A Tizenkét dühös ember előadásának nagy és mély belső ellenállást kell leküzdenie bennem. Már azért is, mert többnyire középszerű, a darabról semmit sem gondoló rendezők a könnyű és biztos siker reményében rendezik meg. Ráadásul a történetet sem vagyok képes komolyan venni. Mert az még rendben van, hogy a rendőrség pocsék munkát végzett, trehányul és előítéletesen gondolkodott a nyomozás során. Azt is elfogadom dramaturgiai kiindulópontként, hogy az ügyvéd ostoba volt és nem érdekelte az egész, sőt még azt is, hogy az ügyészt ugyanazok az előítéletek vezették, mint a rendőröket. Azt viszont semmiképpen sem tudom hitelesnek érezni, hogy a később kiderülő tények ismeretében a nyolcadik esküdtben, aki az egész drámai vitát kirobbantja az ügyről, még csak homályos kételyek sem ébredtek, pusztán beszélgetni szeretne az ügyről, mielőtt egy ember életéről döntenek. Persze amikor az ember először találkozik a darabbal, még nem ismeri a további fejleményeket. De amikor legalább tizedszer látom, és az első mondatok nyomán felidéződik bennem az összes később felmerülő aggály a bizonyítékokkal kapcsolatban, fönnakadok az ilyesmin. De még azon is, hogy szándékos emberölést emlegetnek, holott a rendőrség által föltárt, később hamisnak vagy legalábbis kétesnek mutatkozó tények is legfeljebb hirtelen felindulást igazolnának. Az író, Reginald Rose ügyes dramaturg volt, és amikor tévéjátékát írta a múlt század ötvenes éveiben, nyilván nem számított arra, hogy műve bevonul az állandóan játszott darabok közé, ő csakis a történettel először találkozó, ráadásul tévéző, tehát felületes nézővel számolt. Nem volt sem Shakespeare, sem Molière, akiknek a darabjai még közepesen elviselhető előadásban is mindig új tartalmakkal lepnek meg, történeteik mindig újra és újra izgalmasak, érdekesek. A Tizenkét dühös embernek alapvetően krimiizgalma van, amely jelentősen csökken, ha tudjuk, hogy ki – adott esetben – a talán nem gyilkos. Ez még akkor is így van, ha tudomásul vesszük mindazt a nemes tartalmat, komoly igazságot, amit ez a példázatszerű történet hordoz.
Ráadásul amikor először láttam, a hatvanas évek elején, a mostani Pesti Színházban, amelyet akkor még Bartók Teremnek hívtak, dramaturgiai és politikai izgalma is volt az előadásnak. Amikor 1959-ben Várkonyi Zoltán rendezésében különböző színházak színészeinek válogatott csapatával bemutatták a darabot az akkoriban kamarazenekari hangversenyekre szolgáló helyszínen, rettentően újnak tetszett a forma, az, hogy tizenkét embert összezárnak egy térben, és a dialógusaikból egy izgalmas történet,mellette több érdekes emberi jellem és sors bontakozik ki. Pedig lényegében a polgári társalgási dráma alapsémáját követi a szerző, csak éppen nem szalonban, hanem egy bírósági helyiségben folyik le a sok tanulságot hordozó, sok mindent leleplező beszélgetéssorozat. És a puhuló diktatúrában, az állítólagos lenini normák visszaállítása idején politikai izgalmat is jelentett bepillantani az amerikai demokrácia működésébe, problémáiba és eredményeibe, az ottani előítéletek dzsungelébe és kibeszélésük, feldolgozásuk módjaiba. Mára ezek is agyonkoptatott közhelyekké váltak.
Új tartalmakat vagy a régiek időszerűre frissítését viszont jól elviseli a látszólag zárt, mozdíthatatlannak tetsző mű. Bizonyítja ezt Nyikita Mihalkov filmje és Koltai M. Gábor ennek nyomán készült nyíregyházi rendezése is. Kelemen József mostani kaposvári rendezésének is ez az egyik legfontosabb erénye. A díszlet csak sejteni engedi az eredeti értelmezés kísérletét. A játék a stúdiótérré alakított nagyszínpadon folyik, Cziegler Balázs tervező egy tatarozást elszenvedő terembe száműzte az esküdtszéket, ahol piszkos nejlonfólia borítja az állványzatot, ennek hasadékán engedik be a nézőket, és kezdés előtt még gondosan le is ragasztják a rést. Cselényi Nóra ruhái köznapi viseletek, arra utalnak, hogy az esküdtek nem tulajdonítanak különös jelentőséget ennek a napnak, ennek a szereplésnek, éppen csak kiugrottak szokott tevékenységükből, hogy elintézzenek egy formalitást.
