Megszületik a példátlan rendelkezés. Egyik napról a másikra indulni kell. Mindent hátrahagyva vonatra szállni. A vagonokban már halványul a remény, hogy csupán munkára vinnék mindannyiukat. Megérkeznek a végállomásra, ahol mérhetetlen tengődés, éhezés, szenvedés lesz osztályrészük. S előbb vagy utóbb a halál… Rendszerint így summázhatók azok a történetek, amelyek a holokausztot idézik fel. Ha erre a vészkorszakra gondolunk, mindenekelőtt Auschwitz, Treblinka, Sobibor és más haláltáborok jutnak eszünkbe, az elgázosított, krematóriumokban elégetett áldozatok. Ritkábban elevenítik fel azoknak az emlékét, akiknek másmilyen, de éppoly tragikus sors jutott. Akikkel halálosztagok végeztek, az Einsatzgruppék fegyvereitől, sortűztől, tarkón-lövéstől hullottak tömegsírokba. E mészárlásokban meggyilkoltakról szól most az „e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY” című színjátékukban Mohácsi János és Mohácsi István

140930 1226xd

Kerekes Éva és Gálffi László (fotó: Gordon Eszter)

 

Mint egy velőtrázó kiáltás, olyan tehát maga a téma. Aki nem hallott volna az 1941-es, kamenyec-podolszki vérfürdőről, bizonyára döbbenettel fogadja a puszta tényeket is, amelyeket beleszőttek monológba, dialógusokba. Azon a pár augusztusi napon huszonnégyezer embert lőttek bombatölcsérekbe, szakadékokba, árkokba. A zömmel lemeztelenített, halálos golyót kapott vagy akár élve betemetett emberek felett még napokig mozgott a föld. De nemcsak a történtek drámai szörnyűsége motiválhatta a Mohácsi-testvéreket, hogy színre vigyék e szégyenletes történelmi eseményt. Hanem éppen az, amitől az egyik legszégyenteljesebb volt magyar szemszögből is. Azokat a zsidókat deportálták ukrán területre, szolgáltatták ki a faji tisztogatást végző alakulatoknak, akiknek a határváltozások miatt nem volt meg a magyar állampolgárságuk. Nemcsak emlékeztet, de felelősségre int az Örkény Színház előadása.

140930 1278d

Debreczeny Csaba és Kerekes Éva  (fotó: Gordon Eszter)

 

140930 1314xd

Varga Lili e.h. és Patkós Márton e.h. (fotó: Gordon Eszter)

 

Mindazokat a védjegyeket mutatja a színjáték, amelyeket rendszerint viselnek a Mohácsi-rendezések. A textusban ezúttal is feleselnek a költői idézetek – az Ómagyar Mária-siralomtól Csokonain, Aranyon, Petőfin, Tompán, Adyn, József Attilán át Radnótiig – a szójátékos, szándékosan rontott köznyelvvel. S ez utóbbi a forrása annak a sajátos humornak, amihez most bátorság kellett. A holokauszttal nem lehet viccelődni. De a holokauszt kapcsán igen. Hajszálvékony a mezsgye, amin egyensúlyozni kell. Sokakban ott a zavar, amitől inkább kerüljük, amit néven kellene nevezni. Csak félre ne értsék! Amire tüstént „lecsap” a szöveg, amikor a kitoloncolás hírével érkező véletlenül „magyarokat” mond „zsidók” helyett. Míg az egyik feszélyezettségből téved, addig a másik eleve palástolja, kikről beszél valójában, amikor „indiánokat” mond. És nem véletlen, melyik szereplő szájából hangozhat el „poén”. A színmű derekát az álom-jelenetek adják, amelyek groteszkebb hangvételt engednek meg. De minél inkább személyesek, egyénekre szabottak azok a történések, amelyeket követünk, annál mértéktartóbb a nyelvi humor.

