Shakespeare királydrámái nem tartoznak az életmű sűrűn játszott darabjai közé, magyar színpadokon legalábbis bizonyosan nem. A két Richárd, a második és a harmadik még csak-csak megmutatkozik néha (bár a második egyre ritkábban), János királyt viszont gyakorlatilag csak a dürrenmatti átiratból ismerhetjük. Ami a Henrikeket illeti, a korai, kirívóan egyenetlen színvonalú, feltehetőleg nem egyedül írt VI. Henrik, a kései, egyes kutatók szerint szintén nem teljes egészében a mester tollából származó VIII. Henrik és a lírai szépségű, ám meglehetősen statikus V. Henrik szinte sosem találkozik magyar nézőkkel. Hozzájuk képest IV. Henrik jól áll; története alkalmanként azért színre kerül, még ha erősen csonkított változatban is. Ami nem véletlen: a IV. Henrik alighanem Shakespeare legösszetettebb, legérdekesebb, legtöbb értelmezési lehetőséget kínáló királydrámája, melynek kulcsszereplőjéről, Sir John Falstaff-ról feltehetőleg még az is hallott, aki a drámát hírből sem ismeri. Két-három évtizeddel ezelőtt még az is elképzelhető volt, hogy a kétrészes darabot csupán kicsit meghúzva, két egymást követő estén mutassa be a színház. Manapság ez az út aligha járható, így a sikeres előadás kulcsa a koncepciózusan, jó arányérzékkel megkonstruált színpadi változat kialakítása.

A miskolci bemutató határozottan és következetesen redukálja a dráma sokfelé ágazó cselekményét. Kiss Csaba rendezése (feltehetően az ő munkája a tömör szövegkönyv is) gondosan szétszálazza, majd precízen összekapcsolja a cselekmény síkjait. Falstaff és kompániája nagy ricsajjal, robajjal jelenik meg Berzsenyi Krisztina főként farmerből szőtt, szakadtságot imitáló, de az erdő növénytakaróját is megérzékítő, mutatós és ötletes ruháiban. E jelmezeket viselik a társaságot mindenhová kísérő vidám fúvószenekar tagjai is. Velük szemben a politikusok többsége sötét színű, zárt hivatali egyenruhát hord, tartozzon bármely oldalhoz is. Különbség legfeljebb a szabásban van; Percy ruházata kevésbé tűnik formálisnak, konvencionálisnak, mint az idősebb generációé (a csíkos ing felett bőrkabátot és fekete nyakkendőt visel). A lázadókat is zenekar kíséri, ám az nem fúvósokból, hanem vonósokból áll. A dráma e két, jól elkülönített síkjához széles tablók tartoznak, míg a harmadik, a sokrétű, ambivalens apa-fiú kapcsolatot kibontó Henrik‒Harry szál intim kamaradráma, melyet nem zene, hanem csend kísér.

 

 misk EDV9624

Gáspár Tibor és Rusznák András (fotó: Éder Vera)

 

A cselekménylegtöbb aktuális áthallásra módot adó síkja természetesen a politikai szál. Ez adja a shakespeare-i alapmű gerincét is; a fordulatos csaták között egyre nehezebben dönthető el, kinek van igaza, de még az sem határozható meg pontosan, mi az ellenségeskedés elvi oka, mi a lázadók követelésének lényege. Inkább úgy tűnik, átlátszó ürügyekkel folytatott hatalmi harcról van szó, amelynek tétje a korona – és persze a konc. Ebben a hatalmi harcban rokonszenvezhetünk ugyan ideig-óráig egyik vagy másik szereplővel, csodálhatjuk Percy elszántságát vagy éppen megrettenhetünk tőle, de aligha hihetjük, hogy létezne abszolút igazság, amely az egyik vagy a másik fél oldalán állna. Az előadás ezt az érzést úgy erősíti fel, hogy magát az eseménysort határozottan redukálja. A számtalan szereplő helyett csak az összecsapások legfontosabb alakjai, a két tábor vezérei jelennek meg, csatajelenetek nincsenek, a harc és a halál végletesen stilizált (előbbit az jelzi, ahogy a királyt az urak ide-oda lökdösik, és Percy is egy szimpla ütés/lökés következtében veszti életét). Legerősebben a folyamatos perlekedés, a verbális hősködés rögzül belénk; már nemcsak az elvi követeléseknek nincs súlya, de a váltakozó fondorlatoknak, ürügyeknek sincs jelentősége. Nyers hatalmi játszma zajlik, melynek szereplői vészesen ismerősek – a régmúltból éppúgy, mint a közelmúltból vagy éppen a mából. Megtalálhatjuk itt az óvatosan helyezkedő pragmatikust éppúgy, mint az előítéletektől hevített fantasztát, látunk példát a többségi és a kisebbségi nacionalizmusra is, tapasztalhatjuk, hogy a politikus ígérete mit sem ér. Kiss Csaba megteremti az egyértelmű áthallások lehetőségét, de nem aktualizál direkten: ki-ki annyit hall ki egyes jelenetekből, amennyit akar. (És persze lehet jobbról is, balról is hallani ezt-azt.) A történelem színpadára lépő percemberek egy része színészileg is szürke ugyan, de látható néhány markáns karakteralakítás is. Harsányi Attila csak walesi nyelven kommunikáló, önnön személye köré mítoszokat körítő Glendowerje a személyi kultusszal is operáló sovinizmus iskolapéldája, míg John of Lancesterként Zoltán Áron e.h. a kifinomult aljasság, a féltékenységből fakadó frusztráció, a pusztító erejű kisszerűség egészen riasztó kombinációját mutatja meg. Simon Zoltán Percyje is kisszerűbb figura a szokottnál; mivel nincs olyan igazsága, amelyben rendíthetetlenül hihetne, ereje is inkább csak korlátolt fanatizmusából, gyűlöletéből táplálkozik. Némi reményt legfeljebb az adhat, hogy Kiss Csaba meghagy egy igazán tisztességes politikust is a palettán: Zayzon Zsolt végletekig lojális, elveit élete kockáztatásával is követő Westmorelandje olyas államférfi, amilyenből napjainkban is jó lenne legalább egyet-kettőt látni a Parlamentben.

