Az ősszel a Corvina Kiadónál megjelenő könyv címe: Visszapillantó, alcímeSzínházi évtizedek. Ez az alcím mindent megmagyaráz. Lázár Egon a Vígszínház nagyon tisztelt és szeretett gazdasági igazgatója volt  több mint két évtizeden keresztül, de korábban is számos színház pénz- és gazdasági ügyeit intézte, tartotta egyben – szinte hihetetlen, hogy már  1947 óta. Az életút főbb állomásai: Városi Színház (később Erkel Színház), Operaház, Állami Déryné Színház, Vidám Színpad, s csak ezután következett a Víg, Várkonyi Zoltán meghívására. De ami még fantasztikusabb,  a legendás szovjetunióbeli hadifogolyszínházaknak is résztvevője volt. Most 93 évesen megírta  első könyvét, párját ritkító memóriával és remek íráskészséggel. Visszaemlékezések, anekdoták, életrajz s több izgalmas interjú található a könyvben – mind  hitelességet,  gazdag tapasztalatot és  biztos szakmai tudást tükröznek. Finom, elegáns irónia, önirónia teszi még szeretetreméltóbbá ezeket a roppant szórakoztató  sorokat, s  mindegyik mögött ott rejlik egy csipetnyi  közös történelmünkből is.

Radnóti Zsuzsa, a kötet egyik szerkesztője 

Előadás-emlékek Várkonyi Zoltánról

1976 őszén kezdtük el próbálni Déry Tibor Kedves Bópeer című regényének színpadi adaptációját a Pesti Színházban. A címszerepét Major Tamás játszotta, aki a Nemzeti Színház igazgatása mellett, saját színházában játszott szerepein kívül nem vállalt más színházban feladatot. Major Tamást a Pesti Színházban üdvözölni revelatív színházi esemény volt, ehhez Várkonyi Zoltán tekintélye, argumentálása és a kettejük közötti szoros barátság kellett. Anyagilag az ügyet nem lehetett megtámogatni, mert az akkori színházi szabályzat szerint a Kossuth-díjas, Kiváló Művész fellépti díja 780 forint lehetett, egy fillérrel sem több.

A próbák mentek a maguk rendje szerint, jó hangulatban. Többek között Bulla Elma, Bánfalvi Ági, Balázsovits Lajos voltak Major partnerei, Kapás Dezső volt a rendező. Az egyik közönség nélküli főpróbára átjött Várkonyi is. A főpróba után értékelés. Amit Major Várkonyitól kapott, azt nem tűzte volna a kalapja mellé. Többek között Várkonyi felemelte jobb keze mutatóujját, utánozva ezzel Major egyik modoros gesztusát, és kerekperec arra utasította a színész Majort, hogy ezt a „nemzetis” mozdulatot felejtse el itt a Vígben. Én teljesen megrémültem, hogy milyen botrány lesz ebből, de persze ebben is tévedtem, mert Major fegyelmezett színészként elfogadta a főrendezői instrukciót. A premieren megjelent a szerző, Déry Tibor és a felesége is. Olyan szerencsém volt, hogy pont mellettük ülhettem. Déryék el voltak ragadtatva az előadástól. Major egyik kulcsjelenetében Déry odaszólt a feleségének: tapsoljuk meg. És a forró hangulatú, feszes előadásba belecsattant a szerző és felesége elismerő tapsa, amit persze a teltházas nézőtér örömmel, azonnal átvett.

Emlékezetes, nagyon jó hangulatú, igazi színházi este volt. Utána, a banketten sokan nem értették, hogy Várkonyi és Major miért billegetik egymásra mosolyogva fenyegetően felemelt mutatóujjukat.

 Visszapill Borito B1 gray

1978. szeptember 15-én mutattuk be a Pestiben Romain Weingarten A nyár című darabját. Bár minden premier annyira foglalkoztatott, mintha magam is felléptem volna az előadásban, de ez fokozottan vonatkozott Várkonyi Zoltán rendezéseire. Az ilyen eseményt mindig úgy éltem meg, mintha egy vallási szertartáson vennék részt. 

Ez alkalommal is kellő izgalommal, sőt, mondhatnám, áhítattal vártam, hogy a protokollközönség végre elfoglalja a helyét, megszólaljon a gong, és fölmenjen a függöny. Mindez be is következett, csak maga a rendező nem volt sehol. Illetve tévedek. Várkonyi a Pesti Színház titkársági szobájában ült az íróasztal előtt, és azzal a különlegesen koncentrált, figyelő tekintettel, amely rá jellemző volt, egy díszlet makettjét tanulmányozta. A díszlet elemei rézből készültek, és ő, mint egy kirakójátékban, tologatta a miniatűr padot, a ruhafogast, a létrát, apró rézből készült tonett székeket, vagyis folyt a Pisti a vérzivatarban díszlet-jóváhagyása. Mellette Fekete Tamás szobrászművész-díszlettervező asszisztált. És miközben az előadást közvetítő hangszóró tolmácsolta a színpadon történteket, Várkonyi már el is fogadta a négy hónappal későbbre tervezett új bemutató díszlettervét, kisebb korrekciók után. Nem lacafacázott.

 lazaregon

1979. március 9-én mutattuk be Shakespeare Minden jó, ha a vége jó című vígjátékát a Vígszínházban. Egy délelőtti nyilvános főpróbára Várkonyi is eljött. Csak az első felvonást nézte végig, de sommás véleményét elmondta Valló Péternek: „Valló, maga mikor találta ki ezt a gigantikus dilettantizmust?”

