Egressy Zoltán darabját, a Júniust némely fórumok ősbemutatóként hírlelték. A félreértés oka nyilvánvalónak tetszik. A magyarországi bemutatót gondolták – logikusan – első, eredeti vagy éppen némi germanizmussal ősbemutatónak. Csakhogy ezúttal egy Magyarországon élő magyar szerző darabját először határainkon túl játszották. Úgy látszik, nemcsak operákkal fordul elő ilyesmi. Operák esetében kézenfekvő oknak látszik ezekben az esetekben a hazai operajátszás és -közönség közismert konzervativizmusa, Egressy darabját azonban alighanem inkább csak a véletlen sodorta külföldre. 2009-ben Temesváron, Victor Ioan Frunză rendezésében adták elő korábban. Hogy a Jelenkorban 2007-ben megjelent művet Magyarországon azóta sem mutatták be, az viszont a darab minőségéről is mondhat valamit. 

 

junius DSC 9486

Kiss Tünde, Balikó Tamás és Kovács Gergely (fotó: Orosz Sándor)

 

Kellő előzetes tájékozódás nélkül ültem be a győri színházba, abban a hitben, hogy valóban ősbemutatót látok, és végig az volt az érzésem, hogy a szerző a határidő szorításának kényszerében sorról sorra írta, ami éppen az eszébe jutott. Folyamatos, rögtönzött ötletelés következményének véltem a szétfolyó eseménysort, a furcsa, kiagyalt alakok követhetetlen viselkedését,  poénkodásnak váratlan mondataikat. A nagy sikerű Portugál szerzőjét csak az önidézetek juttatták eszembe, amúgy inkább a Kék, kék, kék című cirkuszdarabjának  emléke ötlött fel bennem (Budapesten a Bárkán 2012-ben mutatták be Lukáts Andor rendezésében, de korábban, 2010-ben játszották Győrben is, az Egrssy művet itt akkor is Forgács Péter állította színpadra). 

Utóbb, szembesülve a már említett tényekkel, rá kellett jönnöm, hogy nagyot tévedtem. A darab nem új, csak kevéssé ismert, valószerűtlen lebegése pedig realitás és képtelenség között nem véletlen hibázás, hanem tudatos, koncepciózus melléfogás. Következik ez abból, amit a szerző közvetlenül a cím alá írt mottó gyanánt: Szép Ernőnek. Az előadás közben sok mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ez a Június az egykori Május folytatása akarna lenni. Pedig vannak egyező, hasonló motívumok is. Próbálkozik a szerző ligeti hangulatfestéssel, csak éppen a Tabánba helyezve a cselekményt, van középkorú öngyilkos, akit megment egy fiatal lány, bár inkább közönséges csoda, mintsem okos-együgyű csacsogás által. Szóval Egressy Zoltán is megpróbált a szomorú, rideg, elidegenedett, mobiltelefonálós, egymásra nem figyelő, sőt oda sem hallgató hétköznapokból fölemelkedni egy szeretetteli, költőiséggel átlelkesült világba. 

Ehhez vesz egy hangszerboltot Pesten, benne az ötvenes éveibe lépő, özvegy kereskedővel és léha, nőcsábász fiával, aki hegedűkészítői mesterdarabjával is bajlódik, természetesen a közelébe tévedő lányok-asszonyok csapata mellett. A boltba furcsa figurák tévednek be: egy ifjú cirkuszi mulattató, aki halott lámájához dobverőt keres, egy csinos harminc körüli hölgy, aki valamilyen hangszeren szeretne megtanulni, de dönteni képtelen, amúgy meg bioméhész, és végül meg is hívja az egész társaságot a biopiacra. Csak előbb még érkezik egy rejtélyesen egyszerű lány, aki mindössze esőcsinálónak vallja magát. Később mindnyájan találkoznak is a biopiacon egy egész hosszú jelenet erejéig. A fontos események azonban egy gyógytornász-foglalkozáson zajlanak, ahol is kiderül, hogy mindkét hangszerész egy negyvenéves gyógytornásznőt kerülget, az öreg szereti, a fia meg dugja. A hölgy részéről ez nyilván igen praktikus munkamegosztás. Az meg, hogy van egy rendőr férje is, majd csak a szünet után derül ki. A jelenet nagyobb részében a rehabilitációra sóvárgó páciensek panaszait hallgathatjuk, bár az is gyanítható, hogy az apa rájött, mi van fia és szerelme között. A biopiacon ugyancsak keveset halad a cselekmény, inkább a helyszín hangulatának kellene különösnek, megkapónak lennie, leszámítva persze, hogy a csalódott atya itt próbálja meg felakasztani magát, ám a húr elszakad – talán a csodatévő lány közreműködése által. 