Ha ez a szál jelenti az előadásban az intellektuális analízist, a kortársi reflexiót, a Falstaff-szál jelenthetné az emóciót, a vibráló humort – ez lehetne a játék mozgató ereje. Ám a kavalkád, a sodró életöröm csak a jelmezekben és a fúvósok által teremtett hangulatban érződik; a kompánia jeleneteiből éppen a felelőtlenség felszabadító mámorának ereje hiányzik. A színészek az optimálisnál visszafogottabban, szűkebb regiszteren játszanak, s a rendező is háttérbe húzódik: kevés az eredeti játékötlet, a kreativitás. Pedig Szegedi Dezsőnél kevés alkalmasabb színészt tudnék mondani e szerepre – ám játéka túlontúl óvatosnak tűnik. Falstaffjában megvannak a notórius hazudozó és a reménytelen álmodozó színei is, de mintha nem született volna egyértelmű döntés arról, melyik irányba, melyik értelmezési lehetőség felé húzzon az alakítás. És nem átütő Falstaff határtalan életszeretetének, elragadó svihákságának ábrázolása sem – egyelőre legalábbis, hiszen nem tartom kizártnak, hogy Szegedi Dezső játéka még érni, gazdagodni fog. Ami magával húzhatja a többieket is – a szürkén korrekt alakítások közül jelenleg csak Jancsó Dóra némán is beszédes (sorsú), különös bájú Lepedő Dollyja tűnik ki –, és az egész előadást elevenebbé, élményszerűbbé teheti. Továbbá lehetőséget teremthet Falstaff és Harry viszonyának árnyaltabb ábrázolására is. Merthogy ebben az előadásban Harryt mintha éppúgy nem kötnék mélyebb érzelmek Falstaffhoz, mint ahogy nem köti mélyebb szenvedély az ivócimborája által képviselt világhoz sem. A herceg kívülállónak tűnik, aki kicsit talán le is nézi e kompániát. Így sem az a jelenet nem igazán súlyos, amikor az álca mögött rádöbben, Falstaff mindig cserben fogja hagyni, hogy bőrét menthesse, sem az, amikor királlyá avanzsálva elárulja egykori barátait.

 

 misk EDV1401

Harsányi Attila, Fandl Ferenc és Zoltán Áron e. h. (fotó: Éder Vera)

 

Rusznák András Harry hercege mintha pusztán azért lebzselne Falstaffékkal, hogy apját bosszantsa. Inkább kamaszos lázadó, mint tékozló fiú, –akinek egy-egy kilengésén lehet hüledezni, de biztosra vehető, hogy túl messzire azért soha nem kóborol az atyai háztól,  s megtérése Anglia sorsáról is dönthet. Rusznák alakításának talán leghangsúlyosabb eleme a higgadt fölény megmutatása; hiába barátkozik az erdő népével, mindig uralkodóként néz le rájuk. Harry kocsmától koronáig vezető útja így nem is látszik oly meredeknek, apjával való kapcsolata pedig jóval mélyebb, mint Falstaffhoz fűződő viszonya. Ebben szerepe van annak is, hogy a címszerepet játszó Gáspár Tibor inkább az aggódó, betegeskedő apát, mintsem a megoldhatatlannak látszó országos problémákkal küszködő, tehetetlen királyt teszi hangsúlyossá. Henrik valamelyest kívül is áll a politikai szélmalomharcon, lebonyolítását másokra hagyja, államférfiként és apaként is fiába próbálja vetni minden reményét. Apa és fiú közeledésének és távolodásának, majd egymásra találásának percei az előadás talán legemlékezetesebb momentumai.

Más kérdés, hogy mennyire osztozunk Henrik reményeiben. Mert amikor a királlyá felkent, egykori barátaival frissen leszámolt Harry trónra, azaz államfői pulpitusra lépve békére int mindenkit és szebb jövőt ígér, nemigen tudunk hinni neki. Még akkor sem, ha forgattuk a történelemkönyveket vagy láttuk/olvastuk az V. Henriket, s tudjuk, nagy király vált belőle. Az előadásból ugyanis éppúgy mást olvashatunk ki, mint saját tapasztalatainkból…

Urbán Balázs

 

 

NKA csak logo egyszines

1