A remekbe sikerült Museumsquartier, az egykori császári lóistállók helyén néhány éve helyreállított, felépített bécsi Múzeumi Negyed egyik épületének hosszúkás termében ülünk, a terem közepét elfoglaló színpad futószalagának két oldalán úgy 200-200 néző. Ezen vonul végig az orosz történelem elmúlt 150 éve. Szó szerint végigvonul: hol a futószalagon menetelve, hol állva, hol lépésben, hol futva, szinte mindig ugyanabban az irányban. A képzőművész-rendező, Dmitrij Krimov, akit az egyik legkreatívabb alkotókénr, egy új műfaj, a „tervezői színház” megteremtőjeként emlegetnek, mintegy 80 rendezéssel a háta mögött, a 60. születésnapjánál jár. Színpadi tervezőként kezdte pályáját, édesapja, a nagy rendező, Anatolij Efrosz számára dolgozott. A következő két évtizedben híres festő lett belőle. 2002-ben debütált rendezőként, a Hamletet vitte színre. 

 

DPP 12

(fotó: Natalia Cheban)

 

„Szeretem a levegőből megidézni a színházat” – mondja Krimov egy interjújában. „Egy egyszerű ötlettel kezdjük, egy rögtönzéssel vagy egy cselekvéssorral, egy szöveggel, ezekkel a trükkökkel.” Szerinte „a szem a leggyorsabb út a lélekhez”. Innovatívan ötvözi a képzőművészetet, az installációt, a legkülönbözőbb művészeti ágakat, a vizuális művészetektől kezdve az internetig, a populáris kultúráig, az irodalomig. Igen eredeti módon elegyíti mindezt a már említett zenével, mozgással, a koreográfiával.

Az emblematikus cím, Tararabumbia, Csehov Három nővérére utal:  Csebutikin dúdolgatja reménytelen beletörődésében, valahányszor olyasmi történik, amin nem tud segíteni – s persze csakis olyasmi történik. Az előadás Csehov születésének 150. évfordulójára készült, s  az ez évi Bécsi Ünnepi Hetek keretében is látható volt.

Krimov mintegy 70 színészt, zenészt, és breaktáncost mozgat a különös színpadon, hihetetlen energiával, mesterségbeli tudással és szellemességgel. Ők a megidézett Csehov drámák, elsősorban a Három nővér szereplői: néha gólyalábakon érkeznek, olykor bábokkal, a legkülönbözőbb helyszíneken, némelyikük alkalmasint megsokszorozva jelenik meg, abszurditásba hajlóan, de mindenképpen a világ képtelen abszurditását idézve meg. 

Elsőként egy kisfiú érkezik és kiejti színes ceruzáit nagy dobozából, amelyek szétszóródnak. Némelyiket a színpadon, másokat a keskeny játéktérről leugrálva szedegeti össze – az egyik lelkes néző rögtön segítségére siet, magunkénak érezzük, hiszen mindez a közelünkben történik. A pillanatkép jellemzője (ilyen pillanatokból, jelenetekből áll az előadás), hogy a kisfiú a legkevésbé sem logikusan gyűjti össze a ceruzákat: a távolabbiakkal kezdi, s össze-vissza. Később is így lesz, a világ, mely elvonul előttünk, a legkevésbé sem logikus, de mindvégig rendkívül szórakoztató, gyakran tragikomikus. A Csehov és Puskin utalások mentén többször is végig vonul a század. A katonazenekar játssza az indulót, ez adja a keretet az előadás elején majd a végén, miközben a konferáló narrátor-színész bemondja: „Tararabumbia”. A zenei skála igen gazdag, a katonaindulóktól  a breakig sokfélét felölel. A varázslatos koreográfia elképesztő jelmezekkel társul, a szereplők színes kavalkádja jelenik meg: a Három nővér női szereplői gólyalábakon, majd horgászok menetelnek, a sor végén két ember vödrökkel – később ugyanezeken dobolnak. Lövés hallatszik, azután két katona érkezik: meghalt a báró – mondják, elnézést kérnek, hadd menjenek át (d’Anthès, aki megölte Puskint, ezúttal maga halt meg a színpadon) – a két katona húzza maga után a testet, a jelenet egyre groteszkebbé válik, amikor további két alkalommal szintén elnézést kérve átmennek a színen,utoljára már egy több méter hosszú lábú bábot vonszolva végig.

Csehov mintegy 40 nőalakja érkezik bőröndökkel: kivándorlók, elvándorlók a XIX‒XX. század fordulójának ruháiban. A futószalag végén két férfi bedeszkázza az ajtót, amely azután egyre beljebb jön a teremben, beszorítva az asszonyokat, majd egészen a játéktér másik végébe tolódik, eredeti helyét füstfelhő lepi el. Bekötözött fejű katonák mennek át a színen, vissza-visszatérnek, később a Nyanyákkal, dadusokkal – mindenkiből több van. Máskor üvegpavilonban látjuk a szereplőket, a nagyobban nyolcan vannak; a  válságban lévő író külön kis pavilonban halad el előttünk, papírjait kidobálva ,  – egyszerre lövés dördül, lehanyatlik, véres minden. A három nővér Andrej bábját vonszolja maga előtt: ő a moszkvai professzor, kérlelgetik, bíztatgatják – máskor a szerelmespár híres cirkuszi számát látjuk: a színpad szélén hurcolja egyik a másikat, s ott szeretkeznek. Utána a repülők, egy-egy színész, hátukon szárnyakkal egy-egy író nevét viszik: Szolzsenyicin, Alekszej Tolsztoj stb. Utánuk az Északi-sark meghódítói érkeznek, a búvárok – ők egy óriási pikkelyes rongyból készült halat visznek végig, egyikük szappanbuborékokat ereget a hal szájából –  a magasépítőket dicsőítő ismert orosz dalocskát énekelnek. A professzor többször átrohan a színen, az egyik csoport később az ő minibábját sétáltatja az utolsó sorban. Vörös szőnyeget gurítanak végig, vörös szegfűket szórnak le, fehér galambokkal mutatnak be zsonglőr mutatványt. A konferáló-narrátor mindenkit számba vesz: emberek, oroszlánok, szamarak és osztrigák... Számtalan hasonló képet látunk, amint elvonulnak előttünk, a csúcspont a Sirály: óriási fehér szárnyakkal repül, rettenetes hangon sikoltozva, mint az igazi sirályok. Vasúti kocsiban viszik az osztrigákat, majd fehér ruhás papok Sztálinra emlékeztető óriás bábot visznek: mellette kivetítik a vasúti kocsira a Gulag egyes képeit. Szovjet és külföldi írók Anton Pavlovics Csehov előtt tisztelegnek. Különböző delegációk érkeznek, többek között a Bolsoj Tyeatr tüllszoknyácskás és szőrmekucsmás színészei (férfiak is).

Végül ismét felvonul a katonaság, a narrátor-karmester megint a Tararabumbiát vezényli a zenekarnak. Kiürül a színpad, a futószalag egyre hangosabban és gyorsabban jár, majd minden elsötétül. 

A közönség percekig ünnepelte a színészeket, a zseniális színházat.

Nyáron a társulat angliai turnén is bemutatta az Opus No 7 című újabb előadását: a maguk különleges módján, a holokausztnak állítanak emléket. Talán egyszer még a magyar közönség is láthatja a Krimov féle „színpadi alkímiát”, ahogyan munkáit jellemzik...

Fried Ilona

 

 

NKA csak logo egyszines

1