Virágh Judit galériájában láttam először eredetiben – talán mások is –, mert sokan szorongtunk az amúgy tágas helyiségben. A képek látványa sokkolt,  méretükkel, színvilágukkal és elementáris erejű indulatosságukkal. De talán erről is szólnak Rainer képei, az indulatokról és a tehetetlenségről.

Hirst-Rainer-BG-Web2rainer

 

Műveit bemutatta  többek között a New York-i Museum of Modern Art és a Solomon R.  Guggenheim Museum. Munkássága elismerésének csúcspontjaként 1993–1995 között New Yorkban létrejött az Arnulf Rainer Museum. 2009-ben szülővárosában, Badenben róla nevezték el a város múzeumát, ahol monografikus és tematikus időszaki kiállításokon mutatják be szerteágazó életművét.

A nyolcvanötödik születésnap alkalmából szerte a világon láthatók tárlatai Londontól Berlinen át New Yorkig.  Szülőhazája fővárosában, Bécsben, az Albertinában 2014 őszén a sokrétű alkotói életmű főbb állomásait  megjelenítő retrospektív, reprezentatív tárlatot állítottak össze. Sok helyről – köz és magángyűjteményekből – érkeztek a képek, olyanok is, amelyek eddig nem szerepeltek a nyilvánosság előtt.  A kiállításrendezők, akik a Toulouse-Lautrec  életműhöz ezekben a helyiségekben a párizsi bordélyok hangulatát idézték, most csak pasztellszínre hagyták a hátteret, hogy a képek még erőteljesebben érvényesülhessenek. A műveket időrendben követhetjük, ami a megértést nagyban segíti.  A szürkék és a feketék között  sikolyként hat egy-egy okker vagy vérszín ecsetvonás. 

A művész folyamatosan új utakat kereső, kísérletező alkotó.  Változatosak a vásznak – alapanyag a fa is –, s változatosak a formák.  Már az ötvenes évek legelején megjelenik műveiben az a sajátos, firkaszerű gomolygásból kibontakozó gesztusnyelv, amely napjainkig jellemzi alkotásait. Az  1970-es években, a nyolcvanas évek elején születtek életművében  azok a sorozatok, amelyek a nagy elődök, Leonardo (1976), Messerschmitt (1977), Van Gogh ( 1977-79), Rembrandt (1980‒81), Egon Schiele (1981), Gustav Klimt ( 1981) és Goya műveinek átiratai (1981) – ez utóbbiakat láthattuk a Magyar Nemzeti Galériában. 

Rainer a művészettörténet élő klasszikusa,  az osztrák és az egyetemes művészet meghatározó jelentőségű alkotója, kortárs világsztár.  Valamiféle energetikai transzformáció során folyamatos párbeszédet vagy inkább valamiféle testbeszédet folytat saját formáival, a részek kiemelésével. Ezek a látszólag részek mindig  a rész és egész kérdését is felvillantják. Felhívják a figyelmet arra, hogy a rész magában hordozza az egész tulajdonságait. Külön jelentéssel bír ugyan, de ugyanazt a részelemet egészen másként értékeljük, ha önmagában nézzük, összefüggéseiből kiszakítva. Rainer túllép a töredék és az egész kérdéskörén. A kiválasztott részelemeket (az arcokat például) nemcsak kiragadja a környezetükből, de új összefüggésbe is helyezi azáltal, hogy tovább alakítja őket. A művekről készült reprodukciókat saját gesztusaival átfestve, átszőve veszi birtokba. A jelenetek résztvevőiből, a fél, vagy egész alakos figuráiból arcképek, portrék lesznek. Az átfestéseknek köszönhetően ezek az arcok Rainer fiziognómiai kísérleteinek tárgyaivá és alanyaivá válnak. Kézmozdulatainak lendületes vonalaival egyszerre mélyíti el a pusztulás, a pusztítás, a roncsolás nyomait, csupaszítja le az arcokat, de ugyanakkor a behálózó gesztusokkal fel is építi és új életre is kelti őket.

Rainer alkotásai a végletek, a rész-egész, az üresség-telitettség, az elfedés-feltárás, az építés-rombolás közötti feszült állapotban születnek, az önfelszámolás metaforikus megvalósításáról. 

 Ezt érezzük látványuknál. Ezért sokkolnak. Az egymásra halmozott rétegek fedik egymást, és mégis ezek által tárulkozik fel az ábrázolt, bennük az ellentétes fogalmi síkok forrnak össze. Az alkotói folyamat alapja az elfedés-feltárás és a rombolás-építkezés dialektikája. A figurák egyszerre anyagszerűek és testetlenek, egyszerre elevenek és holtak. Az elmúlással szólnak az örökkévalóról.  Azzal szembesítenek, ahogy élünk és ahol élünk.

A Magyar Nemzeti Galériában Arnulf Rainer egyik legjelentősebb korszakának legismertebb sorozatából, az 1980-as évek elejétől készülő Goya-átiratokból láthatunk műveket. Rainer a XVIII–XIX. század   fordulójának meghatározó alakja, a spanyol festőóriás, Goya műveit „átrajzolva-bekebelezve” kelti új életre. Úgy formálja saját képére Goya alkotásait, reprodukcióikat saját gesztusaival átfestve-átszőve, hogy közben az eredeti kompozíciók is alakítják-irányítják a készülő átiratot. A művész 1984-ben a Goya-képek első kiállítása alkalmából így fogalmazott: „ itt túlnyomó részt a félig átváltoztatottat, félig megerjedtet, félig elégedettet állítottam ki . Az átdolgozásom füstfelhői és felhőgomolyagjai alatt előtűnő  arcok is még kiáltoznak, tovább forgolódnak a sírjukban. Nem sikerült őket megváltanom.”

A Rainer-tárlathoz kapcsolódva négy magyar művész, Gaál József képzőművész, Kovács Péter és Nádler István festőművészek és Szikszai Károly grafikus Tisztelet Arnulf Rainernek címmel saját alkotásaik bemutatásával köszöntik az osztrák mestert a Magyar Nemzeti Galéria grafikai kabinettjében.

Az Arnulf Rainer-kiállatás  2015. január 4-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában, az Albertinában pedig január 6-ig.

 Józsa Ágnes

 

 

NKA csak logo egyszines

1