A második rész viszont csaknem drámai jelenettel kezdődik. A hangszerboltba, ahová az ifjabb hangszerész és a gyógytornásznő enyelegni tér be, betoppan a fiú apja, majd a nő férje, és rájuk zárul a frissiben automatizált ajtó. A feszültség azonban pillanatok alatt elillan, minden probléma megoldódik, kiderül, hogy a gyógytornásznő valójában az öregebb hangszerészt szereti, a rendőr férjnek meg különben is van másik nője, a linkóci fiúnak pedig tulajdonképpen mindegy. Ám ezzel a darab nem ér véget, hátravan még a tabáni héthold-ünnep, nyilván a szerző ábrándja, ahol a dobverős bohóc és a bioméhész is egymásra talál, a hadnagy meg berúg, mint azt korábban ígérte. Más érdemleges nemigen történik, pedig rengeteg a szöveg és az esemény, ott lézeng mindenki, aki korábban szerepelt, árusok, gyógytornára utalt betegek –  varázslatos hangulatnak kéne lennie. És bizonyára annak is ki kellene derülnie, hogy mindezt a Bíbor Lili nevű lány okozta, aki utolsónak érkezett a hangszerboltba, és akit eredménytelenül kerülgetett az ifjú hegedűkészítő.

Valójában ő, Bíbor Lili lenne a darab és az előadás kulcsa, központi szereplője, mindennek a mozgatója – illetve katalizátor, aki mindenben benne van, csak éppen vele nem történik semmi. Rejtelmes, kifürkészhetetlen lény, egészen köznapi, jelentéktelen lány, de ugyanakkor angyal, ahogyan az idősebb hangszerész mondja, túlvilági csodatevő, akinek a közelében természetfölötti események zajlanak, megváltoznak az emberek, a sorsok, s még az is lehet, hogy erről ő maga sem tud. Valószínűleg neki kellene összekapcsolnia a darab két világát, neki kellene átvezetni a többi szereplőt és főképp a nézőket a köznapi világból az emelkedett, a költői, az álomszerű létbe.

Főképp azért sajnálom, hogy annak idején elmulasztottam Frunza temesvári rendezését, mert jó lett volna látni, miképpen tesz erre kísérletet egy olykor remekeket alkotó rendező, és mire jutott. Forgács Péter mindent megpróbált, hogy szánkba rágja a darab második jelentését. Csak éppen vagy fordítva csinál mindent, vagy fordítva sül el, amivel próbálkozik. Elöljáróban tüllfüggöny mögött dereng Bíbor Lili piros biciklis alakja, amiből azonban nem sejthetjük, mit kíván előre jelezni. Aztán vetített képsor száguld valahonnan a világűrből a föld felé, majd azon belül egy pontra, végül egy űrrakéta sebességével repülünk a pesti utcákon, hogy megérkezzünk a hangszerbolt bejárata elé. Leszállunk, ahelyett hogy fölemelkednénk. Az már csak apróság, hogy a portál stílusa, kora semmilyen kapcsolatban sincs a jellegtelen üzlethelyiséggel. Bátonyi György díszlete a továbbiakban sem segíti elő igazán, hogy a néző két világot lásson, és Győri Gabi jelmezei sem lépnek ki a naturális valószerűség keretei közül. A színészi játék is megmarad a kedves, szerethető kisemberek szokványábrázolásánál. Többnyire lelkiismeretesen, ízlésesen kidolgozott jellemközhelyeket láthatunk, csöppnyi líraisággal átitatva. Balikó Tamás utolsó szerepében a visszafogott, lehalkított érzelmek, a befelé síró bánat, a kétkedő, csöndes remények jó ismerőjének mutatkozott. Szina Kinga a kétlelkű gyógytornásznőből nem hozhat össze meggyőző figurát, amit tehet, megteszi, hogy a néző elfogadja változékony viselkedését. Ungvári István rutinosan letudja a nem éppen finomkodó rendőrhadnagy szerepét. Budai Zsófia úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne,  hogy egy fiatal nő folyamatosan méhekkel csípeti magát, arról nem is szólva, hogy zenét szeretne tanulni, de nem tudja, milyen hangszeren. Kovács Gergely szabályos link ifjonc. Leginkább Sárközi József talál rá a darab két világa közötti egyensúlyra, de ehhez neki van a leghálásabb szerepe: hivatásos különc, majdnem bohóc, ha nem is egészen az. A legnehezebb dolga persze a Bíbor Lilit játszó Kiss Tündének van. Szerencsére mintha ennek nem lenne tudatában. Azt az egyszerű lányt játssza, akinek látszania kell. De semmi többet. A rejtett varázserő tökéletesen elrejtőzik benne. 

Mint az egész előadásban a megcélzott Szép Ernő-i líra. 

  Zappe László

 

 

NKA csak logo egyszines

1