De van humora bőven a játékmódnak is. Fájdalmasan komikus, hogy rendre csütörtököt mondanak a pisztolyok, nyomasztóan elnyújtva a kivégzések aktusát. Nevetségesek az ellenkormányzó és a belügyminiszter körében az álombeli huzakodások. Már-már a burleszket közelítik meg azok a csapkodások, amelyeket egy fejes-vonalzóval mérnek egymásra. Nemkülönben bizarr a kínos küszködésük, hogy megszabaduljanak egy ide-oda ragadó sárga-csillagtól. Az ilyen „bohózatoknak” a jelentését könnyű volna lefordítani akkor is, ha nem segítene beazonosítani a történelmi személyeket gumimaszk is – Horthy arca mögött Hitleré rejlik. Igazat szólva, a nézőtéren mégis ritkán csattan fel nevetés. Hogyan is lehetne felszabadult a derű? Járatlan út ez, amelyet a legsúlyosabb tartalmakkal szembesítő előadás kijelöl.

Talán nem is baj, nagyon is érthető, hogy még elmosolyodnunk is nehéz. Az viszont kérdés, miért nem olyan átütő a Számodra hely, mint volt már nem egy Mohácsi-előadás, leginkább az Egyszer élünk, amely szintén nem könnyed témához nyúlt. A válasz e színjáték dramaturgiai felépítésében rejlik. Abban a keretes szerkezetben, amelyben a már említett álom-jelenetek egy zsidó család kálváriájába illeszkednek, Hamvaskürthyékébe, akik előbb a fiuk választottja elől titkolják zsidó voltukat, utóbb a „színmagyar” lány közbenjárására sem kapják meg fajigazolásukat, s végül együtt kerülnek a halálbrigádok elébe. De történetük korántsem uralja a színjátékot, még a felét sem teszi ki, csak bővebb harmadát. S alighogy elkezdődik, egyetlen jelenetük múltán, tüstént megszakad ez a cselekményszál, amely pedig leginkább apellálhat együttérzésünkre, hogy beékelődjön a szintén harmadannyit kitevő, nyolc jelenetnyi (rém)álomszcéna.   

Sejthették a szövegkönyv-szerzők, hogy ekképpen erejét veszítheti a drámaiság, amelyet próbáltak is feldúsítani. A Hamvaskürthy-családot kísérő eseménysort először is egy másik zsidó família – nyitóképként is szolgáló – jelenetével fejelték meg, akik éppen „jóbarátjuktól” értesülnek deportálásukról (bár azután őket szem elől veszítjük). Amikor pedig végére jár Hamvaskürthyék sorsa – mielőtt következne a zárókép –, annak hatását megtetézik egy fotográfus jelenetével, akinek a tömeggyilkosságok után tulajdon szeretőjének halálát kell lefényképeznie ahhoz, hogy megváltsa, mintegy megvásárolja a maga életét. S a közbeeső álom-epizódok közül az első is, az utolsó is közelebb áll a realitáshoz. Mintha ezek a sírgödör melletti percek csak előrevetítenék, ami később megtörténik sokakkal, végül Hamvaskürthyékkel is. Mégsem mondható, hogy az előadás mindvégig fojtogatna a személyes tragédiák erejével. Inkább váltakoznak a megrázó és a szatirikus pillanatok, s arányuk szerint többször késztetnek szemlélődésre, elmélkedésre. 

Nehéz elképzelni Mohácsi-előadást zene nélkül, szerves részük Kovács Márton zenéje, aki ezúttal maga társított hozzá koreográfiákat is. Mi tagadás, nem egyszer volt úgy, hogy olyannak tetszett a muzsikája, mintha hallottuk volna már. Most több újdonsággal szolgál, mindenekelőtt a témából fakadó klezmer ihletésére, s olyan korabeli műfajok nyomán, mint a katonadalok, az indulók. A színjáték dramaturgiája szükségszerűen méginkább epizodikussá, lazává válik, ha dalok-táncok ötvöződnek a szövetébe. Ez a gondolat fel sem vetődne persze, ha nem kellene firtatnunk, miért is marad el a Számodra hely attól a magas mércétől, amelynek csúcsait az alkotók maguk jelölték ki.

