900 fehér inget keres a Miskolci Nemzeti Színház – tudhattuk meg az ősz elején megjelent felhívásokból. És nem árultak zsákbamacskát; közölték, hogy a Tóték díszleteként fogják felhasználni a begyűjtött ruhaneműt. PR-ötletnek sem utolsó az ilyesmi, siker esetén pedig költségkímélő hatása is lehet, de talán mindennél fontosabb, hogy e gesztus eleven kapcsolatot teremt színház és publikuma között; segít megértetni, hogy a színház a nézőről szól. Úgy értem: arról a világról, amelyben a néző is él, az ő gondjairól, válsághelyzeteiről és persze örömeiről is. Nem tudom, hány inget sikerült begyűjteni és mennyi érkezett a színházi varrodából (azt sem, hogy a végeredmény közelít-e a kilencszázhoz), de annyi bizonyos, hogy a fellógatott fehér ingek – Horesnyi Balázs által formába öntött –  látványa hangulatteremtő erővel bír. És nemcsak látványként erős, de kijelöli a bemutató stiláris kereteit is; nyilvánvalóvá teszi, hogy a játék elemelkedik a reálszituációktól.

 misk EDV0036

Görög László (fotó: Éder Vera)

 

Ami a Tóték esetében természetesen nem meglepetés. Még akkor sem, ha a történet és a szavak abszurditása voltaképpen reálszituációk folyamatában mutatkozik meg. Nincs ez másképpen a Béres Attila rendezte miskolci előadásban sem – ami örömteli újdonság, az a produkció tartalmi és stiláris sokszínűsége. Merthogy Béres úgy rendez roppant szórakoztató, bohózati színekkel is operáló előadást, hogy közben a szöveg mélyrétegéig is eljut, s úgy hangsúlyozza a történet általános, kortól független abszurdítását és félelmetességét, hogy egyúttal reflektál a történelemre és a mára is. A színre kerülő szövegváltozat nem az újabban mind gyakrabban játszott, öt szereplőre redukált kamaradráma, hanem az eredeti, számos karakterfigurával dúsított verzió (pontosabban annak precíz dramaturgiai beavatkozásokkal kialakított változata). Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a színre lépő mellékfigurákhoz remek mondatok és mulatságos helyzetek kapcsolódnak, de talán fontosabb, hogy velük is tágulnak a játék keretei. Merthogy mindaz, amit a Tót család átél, nyilvánvalóan nem elszigetelt jelenség. Ezért is fontos, hogy megjelenjen az előadásban a kissé habókosnak tűnő figurák alkotta szűk közeg – míg a tágabb környezet megteremtéséről a rendező más eszközökkel gondoskodik. Ez utóbbiak közül a legfontosabbak a történelmi eseményeket híradószerűen közvetítő filmbejátszások, melyek nem plakátszerű didaxissal, nem túl sokszor ismétlődve, de fokozatosan hangsúlyossá válva teremtik meg az események tágabb kontextusát. A kezdetben inkább történelmi érdekességű információk mind fenyegetőbbé válnak: az utolsó bejátszás már a fasiszta hatalomátvételről szól. 

Ám a történelmi kor itt tényleg csak a kontextust jelenti – a figyelmeztetést, hogy ami abszurdnak vagy éppen viccnek tűnik, az már valóra vált – legutóbb a múlt század folyamán. És az előadás finom ötletei afelől sem hagynak kétséget, hogy az abszurditás újraéledhet. Ezek a játékötletek végképp nélkülöznek minden szájbarágást vagy direkt aktualizálást, de érzékletesen mutatják, mennyire fogadóképes a közeg az önkényre és az ostobaságra. Merthogy Örkény drámája természetesen Miskolcon is arról szól, hogy meddig tűrhető el a zsarnokság, hol vannak a diktatúra határai. Ám a válasz a szokottnál pesszimistább; a Tót család és szomszédsága korlátlan szervilizmusát úgy tűnik, nem pusztán Gyula féltése táplálja. Nemcsak az Őrnagyra tekint majd’ mindenki áhítattal, hanem bizonyos eszmékre is. Az Őrnagy távozásakor Mátraszentanna neve már rovásírással is olvasható a buszállomáson. A rádió pedig végre nem a Himnuszt játssza kényszeresen, mint az Őrnagy jelenlétében minden alkalommal, de nem is hírek hallatszanak belőle, nem klasszikus muzsika vagy szolid tánczene szól, hanem egy – napjainkban újra jól ismertté vált – revizionista nóta, melyet a Tót család elandalodva hallgat.

