Bohócarcú – mondta bántó szándékkal, mégis szeretettel a keménykalapos képmutogatónak, Margitai Áginak Kovács István az erdei szemináriumon a Fiúk a térről című filmben. Találó volt a jellemzés, találó volt a szerep – bennem mindigre így maradt. Margitai Ági igazi clown volt, akkor is, ha gyönyörű nőt játszott – szeme sarkában mindig megvillant a szarkasztikus bölcs mosoly; az erősekben, a nagyhangúakban, a találékonyakban – akiket  színpadon adott – mindig ott volt valami szívszorító esendőség is. Színe és fonákja, az emberi teljesség a maga rettentő nagy- és kisszerűségében. Felejthetetlen Máli nénije Verebes István rendezésében egy új Füst Milán-művel ajándékozta meg a világot, egy új Füst Milán-drámát vezetett be az irodalmi és a színházi köztudatba. Ha láttam is azóta, az 1984-es játékszíni ősbemutató óta remek Máli néniket, az igazi nekem mindigre ő marad. Harminc évvel ezelőtt, 47 évesen mindent tudott a szegénységről, az öregségről, a sziporkázó szeretetről, a kiállhatatlanságról, a fölöslegességről, nyűgökről és nyavalyákról – az életről. 

Néhány évvel korábban, 1980-ban, „újrafelfedezése” időszakában készített vele interjút Földes Anna a Nők Lapja számára. Lajstrom helyett álljanak itt a beszélgetőtárs inspiráló kérdéseire formálódott gondolatok, amelyeket akár holnap is megfogalmazhatna Margitai Ági…

 Szűcs Katalin Ágnes

 

 margitai2

A Rózsavölgyi Szalon előadásában (fotó: Éder Vera)

 

„Szerencsés ember vagyok, mert hiszek abban, hogy az ember – természetesen a színész is – csak maga találhatja meg önmagát. Ritkán fordul elő, hogy valaki azonnal olyan közegbe kerül és folyamatosan olyan környezetben élhet, amely segíti, ösztönzi, felszínre hozza a benne rejlő értékeket. De még ha megadatik is valakinek ez a  kivételes szerencse – mint nekem, amikor friss diplomával Pécsre kerültem –, a mi szakmánkban az ilyen ösztönző közösségek sem igazán stabilak. És persze tíz-tizenkét év után már ugyanaz a környezet sem hat ugyanúgy az emberre. Ezért vallom, hogy a színésznek bizonyos idő után elemi szüksége a váltás. Ez valószínűleg természet, alkat dolga. Ismerek jó színészeket, akik kitartóan ülnek a  vízben, ahova egyszer belepottyantották őket. Én viszont hiszek az új ösztönzések és elvárások megújító erejében. Lehet, hogy én a magam pályáján már túlzásba vittem a mozgékonyságot. De valóban „vándormadár” volnék?

Főiskola után négy szezon Pécsett, egy Kecskeméten, egy az  akkor alakult pesti musical-színházban, a Petőfiben; azután szabadúszó lettem amikor ez még nem volt divat. De csak egy évig bírtam, elszerződtem Miskolcra; utána három év múlva vissza Pestre a Mikroszkópba. Amikor a kabaré műfajában végképp nem találtam meg önmagam, visszamentem vidékre. Szegedről kerültem fel a József Attila Színházba, ahol hat évet húztam le, amíg elszerződtem Szolnokra. Ezek szerint huszonkét évad alatt ez a nyolcadik színházam.

Az én hűtlenségem mögött világosan kirajzolódik a hűség. Hiszen Miskolcra is, Szegedre is a legelső igazgatóm, pécsi mesterem után szerződtem. Ma is vallom, hogy nagyon sokat köszönhetek pályámon Lendvay Ferencnek. Talán később, amikor már lehetetlenné tették a munkáját, elkövetett hibákat, de igazi színész-nevelő volt, és a maga korában újító is. Lendvay Romeo és Júlia-rendezése – amiben Pécsett játszhattam – már akkor a kamaszszerelemről szólt, tele volt humorral, érzékiséggel, amikor még mindenütt véres drámaként, hősi pátosszal játszották. Évekkel előzte meg Zeffirellit. 

Hiszek a barátságban, a szövetségben. Szolnokot is azért választottam, mert évekkel korábban Szegeden megismerkedtem az akkor még amatőr rendező, Paál István munkájával.

Hittem abban a színházban, amit Paálék csináltak. Hittem abban, hogy a közös munka nem áldozat, hanem új energiaforrás számomra, én magam is több leszek általa. Ezért szerződtem le két évvel ezelőtt – a most már hivatásos Paál István hívására – Szolnokra. És nem bántam meg!