Bár nem lehet kétségbe vonni, hogy az előadás így is kvalitásos. Nem kis ideje, hogy az eredeti kaposvári műhely kénytelen-kelletlen felbomlott. Akár hihettük volna, hogy ez a fajta színház, Mohácsi János próbamódszere, színészvezetése nem ültethető át egykönnyen. S mindinkább bebizonyosodik, hogy megtalálja helyét más társulatokban is. Tervezőt vihet magával vendégként is produkcióról produkcióra. Khell Zsolt, akihez most Kovács Nóra Patrícia csatlakozott, tökéletesen szolgáló, vagonok és barakkok asszociációját egyaránt idéző, füstként szétfoszló árnyakat is megjelenítő, szűkülő terű díszletet gondolt el. Éppen olyan sokszínűen szürkét, mint amilyenek Remete Kriszta egyen-egyszerűséggel sugallatos jelmezei. De régi színészei csak „mutatóban” bukkanhatnak fel az újabb szereplőgárdákban. Az évadokon keresztül építkező közös munkára a színészekkel voltaképpen nincs lehetőség. És mégis. Az Örkény színháziakkal is létrehozza azt a stílust, azt a játékminőséget, ami összetéveszthetetlenül a sajátja. Nemcsak azokkal, akikkel – Liliomfi, a Képzelt beteg után – itt újra dolgozik, de azokkal is, akikkel először, legyenek a társulat vezető művészei, vagy akár pályakezdők. 

A Hamvaskürthy-családból a feleséget játssza Kerekes Éva. Finom, halk, formátumos alakítás, amely tántoríthatatlan erkölccsel jellemzi a törékeny asszonyt, aki képes szerettei előtt szinte mosollyal viselni a megalázó fájdalmakat is. Már-már „nagyjelenetté” emelkedik találkozása a motozó tisztviselővel, egykorvolt szerelmével, akit Gálffi László alakít. S a színész, akit gyakrabban találnak meg rokonszenvet keltő szerepekkel (bár fel kell emlegetnem a filmes ellenpéldát a Fehér Istenből, ahol a növendékeivel diktatórikus karmestert játssza), most a kollaboránssá vált emberben megmutatja, hová aljasulhat valaki úgy, hogy a magánéleti traumái, sérelmei és sértettségei okán szinte tudatában sincs becstelenségének. Debreczeny Csaba adja Hamvaskürthy Mártont, a férjet, aki családfői pozíciója ellenére erős hitvese mellett inkább szekundáns, teli esendő tulajdonságokkal, torkossággal, feledékenységgel. A színinövendék Patkós Márton pedig a Hamvaskürthy-fiút, Pétert alakítja, aki anyjától örökölhette kitartását, apjától kissé gyerekes szemléletét, amelyet viszont idővel levetkőzik e fiatalember. Mintha egy tréfás füllentésről lenne szó, úgy hallgatja el zsidóságát vakon ajnározott szerelme elől, majd látjuk, ahogy ráébred helyzetük veszélyességére. Még nagyobb utat jár be Péter jegyese, Helga, akit az ugyancsak színésznövendék Varga Lili játszik, fokról fokra követve egy tévhiteken szocializálódott fiatal jellemének formálódását. Minden túlzástól mentesen jeleníti meg a nyilas lány fajgyűlölő mentalitását, amitől nem is szabadul meg egycsapásra, csak az utolsó stációra, a halálos sorsközösség vállalásával. 