Ezekkel a sötétebb tónusú megoldásokkal éles kontrasztot képez az abszurdot a bohózathoz közelítő apró ötletek sora és a játék dinamizmusa, felszabadultsága. Belefér ebbe, hogy a levágandó tyúkok a színen ténferegjenek (sajnálatos módon fokozatosan fogyatkozva); hogy Gizi Gézáné foglakozása első pillanattól kezdve egyértelmű legyen; hogy a Tomaji plébános „szoknyájához” kötődő kevéssé intellektuális humor valamennyi lehetőségét kiaknázza a játék, és az is, hogy ugyanaz a színész alakítsa az összes férfi epizódszerepet. A színészek határozottan, de jó ízléssel élnek a harsányabb humor adta lehetőségekkel is – és megteremtik azokat a pillanatokat, amikor torkunkra fagy a nevetés. Märcz Fruzsina Gizi Gézánéját látva csupán addig kacagunk, amíg vágytól és anyagi érdektől egyaránt fűtött ambícióit látjuk (és amíg a vicc tárgya a kétértelmű „szakma” egyértelműsítése). De rögvest tragikomikus figurává válik, amikor megérezzük, hogy az ambíció mögött a reménytelen sorsú kisember áll, aki legalább más által szeretne valaki lenni; fehérneműre vetkőzésében, kiszolgáltatott felajánlkozásában (ami persze pandanja Ágika későbbi felajánlkozásának is) ezért van valami szívszorító. Kokics Péter igen markánsan alkalmazza a kézenfekvő komikus gesztusokat a lajt tulajdonosa, az elegáns őrnagy és Tomaji plébános szerepében, hogy azután Cipriani professzor alakjában egészen fenyegetően mutathassa meg az abszurditás elképesztő logikáját. Molnár Sándor Tamás (Postás) hátborzongató hitelességgel vegyít egy másik, hasonlóan abszurd, de józan megfigyelésekből épülő logikát egy elmekórtani eset szimptómáival.

A Tót család mint összetartó mikroközösség jelenik meg. A békében, szeretetben és különösebb elvek, elszánások nélkül élő, hagyományos családi szerepekre épülő família szembesülését az Őrnagy monomániáival és önkényével a színészek voltaképpen realisztikus eszközökkel mutatják, de úgy egyénítik a figurákat, hogy egyúttal archetipikus alakokat is teremtenek. Czakó Julianna szelíd kezes báránynak tűnő Ágikája eleinte még a szokottnál is ártatlanabbnak, bájosabbnak látszik, hogy azután a túlhabzó megfelelési kényszer és a heves perspektívavágy ne pusztán a hatalom eminens kiszolgálójává, hanem kifejezetten kreatív és lelkes hívévé tegye. Nádasy Erika Mariskájának testtartásából, gesztusaiból, hanghordozásából egyaránt az aggodalom süt. Kezdetben csak Gyula miatt, majd a család miatt, majd minden lehetséges konfliktus miatt (is) aggódik, és ez az állapot kizárólag megadó passzivitást eredményez. Szatmári György kedélyes nyárspolgárt formál Tótból – olyat, aki az esztelenség, az őrület ellen soha nem lázadna fel, csupán saját kényelmének védelme készteti cselekvésre. A sokszínű, precízen kidolgozott alakítás azt is megérezteti, hogy ez a lomha, ártalmatlannak tűnő ember veszélyessé válhat, ha élete biztonságos kis szigetét fenyegetik. Az Őrnagyot Görög László eleinte orvosi esetnek mutatja. Megérkezésekor egy fizikailag és lelkileg teljesen leépült, szétesett személyiséget látunk, aki utolsó erejével ragaszkodik paranoiás kényszerképzeteihez. Burleszkbe illő szerencsétlenkedése harsány nevetést vált ki – hogy aztán mind inkább arcunkra fagyjon a mosoly. Merthogy a „felépülő”, erejét visszanyerő Őrnagy már nem egyszerű pszichopata, hanem tudatos zsarnok, aki pontosan tudja, mikor kell manipulálni, mikor lehet a hatalommal visszaélni, és mikor szükséges a nyers erőt alkalmazni. Ám magabiztossága alól ki-kivillan a téboly is; időről időre elveszti valóságérzékelését, s ez okozza végül vesztét is.

Tótéknak csak lélegzetvételnyi szünet jut zsarnokuk visszatérése előtt, ám ezalatt újra átérezhetik a megszokáshoz való visszatérés és a kényelem mámorító ízét (nem a szabadságét; ilyen különleges igényeik nincsenek). De ennyi is elég ahhoz, hogy a diktatúra újraéledésekor a margóvágó új feladatot kapjon. Miután ez megtörténik (és a zsarnok darabjaira vágva hever), a néző is legfeljebb szusszanásnyi időre lélegezhet fel; Béres Attila rendezése a végén sem szolgál felemelő happy enddel. A darabolást bevégző Tót horrorfilmbe illő módon, vértől lucskosan jön vissza és tér aludni Mariskával. Ágika szemeit villanni látjuk; rendezkedik, pakol egy kicsit, majd a véres margóvágóval elindul a hálószoba felé. A fogas, amelyen még mindig az Őrnagy zubbonya lóg, előregördül, a nézőtér felé. A fények abban a pillanatban alszanak ki, amikor ránk borulna.

Urbán Balázs

 

 

NKA csak logo egyszines

1