Jurij Petrovics Ljubimov rendezésében próbáltuk a Vígben a Bűn és bűnhődést. Ljubimovot olyannyira megelőzte a híre, hogy az első rendelkező próbától kezdve tele volt a nézőtér érdeklődőkkel. A mester módszere, rendezői felfogása merőben eltért a vígszínházi stílustól, szokásoktól. A „nagyok”, például Darvas Iván, Ruttkai Éva, Kern András változó eredménnyel bár, de megvívták harcaikat. A kisebb tekintéllyel rendelkező színészek közül viszont néhányan bizony elveszítették a csatát. Szegény Fonyó József is kiesett a selejtezőn. Ljubimov első asszisztense a pályája kezdetén járó, de máris szép eredményeket felmutató, amellett oroszul jól beszélő Valló Péter rendező volt. A próbák eme kezdeti szakaszában Várkonyi Hévízen gyógyíttatta magát, és Valló a próbák után telefonon számolt be a történtekről. Így arról is, hogy Ljubimov leváltotta Fonyó Józsefet. „És Fonyó mit mondott?” – kérdezte Várkonyi. „Tanár úr kérem, ne tessék haragudni, de Fonyó azt mondta: „A kurva anyját.” Várkonyi azonnali válasza: „Mondja meg Fonyónak, hogy csak a Tagankából rúgták ki, de nem a Vígszínházból.”

Volt más, kisebb vita még a két óriás között. Ljubimov azt akarta, hogy a darab szerint a Szibériába deportálandó rabok a Vígszínház leghátsó kijáratán, az utcai díszletbehordásra használt kapun hagyják el a színpadot, de úgy, hogy a kapu felett zuhogjon az eső. Várkonyi tiltakozott, hogy tél lévén a víz megfagy, és így balesetveszélyes. Akkor legyen meleg vízből az eső, mondta Ljubimov. Várkonyi kezet nyújtott, és csak ennyit szólt mosolyogva: „Nyertél”. Az előadás egyébként hosszú szériát futott.

Várkonyi igazgatói módszereihez tartozott, hogy munkatársaival megbeszélte a dolgokat. Ezt azelőtt úgy hívták, hogy igazgatói értekezlet. Itt nem volt smúz, locsi-fecsi, hanem célirányos, tömör, megoldást kereső és rendet fenntartó egyeztetése a feladatoknak és értékelése a történteknek. Nem volt hiábavaló. Az egyik ilyen igazgatói értekezlet napirendjéhez tartozott Joseph Heller A 22-es csapdája című darabjának előkészítő megbeszélése. Mindenki nagy megdöbbenésére a regényből színdarabot író és megrendezésével megbízott Kern András soron kívül szót kért. Ezt mondta: „Tanár úr kérem, én nem bírom ezt a darabot megrendezni.” Áll, néma csend, de egy pillanat múlva Várkonyi megkérdezi: „Kapás, maga meg bírja rendezni?” „Igen, tanár úr!” Ezzel az ügy el volt intézve.

 

1978. december 21-én mutattuk be Csurka István Házmestersiratóját. Másnap reggel Várkonyi Zoltán beviharzott az irodámba azzal, hogy azonnal adjunk jutalmat a résztvevőknek. Igen ám, de az év végén már egy fillér sem maradt a szigorúan zárt jutalomkeretből. Márpedig ez sürgős – mondta Várkonyi –, egyrészt azért, hogy megelőzzük, mielőtt a kritika lerántaná a darabot és az előadást, másrészt azért is, hogy karácsony előtt jussanak pénzhez azok, akik ilyen sok munkával és tehetséggel sikert arattak a Vígszínháznak, mégpedig egy új magyar darabbal.

Vakargattam a fejem, de mielőtt bármit is mondhattam volna, elkérte a szereposztást, és kapcsoltatta a Fővárosi Tanács illetékesét. Bár általában a vezető hivatalnokok mással beszéltek, házon kívül voltak, tárgyaltak stb., de a Várkonyi bűvszóra már Szabó Ervin színházi osztályvezető felkapta a telefont. Ekkorra az én igazgatóm kezében ott volt a lista, és a nevek mellé villámgyorsan fölírta az általa javasolt jutalmak összegét. A listát a beszélgetés közben kezembe nyomta, hogy gyorsan adjam össze, miközben ő megdicsérte a telefonon beszélgető partnerét, hogy a legutóbbi színigazgatói értekezleten milyen hatásos és szakszerű volt a beszámolója. Szabó Ervin persze nagyon örült az elismerésnek, ez után nem csoda, hogy a jutalmazási lista végösszegére áldását adta a Fővárosi Tanács – azzal, hogy máris átutalják a pénzt, mi pedig nyugodtan előlegezzük meg.

