Nem irigylendő azoknak a dolga, akik érdemes színműveket derítenének fel a kortárs drámatermésből. Különösen bajos a feladat, ha olyan témájú opuszt kutatnak, amely erősen reflektál jelen állapotainkra. Nem véletlen, hogy szaporodnak azok a szövegkönyvek, amelyek kész remeklések híján voltaképp csak egy adott produkciót szolgálnak, nagyrészt egyedi, több szálat keresztező vagy epizodikus, lazább szerkesztéssel.  A jobban sikerültekre még szemet vethetnek más rendezők is, de aligha bírnak olyan irodalmi értékkel, amelynek jogán évtizedek, netán évszázadok múltán is kaphatnának helyet kötetben. Ráadásul ezek a „példányok” többnyire csak egy meghatározott stílus keretein belül működőképesek. Azok a színházak pedig, amelyek előnyben részesítenék a szilárdabb dramaturgiájú műveket, ahol is szoros szituációk, konfliktusos helyzetek, előadás-hossznyi ívet bejáró jellemek lelhetők fel, könnyen csalódhatnak. Hiába vonzódnának az alkotók s nem utolsósorban  közönségük a hagyományosabb cselekményvezetésű színjátékokhoz, végül is kénytelenek beérni gyarlóbb írásművekkel. Nem garancia a minőségre, ha mondjuk, egy Pulitzer-díj hitelesítené a produktumot. Kapott ilyent David Lindsay-Abaire is, akinek a Jó emberek című drámáját tűzte műsorára a Centrál Színház. De jól jártak-e vele?

Kétségtelen, a téma közelről érintheti a nézőket. Nemcsak az amerikai, de a hazai közönséget is.  Egy asszony elveszíti az állását. Jóllehet egyedül tartja el fogyatékos gyermekét, nem talál munkát. Nem nyújtanak segítséget a „jó emberek” sem. Még konfliktus is akad. Nem is feltétlenül azzal a „kisfőnökkel”, aki felsőbb utasításra, féltve a maga pozícióját is, elbocsátja az ötvenes éveiben járó nőt. Inkább akkor szikrázik fel az ellentét, amikor Margaret megkeresi egykori szerelmét, Michaelt, akinek sikerült a „telepiek” szegénységéből kitörnie, orvosi diplomát szereznie, többre vinnie. De a férfi kelletlenül fogadja a rendelőjében, majd az otthonában, amikor Margie nem hagyja magát lerázni. Mind az udvariasság látszatát óvó beszélgetésük, mind a feleség előtt elmérgesedő viszályuk megállja a helyét. Jól felépítettek a jeleneteik, s eleven dialógusokban szólnak. De ami ezek körül és között van, már kevéssé szerencsés.

Az amerikai szerző „in medias res” indít, mégpedig az elbocsátással. Csakhogy mostanság szinte divatjamúltnak tetszik az olyan kezdés, amikor  csak felmegy a függöny, s valaki megszólal, vagy nem is megy fel a függöny, csak valaki belép a színre. Ha ilyen darabbal van dolguk a rendezőknek, mind gyakrabban iparkodnak a színművet valamivel „megfejelni”, legyen szó akár klasszikusról. Untig látjuk azt a megoldást, hogy a színészek úgy tesznek, mintha „civilként” érkeznének, felveszik vagy kiegészítik a kosztümjeiket, összeszedik a kellékeiket, így öltik fel szerepüket. Ám ilyesféle előjáték nem illik azokhoz a darabokhoz, amelyeket csakis az úgynevezett „pszichológiai realizmus” mezsgyéjén lehet színre vinni. Márpedig a Jó emberek ilyen. Törhette a fejét a rendező, Puskás Tamás, míg arra nem jutott, hogy Margaret úgy robbanjon be a diszkontüzlet személyzeti bejáratán, sarkában a felettesével, szinte egy szuszra mondva-mondva egy régi esetét annak édesanyjával, hogy a fiatalember ne is juthasson szóhoz, a várható szemrehányáshoz. Csakugyan megkapja az előadás a kezdő lendületet, működik is  a megoldás, de kárát látja a tartalom. Meglehet, hogy többek szemében inkább mulatságos anekdotának tetszik, amit nevetgélve mesél az asszony. Lelkük rajta: miért nem figyelnek éberebben? Nagyobb baj, hogy a hajszolt tempóban elvész az a torokszorító egzisztenciális félelem, ami Margie-t hajtja. És persze, ez a dinamika nem fokozható, vagyis a továbbiakban leül a jelenet óhatatlanul.