140930 1533xd

(fotó: Gordon Eszter)

 

Mindig ott lappang a kényszerűség abban, hogy a színészek több szerepet is játszanak. Szerény létszámú társulatban ki sem lehetne hozni ennyi szerepet kínáló színjátékot, ha mindegyiket másvalaki adná. Természetesen, megvan a „technikája” annak, hogyan lehet úgy szétosztani a feladatokat, hogy annak meglegyen a logikája, amelynek mentén könnyebben tájékozódhatnak a nézők is az újabb és újabb konstellációkban. Szokásos egyazon színészre bízni a hasonló jellegű szerepeket. Most azonban a különböző alakokban inkább a magatartások színét és visszáját kell megmutatniuk (bár teljességében nem áll fel ennek rendszere). A többi színi egyetemistának ilyen jelenetenként váltakozó szerepek jutottak. Így Dóra Bélának, Novkov Máténak és Pálya Pompóniának inkább arra nyílik alkalma, hogy az együttes játékhoz makulátlanul igazodjon. 

Kinek több, kinek kevesebb módja van kitűnni, aszerint, hogy jelenésében – akár az áldozatok, akár a velük szembenállók közül – egy közösség tagjainak jellemző, csupán árnyalatokban különböző magatartását mintázza, vagy mélyebben egyénített személyiséget is. Így ragad meg az emlékezetben Bíró Kriszta zsidó asszonyának szinte rezzenetlen tekintete, amelyben mégis döbbenet, sőt undor lappang, amikor szembenéz a jó-szándékkal hivalkodó sunyisággal. Nemcsak az iménti képmutató gyávát hozza Gyabronka József, de azt a zsidó embert is, aki a „hivatalnak packázásai” miatt méltatlankodik, tragikusan késlekedik a felismeréssel, hogy már elveszett minden esélye. Nem feledhető Vajda Milán fotografáló katonájának civil sutaságú zavara sem, amikor meg kellene felelnie a halálra készülő lány utolsó kérésének. A „katasztrófa-turista” szakasz élén pedig úgy jön-megy Epres Attila tisztje, hogy viszolyogtató könnyedséggel pergeti le magáról a borzalmakat, ahogy később éppoly professzionista érdektelenséggel állítja halálos választás elé azt, akivel az imént még együtt poharazgatott. Egy „alfőosztályvezetőnőt”, majd egy ukrán nőt játszik Kerekes Viktória tartással, amely az előbbinél kioktató magabiztosságból fakad, míg az utóbbinál minden veszélyérzetét áthidaló asszonyi ragaszkodásból. 

 S van egy család, amely már a tulajdon sírgödre szélén áll. Álomképnek szánták. Az apa nem is a földet ássa, hanem levetett ruhadarabokat lapátol ki. Mégis hideglelősen valóságosnak tetszik. Mintha csak a korábbi áldozatok tetejébe lőnék kisvártatva mindhármukat. Ahogy a dokumentumok tanúsága szerint meg is történt a legyilkolt ezrekkel. A kisfiút Némedi Árpád játssza, aki jelesül áll helyt megannyi epizódban, s végül eljárja az epilógus konok „legényesét”, itt is kivételes színészi fegyelmezettségével tűnik ki, meg sem kísértik az afféle hatásos megoldások, amelyekkel egy gyermeket alakíthatna. Ezek a halálra szántak nem sírnak, nem jajveszékelnek. Csak azért „vetekednek” egymással, melyikük kapja az első golyót. A Takács Nóra Diána megformálta feleség éltében is, holtában is azért aggódik szemérmesen, nem fájdult-e meg a férje háta. Mert a legnagyobb súlyt a Kocsis Pál alakította családfő viseli,a terhet, hogy nem tudja megvédeni a szeretteit. Fájdalma robbanással fenyeget, s talán az előadás legdrámaibb perceivel zaklat fel. Amivel felér annak a jelenetnek a feszültsége, amelyben Kocsis Pál fotográfusának látnia kell a fényképezőgép lencséjén keresztül, hogyan száll el a lélek szeretőjéből, amikor az ő fegyverétől hal meg. Szemlátomást ennél is gyötrelmesebb a felismerése, hogy maga sem különb a tömeggyilkosoknál.

A mérleg azt mutatja, végtére nem egyszer rendít meg az előadás. Ezekre a mozzanatokra fogunk emlékezni. S azokra, akiknek történelmi léptékű végzetéről szóltak.

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

 

NKA csak logo egyszines

1