Várkonyi akkor már lemondását fontolgatta, de amikor erről a „felettes hatóságokkal” beszélt, arra kérték, hogy előbb tanítsa be az utódját. Az előbbi, prémiumszerzési mutatványára utalva azt kérdezte: „Erre hogyan lehet valakit betanítani?”

 

Lengyelországban

1979 tavaszán újabb turné előtt álltunk. Ez alkalommal is, mint minden külföldi turné előkészítésére, a „tetthelyre” utaztam, a Nemzetközi Koncertigazgatóság tisztviselőjének társaságában. Az utazó darabok a Pisti a vérzivatarban, a Házmestersirató és Hernádi Gyula komédiája, a Királyi vadászat voltak. A tárgyaláson az első játszási helyben azonnal megállapodtunk: Varsóban fogunk fellépni. De a második helyet illetően órákig tartott a vita. Mi mindenképpen Krakkóhoz ragaszkodtunk, míg a lengyelek kizárólag Katowicében voltak hajlandók gondolkodni. A tárgyaláson résztvevő lengyel-magyar tolmács megsajnált. Elmondta, hogy kár vitázni, mert a lengyel partner pártutasításban kapta meg, hogy csak Katowicéről lehet szó. Hernádi Gyula új magyar darabja, a Királyi vadászat az Egyesült Államokból visszatért Szabó Sándorral, továbbá Tordy Gézával és Bánsági Ildikóval Budapesten akkor az egyik legsikeresebb előadásunk volt. Katowicében a szünetig 20 diák és 20 kivezényelt kiskatona nézte, a szünetben ők is elpárologtak. Kíváncsi voltam, miért kellett pont itt fellépnünk? Kiderült, hogy Krakkó püspöke Karol Wojtyła, vagyis a pápa, míg Katowice szülötte Gierek elvtárs, azaz a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára.

A történéshez hozzátartozik, hogy az utazást bejelentő társulati ülésen Gobbi Hilda közölte, hogy ő nem utazik repülőgépen, mert megálmodta, hogy lezuhanunk. Várkonyi vezette az ülést. Rögtön feltette a kérdést, hogy Hildán kívül ki álmodta meg, vagy kinek jósolták, hogy lezuhanunk? Senkinek. Akkor repülünk. Hilda repült, de egy másik társulati tag, Pándy Lajos mégis vonattal utazott oda-vissza.

Tehát 1979. március végén indultunk haza Varsóból. A repülőtéri free shopban Szabó Sándor adott kölcsön 1 dollárt, hogy Várkonyinak egy üveg whiskyt vehessek ajándékba. Zolinak másnap elvittem a Nagyajtai utcai lakásába a lengyel-skót kedvenc italát. Ő az ajtóban mosolyogva átvette azzal, hogy ha meggyógyul, együtt isszuk meg, de most nem enged be, mert hepatitise van, fél, hogy megfertőz. 

Két hétre rá, 1979. április 11-én meghalt…

 

Ezzel szemben Romániában 

Ugyanebben az évben, késő ősszel romániai vendégjátékra készült a színház. Az előkészítő tárgyalás előtt a minisztériumi utasítás úgy szólt, hogy Bukarestben a Popfesztivált, Csurka új magyar darabját, a Házmestersiratót, valamint Várkonyi utolsó rendezését, Örkény Pistijét játsszuk, míg a második fellépésünk lehetőleg Kolozsváron, esetleg Nagyváradon, de – a legrosszabb esetben – Brassóban legyen, ahol csak a Házmestersiratót adjuk elő. A román tárgyalófél közölte, hogy amikor a vendégjátékunkra sor kerül, a kolozsvári színház körül csatornaépítés miatt nem lehet majd közlekedni. A nagyváradi színházban lepke- és bélyegkiállítás lesz, de Brassóval nincs semmi probléma. Mi Herczeg Gyula műszaki vezetőnkkel elutaztunk Brassóba, hogy lemérjük a színpad adatait, és a díszleteket Budapesten ehhez szabjuk át.

Elérkezett a turné ideje. Szálláselőkészítésre szokás szerint egy nappal előre utaztam. A repülőtéren várakozó magyar kultúrtanácsos mondta, hogy a román kultúrminisztériumba kell bemennünk, ahol jó hírrel várnak. Kiderült, hogy „nem kell” Brassóba mennünk – ahol is hetekkel előbb már minden jegy elkelt –, hanem Craiovára, amely Románia legmodernebb színháza, és mellesleg errefelé született Ceauseșcu elvtárs is.

Pontosan megismétlődött a lengyel történet. Bukarestben a Bulandra Színház körül őrjöngő, ostromló tömeg várt (a színészek az öltözőablakon át csempészték be a jegy nélkül maradt nézőket). Craiován a Házmestersiratót tök üres nézőtér fogadta.

 

NKA csak logo egyszines

1