 

Jóemberek . foto horvath judit-1

Básti Juli és Pokorny Lia (fotó: Horváth Judit)

 

Azután megismerkedünk azokkal, akik Margaret életének hátterét adják. A barátnőjével, a szállásadónőjével először egy suta lakásszegletben találkozunk. Egyszer még elmegy az ilyen látogatás, de mégsem járhatnak folyton „vendégségbe” párosan az asszonyhoz, hogy kitárgyalják, éppen hol tart a munkakeresés, a próbálkozás Mike-nál.  Akkor viszont hová tegye a három nőt az író? Amit kifundált, az talán nem annyira furcsa az amerikai nézőknek. Mifelénk azért nem olyan mindennapi foglalatosság közösen bingózni egy nyilvános játékteremben, hogy akkor is megtenné valaki, ha éppen életbevágó gonddal küszködik. Lappanghatna emögött az a szándék, hogy reménytelen helyzetében Margie a nyerés esélyébe kapaszkodik. De ilyesminek, a sarkalló kényszerűségnek semmi nyoma ezekben a fecsegős hangulatú szcénákban. 

Igazat szólva, ezek a barátnők inkább csak katalizátorul szolgálnak azokhoz a lépésekhez, amelyeknek révén haladhat a cselekmény. Kellett egy nagyhangú, magabiztosabb barátné – Pokorny Lia játssza Jean-t rutinos temperamentummal –, aki felbíztatja Margie-t, mivel csikarja ki a segítséget. És egy olyan másik nőre is szükség van – Szabó Éva alakítja Dottie-t öregasszonyos önsajnálattal –, akinek a barátságossága mögött ott a fenyegetés, hogy egyszercsak kiteszi a lakásból Margie-t, a beteg lányával együtt. El lehet meditálni azon, vajon a szerző úgy gondolta-e, hogy minden szereplőjének van köze a címül adott „jó emberek” fogalmához. Amit csak ironikusan értsünk? Vagy lehetne „egyenesben” is? Mert úgy tűnik, hogy Jeannek nincs is semmi a rovásán. Legfeljebb kész gátlástalanabb tanácsokat adni. Míg Dottie csak látszik ártalmatlannak. Valójában még a kellő empátia sincs meg benne, már akkor sem volt meg, amikor fizetség ellenében sem teljesítette felelősséggel, amit vállalt, hogy vigyázzon a fogyatékos lányra. A diszkontbeli feljebbvaló pedig – akit mégis sikerül Rada Bálintnak egyazon emberré gyúrnia – olyan, mintha hol nem érdemelné meg a „jó” jelzőt, hol pedig nagyon is. Szívélyes, kedves, segítőkész, előítéletektől és sznobizmustól mentes asszony Mike felesége, Kate – a tartózkodó játékával is figyelmet keltő Parti Nóra –, akinek csak a jelenete végefelé akad pár mondata, amikor „bekeményíthet”. Mondhatnánk, hogy ez értelmezés kérdése is. De nem könnyű rendet vágni a jellemzésekben, ha a színrevitel követné a szerző kimondott-kimondatlan „instrukcióját”. 

