Rettenetes az élet. És nincs menekvés. Se oldalt, se fölfelé. Talán lefelé? Székely Csaba Bányavidék-trilógiájának harmadik része a falusi értelmiség klasszikus egyedeiről, a papról meg a tanítóról szól, tehát azokról, akikre jobb időkben fölnéz a nép. De mi akkor találkozunk velük, amikor már legyőzték őket a lehúzó erők, s mindenüket bénítja valami megállíthatatlan, álomszerű süllyedés tehetetlensége. Valahol, egy székely bányászfalucskában, ahol a bánya bezárásakor bicsaklott meg igazán az élet, mindenki által ismert, vagy legalábbis sejtett jelentős bűnök és kicsinyke, dédelgetett titkok ülnek az egymással viaskodó lelkekben. Munka nincs, a múltat és a jelent elhomályosítja az ipari méretekben fogyasztott pálinka, a jövőt pedig egyszerűen lehetetlen látni. Mármint annak egy elfogadható változatát.
Menekülésképpen mit lehet itt tenni? Talán meg lehet halni, amiként a trilógia első részében, a Bányavirágban megöngyilkolja magát az egyetlen absztinens szereplő. Talán meg lehet próbálni megölni a másikat, szövetkezve az eddigi ellenséggel is akár, miként a második részben, a Bányavakság című horrorkomédiában történik. Itt, a harmadikban esély sincs mindezek kivitelezésére. Élni kell. És ez itt és most halálos és hatalmas feladat.
Cziegler Balázs zöldeskékre pácolt bútorzatú, egyszerre ájtatos és jéghideg, huzatos paplakdíszletében többször is végigremeg a mindent elsöprő harangszó. Érdekes megfigyelni, ahogy Csizmadia Tibor mérnöki pontossággal felépített, biztonságra és mindig „kompaktságra” törekvő rendezése védi és rejti a remek darab apró bizonytalanságait. Dramaturg: Lőkös Ildikó. Csizmadia olyan egyszerűen teszi elénk ezt a bénító rémmesét, olyan természetesen taglalja a borzalmakat, mint ahogy a szereplők beszélnek egymással. Székely Csaba figurái – hol az alkoholtól, hol a fájdalomtól emelkedett állapotban – meg-megfodrozzák a mondatokat, dülöngélő csatározásaik közben kicsit mindig az örökkévalóság remélt tükre felé fordulva „szerepelnek”, időnként szinte énekelve, hátha valaki egyszer majd elmeséli őket. Ezeket az áriákat és duetteket mindig hibátlan térbeli szerkezetben, kivételesen pontosan értelmezett dialógusokkal futtatja le a rendezés, ígéretes fiatal és egészen nagyszerű érett színészei segítségével. Tanulságos a mód, ahogy az előadás megtanítja a nézőket a maga nyelvére. Időt ad nekik, hogy a hétköznapokban tenyésző abszurdot észrevegyék, majd az egyre sűrűsödő ismétlődések és elburjánzó nonszensz események révén elfogadják azt a ritkán színházba járók is.
Bozó Andrea és Kaszás Gergő (fotó: theater.hu – Ilovszky Béla)
Bozó Andrea, aki az utóbbi évek magyar színházi előadásainak egyik kulcsfiguráját, az eltaposott üdvöskét talán már álmából keltve is képes lenne alakítani, ebben a produkcióban a paplak szelíden háborodott gazdasszonyát, Irénkét játssza. A minden lényegtelent elfeledő és összekeverő Irén mindent tud a gyanús tiszteletesről, azt is, hogy az is tud mindent őróla. Bozó, aki nagy mestere a rejtőzködő kiöltözésnek (évekre visszamenően lehet emlékezni egy-egy egri előadásban fölvett hacukájára), a darabban emlegetett turkálóból állította ki ruhatárát. (Jelmeztervezőt nem ír a színlap.) Dupla gallérú, zöld bársonyköpönyeg, sivár kis kötött sapka, flanelhálóing, karra vett, hímzett táska. Egy másik világ lesüllyedt göncei. Kellékei és akciói közt egyaránt fontos a ki-be hurcolt mazsolás kalács, egy adag vöröshagyma, meg a karcsú, fehér pálinkásüvegek gondosan megtervezett, a tiszteletes titkait tiszteletben tartó, azoknak aládolgozó pakolgatása. Függősége, Amerikából hazavárt, de mint megtudjuk, a szomszéd településen évekkel ezelőtt meghalt lánya levelének morzsolgatása a dráma végére mintha enyhülne kissé. Irén „csak fölszéllel” bolond, lényege a habókos jóság, az esendőség és a vak remény. Valami bicebóca kegyelem el is éri a végén.
