A vastag, keménykötésű könyvek között könnyen átsiklik a tekintet a karcsú, már-már brosúrányi kiadványon. Vagy talán mégsem? Mert a címlapkép titokzatos: női kéz igazít metálos hatású zöld színpadi függönyt. Az egyik szárnyat húzza, oly módon, hogy ő takarásban marad – de szemben velünk, a potenciális közönséggel. Ami feltárul, egyelőre fekete. Veronika is Fekete, akit csaknem három évtizedig láthattunk-hallhattunk, statiszta- és kórustag-státust követően szólistaként. Drámai koloratúrnak lenni korántsem elhatározás kérdése, ám akit az ehhez szükséges adottságokkal áldott meg a sors, megkapta az első esélyt. A pálya további részének alakulásában aztán része lesz a vaksorsnak és magának az embernek, aki saját sorsának kovácsa, s további keresett-keresetlen kovácsoknak is…

A címlap belső oldalán két fénykép: Veronikáé, akinek fél élete feltárul – és Várkonyi Judité, a Magyar Állami Operaház sajtófőnökéé, akinek ez a harmadik portrékötete. Ellentétben az ott olvashatókkal, nem egyes szám harmadik, hanem első személyben írja a könyvet, mintegy íródeákjaként a vallomásra vállalkozó énekesnőnek. Teljesítménye abban rejlik, hogy sok órás beszélgetésfolyamokból kialakított 23 jellegzetes pillanatképet (a legrövidebb kétoldalnyi, a leghosszabb sem több nyolcnál). Puzzle-darabok ezek, önmagukban is megállnak, többnyire egy-egy hangulat, atmoszféra burkában. Egymásutánjuk nem követ időrendet, sőt, a privát szférát erősítendő, kevés konkrét-dokumentatív információt tartalmaznak. Az olvasó esetleg csak jóval később érez késztetést, hogy „sorrendbe rakja” a mozaikokat – vagy akkor sem, hiszen a filmművészet régóta megtanított az időjáték értésére-élvezésére, a kronológiát felbontó időkezelés keretei között való biztonságos tájékozódásra. Legfeljebb annak lenne nehéz a dolga, aki ebből a kétségkívül hiteles nyersanyagból próbálna „hivatalos” életrajzot konstruálni…

Szabálytalan mértani test nézetei gyanánt, különbözőképp értelmezhetjük a címet – s ha – mint az utószóból kiderül – Veronika és Judit számára is eltérő jelentéssel bír, csak gazdagítja empátiánkat.

Az Operaház történetének mozgalmas időszakát éltük a közelmúltban. Hála a média eseményhajhászásának, megannyi dokumentum, adalék került nyilvánosságra, elsősorban az intézmény vezetésével kapcsolatos viták, konfliktusok. A művészeti szempontok ebben a megvilágításban háttérbe kerültek, s a működési-szervezeti átalakítások személyekre lebontott „következményeire” aligha lehetett rálátásunk. A fájó mellőzések már-már olyannyira megszokottá váltak, hogy a közvetlenül érdekelteken kívül még a legegyüttérzőbbek is immunissá váltak az esetlegesen tudomásukra jutott méltánytalanságokra. Mert vannak (jogosan vagy indokolatlanul) méltatlankodók, felháborodottak, panaszkodók – és vannak, akik nem szívesen teregetik a szennyest, főként, ha esélyük sincs arra, hogy a nyilvánosság segítségével változást tudjanak elérni…

Fekete Veronika olyannyira énekcentrikus énekes, hogy fénykorában sem törődött sokat sem menedzseléssel, sem PR-ral. Ilyen – és ennyi. Viselte-vállalta ennek minden hátrányát, magától értetődően. Aztán jöttek a felfoghatatlanok, amelyek „feldolgozhatatlannak” bizonyultak. Igaz-őszinte lénye annyi tartalékkal rendelkezett, hogy a görög sorstragédiák elszenvedőinek méltóságát tudta felmutatni mindennapi életében (ami – valljuk meg – legalábbis bizarr egy VIII. kerületi, komfort nélküli lakásban…). Nemcsak a tönkretehetetlen hang, hanem a tartás is veleszületettnek (s élete során edzésben tartottnak) bizonyult, amikor – hangfajában ritka – szólistából létszámon felüliként szakmailag utcára került. 