Takács Katalin, Kalmár Tamás, Nagy Viktor m. v., Lecső Péter, Kovács Zsuzsa és Csonka Ibolya (fotó: Memlaur Imre)
Hamarosan kiderül azonban, hogy ezúttal jelentéktelennek látszó szövegmódosításokkal szinte és lényegében a mai magyar világba kerül át a darab. A mi előítéleteink szólalnak meg benne. Azért csak szinte, mert az esküdtbírósági keret eleve sugallja Amerikát, a tucatnyi szereplő jellemét sem cserélik fel, változtatják meg lényegileg az előadásban, amiből egyenesen következik, hogy a gyilkossági sztori is megmarad amerikai történetnek. Csak éppen a problémák, amelyekre rávilágítanak az amúgy ismerős leleplezések, a mai magyar valóság talán legsúlyosabb gondjaira, bajaira transzponálódnak, a szóhasználat itt-ott nyilvánvalóan és mellbevágóan siklik át mai magyar közbeszédbe. A rendező jó hallással és magabiztosan használt eszköztárral teszi világossá, amikor egy-egy motívum a mi világunkra vált át. Amikor a nyomorgókat, a szerencsétleneket, a műveletleneket, a munkanélkülieket, a segélyből tengődőket csak mint „ezeket” emlegetik, hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy főképp a cigányokra gondolnak, amikor pedig az előítéletek rabjai, a nemzetről, az erkölcsről, a normális viselkedésről magabiztosan nyilatkozók a kétkedőket, a tényekre hivatkozókat, a töprengőket „ti”-nek mondják, világos, hogy e másként gondolkodókat mint zsidókat rekesztik ki maguk közül. Mindezt remekül egészíti ki, hogy női szereplők is vannak az esküdtek között. Ez alkalmat nyújt arra is, hogy részint a nemi megkülönböztetéssel, a nemi szerepekhez fűződő előítéletekkel is árnyalja az előadás az eredeti szövegből adódó társadalomrajzot, részint a puszta bunkóság megjelenítéséhez is remek lehetőségeket nyer így a rendező.
Mindez talán akkor is érdekes és jelentékeny teljesítménnyé tenné a kaposvári Tizenkét dühös embert, ha átlagos, tisztes szakmai szinten valósulna meg. Ám ezúttal a rendezés nem merül ki az értelmezésben, illetve átértelmezésben, a jelentés gazdagításában és aktualizálásában. A tartalmi eredetiség a jelenetek precíz szervezésével és a színészvezetés érzékenységével, a jellemek alapos megértésével valósul meg. A szerző kopott közhelyei rendre sajátos árnyalatokkal, érdemi tartalmakkal telítődnek. Az elhamarkodott, felületes döntésre való hajlandóság máskor kimódoltnak érezhető motívumait a színészi játék nemcsak érdekessé és hitelessé teszi, de jól átgondolt rendet is sejtet. Mindenki szerepe súlya, fontossága szerint van jelen. Lugosi György formalizálásra hajlamos, munkája fontosságára érzékeny, sértődékeny levezető elnök, Kalmár Tamás jámboran ostoba biztonsági őr, Mohácsi Norbert izgága, bunkó sportrajongó, Csapó Virág a maga világából kilépni képtelen, felületes női lélek, Lecső Péter jó szándékú átlagember, Hüse Csaba higgadtan, komolyan, bizonytalankodva, némi félelmet is leküzdve vívja a 8. esküdt harcát. Takács Katalin a vélt tényekhez korlátolt akkurátussággal ragaszkodó értelmiségi nőt alakít, Kovács Zsuzsa a nyomor legmélyéről kikerült értelmiségi érzékenységét, labilitását hangsúlyozza, bizonyára ezért is kapta nő létére a darab egyik leginkább férfihoz illő szerepét, aki a bicskázás rejtelmeibe vezeti be társait. Serf Egyed az előítéletes általánosítások másik áldozataként a pontos, higgadt gondolkodást igyekszik érvényre juttatni. Ő a „ti”. Csonka Ibolya egy érzékeny, de fegyelmezetten okos öregasszony szenvedéseinek csaknem minden változatát átéli két óra alatt, sértések sorát reagálja és nyeli le szó nélkül. Egészen apró gesztusokkal jelzi, hogy a sértő önmagát minősíti. Nagy Viktor az előítéletek megátalkodott rabja, aki „ezeket” mindenképpen és minden módon kiirtaná, az igazság nem is különösebben érdekli. Csak kivételként képes elfogadni, hogy ezúttal egyet kiengednek a kezük közül. A legnagyobb szerep Gyuricza Istváné, a 3. esküdtté, aki elvakult indulatában saját félrenevelt fiával fennálló konfliktusát vezetné le a megvádolt fiú kivégzésével. Számára a fiú lehetséges ártatlanságának beismerése saját életcsődjének beismerése is. Zokogása ma már szokatlan, igazi katarzissal zárja az előadást.
ZAPPE LÁSZLÓ