Ura és parancsolója Ignác, a katolikus pap (Kaszás Gergő), ki gyomrát fájlalja sűrűn, épp most jutott el addig, hogy meg kéne újítani saját prédikáló szenvedélyét, mert csökken a hívek száma. Basáskodó mindentudása fojtogatja nevelt fiát, Mártont (Márkus Sándor), aki huszonhat évesen a templom gondnoka, de a falubeliek egész másként emlegetik. Márton az egyetlen „más anyagból való”, mint ezt neve is jelzi. A darab többi szereplőjének neve „i” betűvel kezdődik, csak az övé más. Az itteniek, minden darabban „i”-vel jelöltek. Márton titkon felálló farkú szobrocskákat farag, meg minden mást is, verseket is ír, nem is rosszakat, s egy pillanatra úgy érzi, ki tudna törni innét. Ignác azonban minden pillanatát ellenőrzi, kenetteljes, vibráló idegességgel. Kamarazene pontosságú jelenet, amikor elszavaltatják Mártonnal a költeményét, majd elemezgetni kezdik. Kaszás Gergő a pap tudálékos, kásás mondataival és szemforgatásával, Tóth József a tankönyvek verselemzéseit tüneményesen parodizáló, veretes kis betétszövegével a minden művészt molesztáló hülye potentát tökéletes karikatúráját adja. Pazar, fájdalmas jelenet ez. Szép párját képezi az a pillanat, amikor Irénke megleli és tökéletesen megérti Márton papírfecnin olvasható kis versét.
Nemcsak a hangsúlyozott elvágyódás, de a darabbeli tűz is vállalt Csehov-idézet. Moszkvaaa! – jajdul fel István (Tóth József), a hontalanná lett tanító, aki tizenhat éves, csokoládéfüggő leánykájával, Imolával (Eke Angéla) a paplakban nyer menedéket. Felesége meghalt a tűzben, mindenük elveszett, s most itt vegetálnak Irénke főztjén. Ignác sokáig ígéri nekik egy alapítvány segítségét, a végére kiderül, hogy az nem megy. Keserű Márton, az ifjú, kis időre belehabarodik Imolába, vagy legalábbis megkívánja és meg is kapja az öntudatlanul mindenkinek felkínálkozó kamaszlányt. Márton hozzáfordulása a fiú szabadulását is jelentené, mert nem hiába hívják a pap szeretőjének, bizony, Ignác, a pap, saját nevelt gyermekével oltatja el reggeli hevületét, hosszú évek óta. E testi-lelki rabságból a fiú úgy kívánna menekülni, hogy apró adagokban gyomorfájdító mérget csepegtet a tiszteletes mindennapi ételébe. A pap szenved, de nem haldoklik.
Amikor Irén a két fiatalt összegabalyodva meglátja, Bozó Andrea gravitációval kacérkodó mutatványával előkotorja a bútorzat fiókjainak magasából a tanító tűzből mentett matracában lelt hatalmas adag pénzt, s a fiúnak adja. Nem, nem a meglepett lánynak, a jogos tulajdonosnak, hanem a fiúnak. Egy pillanatra úgy látszik, van megoldás a jövőre nézvést. El lehet menni, akár Kolozsvárra! De Imola nem Mártont akarja, mert – ahogy azt bevallja – az ő szíve alatt már a szaloncukrot osztogató református srác gyermeke nődögél. Elrohan, és Márton utána vágja a pénzt. Ájulásig részegen beállít a pap, akit a visszautasítás sokkjából ébredő Márton nemcsak a lányt illetően világosít fel, de azt is elmondja neki, hogy az ő halálát kívánta, kívánja, s hetek óta mérgezi őt. Könnyezve, zihálva megbocsátanak egymásnak.
Hatalmas szólóval lép be a részeg tanító, aki régóta sejti, hogy valaki kimentette a vagyonkáját, s most rájött, hogy az eltűnt üst meg a matrac a paplak pincéjében van, no de hol a pénz? Idő sincs elmondani neki, hogy mi az igazság. Nem is biztos, hogy akarja valaki elmondani. Ő meg megy, följelenteni a bűnösöket a püspöknél. De persze nem lesz baj, mert a püspököt „tízéves kora óta” (a nézőtéren halk moraj) ismeri a pap, el lesz ez boronálva.
Mintha több vége lenne az előadásnak. Bozó Andreának van egy káprázatos, hosszú, pityegő-monológja, amikor rendet tesz a karácsonyi tárgyak között. Ha itt lenne vége a darabnak, talán jobban elszállna a játék. Ha lenne remény. De nincs. Megtudjuk még, mert látjuk, hogy a pap újra szenvedéllyel, bár számunkra viszolyogtatóan prédikál, s az emelvény mögött ott bújik és térdel Márton, a régi, begyakorolt szolgáltatással. Tőle tudja meg Irén, hogy a „geci reformátusnak”, biztos, ami biztos, minden csontját összetörték egy kocsmai balhé során. Csak hogy annak se legyen egyenes útja a boldogságba. Irén az előadásban (a darabban mintha ezt nem tenné meg) végül megsüti a mindig csak ígért csokoládés kalácsot. Ezt morzsolgatják Mártonnal a lépcsőn ülve, dünnyögő szeretettel, s kettecskén bámulva a pálinkaszagú karácsonyi semmibe.
GABNAI KATALIN