Én tudom, hogy nehezebb ilyen bátornak lenni, ha valakinek két kicsi gyereke van. De hát egyszer a kisgyerekek is megnőnek. És ez egy hosszú távú, veszélyes pálya. A vándorélet sem könnyű. Én is szorosan kötődöm az otthonomhoz, viszont rájöttem, hogy itthon, a négy fal között is csak akkor érzem igazán jól magam, ha megvan az a  belső egyensúlyom, amit kizárólag a munkámban találhatok meg. Nem tudom, meddig lesz meg bennem a változtatásnak ez a képessége. De egyelőre még úgy érzem,  hogy a régi mesterekhez és barátokhoz való ragaszkodás jól megfér az újra való fogékonysággal. És még valami: egész pályámon szemem előtt lebeg az, amit Gellért Endrétől hallottam a főiskolán. Talán csak egy elejtett mondata volt, de számomra a legfontosabb útmutatás. Hogy nincs borzasztóbb egy megsértett színésznél! Ezen a pályán mindenkit érnek sérelmek. Azonban  kár lubickolni a fájdalomban, amíg a változtatás joga a mi kezünkben van. Ez nemcsak a színházra érvényes, de mindenfajta emberi kapcsolatra…

Szerintem a fiatalság emberség, érdeklődés, nyitottság dolga.

A színésztől ugyanúgy elvárom a humánus gondolkodást és magatartást, mint a pedagógustól vagy a közértestől. Hogy ez hogyan jelentkezik a színpadon? Valószínűleg sehogy. Egyszerűen ez a feltétele, a kiindulópontja, az alapja a művészetnek. A világért sem szeretnék elevenek és holtak felett ítélkezni. Csak a magam tapasztalatáról beszélhetek. De abban biztos vagyok, hogy engem az új benyomások, élmények tartanak frissen, és nem restellem a fáradságot, ha ezek megszerzéséről van szó. Én egy jó pesti vagy vidéki színházi előadásból mindig új impulzusokat kapok. Izgatnak a rokon gondolatok és törekvések, de kíváncsi vagyok arra is, ami nagyon más. De mindez nem csak színházi ügy… Szenvedélyesen érdekelnek az emberek.

Én nem a figurára, hanem magára az emberre, az emberi sorsra vagyok kíváncsi. Lehet, hogy egyszer azután előjön a színpadon az, amivel a vonaton találkoztam, de megint csak nem a gesztusokat, a külsőségeket raktározom el magamban, hanem az emberek mondanivalóját és tapasztalatát.

Talán ez az őszinte érdeklődés magyarázza, hogy az emberek szívesen és könnyen megnyílnak előttem, mindig is sok barátom volt. Lehet, hogy frázisnak hat, mégis hiszek benne, hogy a fiatalság – belső magatartás.

Ezt mindenkinek magának kell kialakítania. Aki színész, annak hinnie kell abban, hogy a színház – örökösen változó. És nekünk vele együtt kell változni. Kezdő koromban olyan szerencsés voltam, hogy eljátszhattam a Ványa bácsi Szonyáját, állítólag nagyon jól. De amikor tíz év múlva Szegeden újra találkoztam a szereppel, abban az egyben voltam csak biztos, hogy másként kell megformálnom a figurát, hogy bele kell sűrítenem mindazt, amit időközben megtanultam az életről.

Azt hiszem, nekem a kor jól áll! Persze senkinek sem öröm a tükörbe nézve felfedeznie az évek jegyeit. De úgy érzem, hogy amíg le tudom ezeket győzni, amíg magam parancsolok az arcomnak, nincs okom panaszra. Még élvezem az átváltozás csodáját. Amikor szabadság után kipihenve, lesülve megérkeztem Tihanyba, a Circus Maximus forgatására, Radványi Géza, a rendező bizalmatlanul és dühösen fogadott. Hogy merek ilyen pimaszul fiatalon jönni, hogy fogom én másnap elhitetni egy húszéves elmebeteg fiú anyjának, a kiöregedett kötéltáncosnőnek a tragédiáját? Igaz, az átváltozást mindig megkönnyíti a jelmez, a smink. A kötéltáncosnő kedvéért hagytam tíz centiméterre lenőni a hajam, élesre rajzoltam a ráncaimat. De a filmen sokszor a színész ragyogó vagy fénytelen tekintete a legkifejezőbb. Ehhez viszont csak a szöveg, a helyzet adja a fogódzókat. A lepusztult, nyomorúságos öregasszony után kétszeres öröm volt fiatalabb, jóképű nőket játszani. Mint Zsombolyai János filmjében a taxisofőrnőt… Hiszen minden színész fél a skatulyától. Pályám ajándékának érzem, hogy Szolnokon is gyors egymásutánban játszhattam el a Nem félünk a farkastól romjaiban is vonzó Marthaját és a szörnyeteg Übü mamát.

Ez egy hosszú távú pálya. És én, akármilyen türelmetlen természet vagyok, megtanultam türelmesen várni. Megtanultam, hogy a színésznek nem mehet, és nem is megy mindig jól. De még akkor sem adhatja át magát az elkeseredésnek, mert a keserűség öregít. Rontja a szakmai esélyeket.

A várakozás nem elég. Aki igazán erős és igazán tehetséges, az hosszú távon megőrzi önmagát, adottságait, és maga megy a szerencse felé."

  Lejegyezte:  Földes Anna

 

NKA csak logo egyszines

1