Spiró György Kvartettjének Pesti színházi bemutatóján malőr történt. Az egyik feszült jelenet közben a színpad szélén megjelent fekete kisestélyiben Eszenyi Enikő, közölve, hogy egy néző rosszul lett, és az előadást megszakítják. A szereplők kimentek, a színpad elsötétült, jó tíz perc szünet. Aztán szerencsésen folytatódott minden. És ekkor jött a meglepetés. A félbeszakadt jelenetet elölről kezdték – a szöveg azonban nem volt ugyanaz. Egyes elemek kimaradtak, új elemek bontakoztak ki. Egy variánst láttunk. Melyik volt Spiróé? Talán mindkettő – esetleg egy harmadik? Vagy a színészi fantázia lendült játékba? Érdekes lenne tudni.

Végső soron megvagyunk, megvoltunk e tudás nélkül is, sőt, az intermezzo keltette kis hullámok hamar elcsitultak. A darab jó, az előadás jó, Hegedűs D. Géza nagyszerű. A konzervatívabb nézők az ilyen épkézláb színházi estéket szeretik. Akik nem csak konzervatívok, de igényesek is, el is gondolkodnak. Merthogy van min.

 

kvartett 141004 2586

Börcsök Enikő (fotó: Gordon Eszter)

 

Remélem, Spiró György nem veszi rossz néven, ha Csurka Istvánhoz hasonlítom, pontosabban a Kvartettet a Döglött aknákhoz. Általánosabban azért, mert mindkettő napi használatra szánt, szatirikus Gebrauchsstück, bár Spiróé sokkal kesernyésebb, konkrétan azért, mert mindkét szerzőt az önmagát túlélt, mégis virulens balosság is foglalkoztatta. 1996-ban, néhány röpke évvel a fordulat után, amikor a Kvartett íródott, ez az életidegen beidegzettség még nagyon is létező volt, a darab – amelynek egyik, súlyosan balos főhőse nem akarja, nem meri felismerni az 1957-ben általa megmentett ismerőst, aki évtizedek múltán Amerikából tér vissza kifejezni háláját – még direktben is aktuálisan szólt. Újságja volt a Munkáspártnak, agitált Ribánszky Róbert. Kádár ravatalánál százezrek álltak sort. Sokan próbáltak nem tudomást venni a számukra nemcsak megszokott, de otthonos régi rend összeomlásáról.

Mára, 2014-re ez a közvetlen aktualitás elszivárgott. A nagy kaszás tette a dolgát; az Öreg, akit Hegedüs D. játszik, a temetőben pihen, vagy alig vonszolja beteg csontjait. Furcsamód a darab mégsem hat elavultnak – egyaránt jelezve Spiró írói formátumát és a magyar társadalom krónikus gyengélkedését.

A szövegben poén az „ellopták” ige változatainak a címben idézett felsorolása – de valamit ettől a társadalomtól mégis elcsakliztak. Az Öreg monomániásan, szorongásait démonizálva retteg – a megfigyeléstől, a nyilvántartástól, a következményektől; csak a szupersemleges Eurosport nézése közben érzi magát biztonságban. Soha nem felejtem el, mivel indokolta 2010 előtt Mihancsik Zsófia, hogy a már leszálló ágban lévő MSZP-re szavaz: „Mert békén hagynak.” Ezt a társadalmat krónikusan nem hagyják békén. Itt nincs realitása a citoyen-létnek. Nem kell hozzá balosság, hogy az emberek féljenek. Ma erről tud szólni a Kvartett. Az Öreg a Vendég által felidézett ifjúkori emlékekből rájön, hogy nem egy listázó spicli tolakodott be a házába. Mégsem enged. „Én nem ismerem magát” – ez a soha vissza nem vonható zárómondat. A Vendég, aki nemcsak virágcsokrot, hanem vadonatúj autót, bankkártyát, akár örökre szóló amerikai meghívást is hozott magával, vérig sértve, sebzetten elkotródik. Az Öreg visszaül az Eurosporthoz. Reménytelen.

A szünet nélkül játszott előadás, Marton László rendezése lélegezni hagyja ezt az aktualitást, miközben a tragikus alaphangba a groteszket, a nevetségest is belevegyíti. És még valamit megpendít, halkan, alig hallhatón. Mikhál bán kérdését: és hátha mégis úgy lehetne? Hátha a lezser amcsi tényleg szélhámos? Hátha mégsem követte el az Öreg, pufajkás korában, élete egyetlen pártszerűtlen tettét, azaz nem figyelmeztette sporttársát a küszöbön álló letartóztatásra? (Makacsságának egyik oka talán a jótett miatti lelkifurdalás? Spiró lehetőséget teremt rá – Hegedüs D. eljátssza.)

Az előadás gördülékenyen, feszülten szolgálja a rendezést, az olyannyira igényelt szórakoztatást, nevettetést – amelyről a kitűnő, hol inkább poentírozottnak, hol inkább kihegyezettnek nevezhető szöveg is bőven gondoskodik -- fájdalommal, a szeretetlenség magányának árnyalataival béleli. A nosztalgiával, múltba feledkezéssel megfertőzött magányos emigránslét emészti a Vendéget; a panelcsalád három tagja között lesújtóan közönyösek, lagymatagnál is ridegebbek a házastársi, szülői és gyermeki kapcsolatok. 

És végre egy előadás, ahol minden szereplő a helyén van és dicsérhető. Hegedűs D., aki hűséges négy vígszínházi évtizede alatt (mondhatni, olykor ellenére) érett nagy színésszé (és példás emberré – a kettő talán nem független egymástól), még motyogni is mer, sőt néha érthetetlenül mozgatja a száját – a néző megérti. Nemcsak akkor játszik, ha szövege van – mimikája, gesztusai is megkeresik a figurát, és a figura mögött, génjeibe táplált ravaszkodó bizalmatlanságával az átlagmagyart. Tökéletesen megismerjük, holott megőrzi titkait és Titkát.

kvartett 141004 2258

Hegedűs D. Géza és Kern András (fotó: Gordon Eszter)

 

Kern András (Vendég) az, aki nem újít: kisujjából rázza ki a külföldről hazabotorkáló, elkallódott, zsigerileg magyarnak megmaradt értelmiségi szerepét, amelyhez hasonlót többek között a Kornis-féle Körtáncban is eljátszott. (Üllői úti fack...) Most is hiteles, hibátlan, de az élmény nem elsőrendű. Börcsök Enikőtől is láttuk már, utoljára az ugyancsak Spiró-darab, a Prah Radnóti színházi előadásában a félig proletár, félig kispolgár, csökött szellemű, többnyire a katatóniáig fásult háziasszonyt, akit azonban most is gondosan, úgyszólván szeretettel alakít: ahogy a figura a mákos tésztával pepecsel, úgy pepecsel el a színésznő is a figurával. Kellemes meglepetés Péter Kata mint Nő. Telt idomú, reneszánsz parasztmadonna üdeségű megjelenése érdekes kontrasztot képez mohó státusszimbólum-hajszolásával, primitív primer ösztönösségével, gyors, de átgondolatlan reakcióival. Mind a négy alakítás mögött gondolkodási teljesítmény rejlik.

 Szántó Judit 

 

 

NKA csak logo egyszines

1