Persze semmi sem csak „fehér” vagy csak „fekete”. Életszerűtlen volna, ha a negatív és a pozitív tulajdonságok nem keverednének bizonyos mértékben. Nyilván elképzelhető olyan rendezés is, amely szuroksötétre festené e színmű világát, riasztóan komorra, nemcsak kilátástalanul nyomorúságosra, hanem lélekmélyig mocskosra is. De az amerikai írónak nincs köze ilyen ostorozó „alternatív” ízléshez.  Puskás Tamásnak sincs. Sokat elárul az, milyen zenét komponált neki Puskás Dávid. Finom zongoraszólót, amelyet szépen játszottak fel a szépen zengő hangszeren:  édes-búsan ellágyítja a bemutatott életanyag keménységét. A látvány sem ítélkezik. A jelmezek inkább csak „öltöztetnek”, Andó Ildikó ruhái kinek-kinek társadalmi helyzetéhez igazodnak. Ahogy a díszletek is inkább „berendeznek”, Zelenka Nóra és Puskás Tamás leképezik a szereplők tipikus miliőjét, Margaretéhoz tarka színeket társítanak, míg színehagyott marad Michael dizájnos környezete. Ez a tervezői attitűd megáll az ábrázolásnál, nem tesz hozzá olyan többletet, ami az egyes színképek valószerűségétől függetlenül képes olyan közös gondolatot is sugallni, amely áthatná a teljes előadást. Ha ez megtörténne, akkor már alighanem létre jönne az a magasabb szintű esztétikai minőség is, amit most nélkülözni kell. 

A zökkenők láttán gyakran érezni úgy, hogy „vissza kell dobni a labdát” a szerzőnek. Hogyan felejtheti el például valamely replikában Mike feleségét informálni arról, hogy Margaret gyermeke fogyatékkal él, ráadásul már felnőtt-korú? Kate-nek úgy kell bekapcsolódnia a lány apjának kilétét firtató vitába, mintha ez a tény nem is volna számottevő. Hát szépen el kell siklania felette a szóváltás hevében.  Látszatra nem képezik a játék akadályát azok a humoros mozzanatok, amelyek igencsak vegyes előjellel bukkannak fel. A súlyos témához csak keserű szájízet keltő, inkább groteszk komikum illene. Ám többször olyanok a megoldások, mintha egy kabarétréfa poénjai lennének. Úgy is nevet rajtuk a publikum, olyan felszabadultan. Holott a színészek nem „viccelnek”. 

Az előadás maradandó élményét az a két jelenet adja, amelyben Margaret és Michael találkozik. Igaz, hiányzik nekik is az a „dobbantó”, hogy ez a két ember nem látta egymást harmincvalahány éve,  a szakításuk óta. Nincs alkalmuk egymásról „leolvasni” az eltelt évtizedek okozta változásokat. De azután hiteles jellemzéseket kapunk. Szimpátiánkat inkább azok szokták kiváltani, akik méltatlan sorsba kényszerültek, így Margaret is, mégsem kell példaszerűnek látnunk a magatartását. Minden keserve, megalázó nincstelensége ellenére Margie olyan nő Básti Juli erőteljes játékában, aki megpróbál „laza” maradni, valójában megőrizni a büszkeségét, az önbecsülését. Ezért szurkálódik, látszatra csak „szívat”. De ha megsebzik, élesen vissza-visszavág, kiteregeti a múltat, sőt: megkérdőjelezi Mike jelenét is – mindaddig támad, amíg sérülést nem okoz. 

Kellemetlen helyzetbe kerül Michael, akinek az immár magasabb társadalmi réteghez tartozó világába sehogy sem illeszkedhet Margie. Jobbára lelketlennek, részvétlennek ítéljük azokat, akik nem nyújtanak hozzátartozójuknak segítő kezet, így Mike-ot is nehéz felmenteni, mégis akadnak pillanatok, amikor bocsánatosnak tetszik a vonakodása. Eleinte olyan kényszeredettnek, sótlannak, feszengőnek mutatja Szervét Tibor pontosan épülő alakítása, mint amilyen számos férfitársa lenne, ha egyszercsak felbukkanna a régmúltból az ex-barátnője. Bár iparkodik a jó modor szabályait betartani, mindinkább kiviláglik, hogy sejti, Margie képes a családi békéjét is felborítani. S amikor az asszony csakugyan fenekestől felforgatja az életét, az alakítás mind többet árul el a férfiról. Megannyi félelmét egy olyan embernek, aki küszködve vívta ki a jómódot, a karriert, az „amerikai álomhoz” hasonlító státuszt, amit kész foggal-körömmel védeni, kis híján azzal az agresszióval, amelyre még a szegénynegyed nevelte.    

Milyenek is ezek az emberek? Melyikük jó? S melyikük nem?

Átlagosak – a maguk körében.

  BOGÁCSI ERZSÉBET

 

NKA csak logo egyszines

1