon is túl egy áttetsző függöny mögötti mozgások adnak olykor a látványhoz némi sejtelmes-sugallatos hangulatot. Benedek Mari meg a ruhák tőle megszokott tiszta, világos, rikító színeivel fedi el a homályokba, ködökbe vesző valóságot. Elsősorban természetesen Trokán Nóra ruhái ragyognak – az asszonynak van a legtöbb, bár eléggé nyilvánvaló takargatni valója. Az öltözékek éppen azzal leplezik le az élethazugságokat, hogy eltakarják azokat.
A látvány semleges voltával kapcsolja össze az eredeti darabot a mostani játékkal. Ez a környezet szinte bárhol lehetne. A szövegbe viszont aktuális, olykor politikai természetű beszólásokat is csempésznek a fordítók, egyes szereplőket hol magyarul, hol angol nevükön szólítanak, különösen az asszonyt hívja férje gyakran Marinak. Ő a színlapon is Mari (Mary) formában szerepel. A legfeltűnőbb játékot azonban Edmund nevével űzik. Az ő esetében ugyan a színlap a magyar nevet (Ödön) tünteti fel zárójelben, de ennek ürügyén vele és az elhalt testvérrel kapcsolatban, akit Jenőként emlegetnek, a szövegbe beleszövik A kőszívű ember fiainak történetét, minthogy abban Jenő névcsere folytán áldozhatja életét bátyja helyett. Inkább érdekes, szellempezsdítő, mintsem különösebben mély ez a párhuzam, nem értelmezi át, csak valamelyest lazítja O’Neill túlsúlyos drámaiságát.
A befejezés viszont csaknem visszájára fordítja a darabot, de talán a rendezői-fordítói célokat is. A színlap új címet ad a műnek. Se nem Hosszú út, se nem Utazás az éjszakába, hanem: Egy hosszú nap elutazik az éjszakába. Csakhogy ez a gyönyörű, fiatal, ábrándos Mari (Mary), amikor megérkezik az éjszakába, amikor végképp elhagyja a való világot, a környezetét, a vele élőket, a jelent, egyúttal megérkezik a múltba, a múlt boldogságába. Egyszer, valamikor boldogok voltunk – és ez visszavonhatatlan, ezen semmi sem változtathat.
ZAPPE LÁSZLÓ