Nagycsaládban élőknél sem gyakori, hogy elmagányosodnak, hiszen az egy főre eső figyelem/érdeklődés a legjobb indulattal is kevésnek bizonyulhat. Veronika a közösségben élés, a másokra figyelés művészetét gyermekkorától gyakorolta, s a döntéseket illetően fiatal korától önállóságra kényszerült, többnyire magára maradva a problémákkal, s azok megoldási kísérleteivel. Talpra állási kísérletei: megannyi katartikus élmény. Ezek mindegyike erősítette egyéniségét, a vállalt döntések sorából formálódott a sokat próbált ember.

Sokan talán még a nem operista muzsikusok közül is csak most, megkésve, ebből a könyvből tudják meg, hogy olyan portása lett az Operaháznak, aki Székely Mihály- és Oláh Gusztáv-emlékplakettel rendelkezett, Bartók‒Pásztory-díjas és Liszt-díjas (e tény ismeretében kevesebb együttérzés fog jutni azoknak, akik keveslik a fellépéseiket vagy épp a gázsijukat…). De a tűrőképességnek is van határa – a könyv anyagául szolgáló beszélgetések és a nyomdai munkálatok között infarktussal jelezte a szervezet, hogy a magasságok és mélységek ilyetén kontrasztjai feszegetik az elviselhetőség határait. Az utószó konkrét információja: 2013 tavaszától az Erkel Színházban a magyar feliratozás megjelenítésének felelőse. Hanggal, amelynek gazdagságára: szépségére, kifejezőerejére sokan emlékszünk.

Várkonyi Judit a cím mögé az éneklésre született énekesnőnek a pályán töltött idejét képzelte, Fekete Veronika abban a jóslatban reménykedik, amely elkövetkezendő boldogságot ígér számára.

Az olvasónak katartikus többletet a magánember megismerése jelentett, azoké az életkörülményeké, amelyek közül szárba szökkent és kivirágzott egy csaknem három évtizedes művészi pálya. 

Várkonyi Judit jó szemű, érzékeny fülű krónikás. Anélkül, hogy személyes ismeretség birtokában kontrollálni tudnám, mennyire pontosan adja vissza az énekesnő beszédstílusát, hitelesnek tudom elfogadni a róla ily módon kialakult képet. Nagy része van ebben az élő beszéd szófordulatainak, a visszatérő szóképek,  annak a nyelvi közegnek, amelyet nem az örökkévalóságnak, hanem a személyes megnyilatkozásra méltatott beszélgetőpartnernek szánt az énekesnő (természetesen a cél ismeretében). Külön dicséretes a visszafogottsága – pedig olyan életről/sorsról van szó, amelyből sokáig megélne a bulvársajtó…

A könyv rövid fejezetei: megannyi tükör, olykor görbe-, amelyben minden olvasó megláthat valakit vagy valakiket – s az emberi/embertelen gesztusok ismeretében talán érzőbbé, figyelmesebbé, jobb-bá válhat.

S ami az énekesnő számára a legfontosabb volt: kiderül, hogy nem a hangja ment el, nem ő „vonult vissza” a színpadtól,  csupán elszenvedte, hogy volt egy pillanat, egy döntés, melynek eredményeképp nem engedték többet „dalolni”. Mert számára, az emlékezetes Norma, Turandot és Éj királynője számára a vokális megnyilvánulások csúcsa a dalolás, amikor az énekes átlényegülhet azzá, akit épp megjelenít a színpadon.

Alapkönyv ez mindazoknak, akik elégedettek vagy elégedetlenek napjaink társadalmi és művészeti életével. Akik véleménnyel rendelkeznek vagy nem. Akiktől pályaalkalmas személyek munkaviszonya függ. Akik voltak vagy nem voltak szerelmesek. Akik beteg és/vagy egészséges gyerekekkel, felnőttekkel több-kevesebb kapcsolatban állnak. Akiknek több vagy kevesebb az önbizalmuk. S akik remélhetőleg sohasem lesznek olyan önzőek, hogy azért ne járuljanak hozzá egy szomszédjuk lakásának komfortosításához, nehogy hallgatniuk kelljen, hányszor használják a mellékhelyiséget…

Fittler Katalin

 

 

NKA csak logo egyszines

1