A nyolcvanas évek elején megnehezítette és kicsit meg is keserítette munkámat, hogy úgy írtam két könyvet is Jászai Mariról, hogy soha nem láttam színpadon. (Jászai Mari és a magyar színház, Magvető,1983, és Így élt Jászai Mari, Móra Ferenc Kiadó,1981) Kortársak kritikái, laudációk és portrék, fényképek, életrajzok és pályatársi számadások segítségével igyekeztem minél közelebb kerülni a magyar színpad születésem előtt elhunyt Nagyasszonyához. Fontos és elfogultságában is lenyűgöző volt Péchy Blanka könyve, és felejthetetlen Csernus Mariannak a Jászai életútját idéző önálló estje. De a legtöbbet talán tőle magától, több kiadásban is megjelent, agyonolvasott Naplójából és saját szakmai tapasztalataiból merített színházi írásaiból kaptam. Megvallom – bár magától értetődik – hogy azóta is folyamatosan igyekszem követni az emlékeit és alakításait felelevenítő műveket, a huszadik és huszonegyedik században is élő Jászai kultuszt szolgáló alkotásokat. Ezen az őszön szerencsém volt, két estén, két különböző műfajú produkcióban találkozhattam a legnagyobb magyar tragikával.
Lázár Kati – Kripli Mari, Spinoza Színház
„Hol a mozgókép, amely megőrzi léptét?”
Jászai halála évében, gyásztól megrendülten tette fel versében a kérdést Babits Mihály – „Ki hozza vissza?” a nagy halott léptét és hangját. A válasz inkább szomorú volt, mint vigasztaló. Az egyetlen, illetve annak hitt, l913-ban készült mozgókép, a Bánk bán első filmváltozata, amelyben Jászai alakította Gertrudist, kézen-közön elveszett. A veszteségért némi kárpótlást kínál az utókornak, hogy a következő évben, 1914-ben forgatott Jászai-film, A tolonc Kertész Mihály rendezésében csak elkallódott, de roncsolt állapotban a világ túlsó felén mégis megmaradt.
Ezt a Kolozsvárott forgatott, éppen százéves alkotást láthattuk most, óriási ambícióval és szinte teljes sikerrel restaurált változatban az idén a Filmszemle nyomdokaiban captató szegényes idei mustra megnyitó díszelőadásán, és még két alkalommal az Uránia moziban. Kegyeletsértő igazság, de kár elhallgatni, hogy a százéves tekercsek története érdekesebb és kalandosabb, mint az, ami a vásznon látható.
Már a másfél hónapos forgatást is baljós események kísérték. Állítólag a rendező, a Casablanca alkotójaként rangot és világhírt szerzett Kertész Mihály túlságosan korán indított el egy hintót, Jászai hátraesett, bordatörést szenvedett, és már nem is tudott részt venni a munkálatok befejezését ünneplő banketten.
Abban, hogy a rövid életű, de annál produktívabb kolozsvári filmgyártásnak nem lett méltó folytatása, és A tolonc tekercsei is eltűntek, alighanem része lehetett a közelgő világégésnek, a háborúnak. Pedig Janovics Jenő, a kolozsvári színház negyedszázadon át regnáló, tehetséges és ambiciózus színházépítő igazgatója könyveivel, rendezői teljesítményével – és az általa forgalmazott több tucat filmmel – kiérdemelte volna nemzete megbecsülését. Méghozzá nem csak a jobb-rosszabb forgatókönyvek szerzőjeként, Kertész Mihály és Korda Sándor felfedezőjeként, hanem mert szűkebb hazájában elsők között tekintette művészetnek a filmet. Példamutató nagyvonalúságát bizonyította azzal is, hogy nyaranta készült filmjei jövedelmét év közben jórészt a Kolozsvári Nemzeti Színház működésére fordította.
De kanyarodjunk vissza Tóth Ede újra felfedezett népszínművére, A toloncra. A legenda szerint a film öt tekercse egy portugál halászhajón jutott el Amerikába. Merre kallódott, porosodott a húszas évek óta, alighanem csak a filmtörténet margójára kívánkozik, annyi kétségtelen, hogy szerencsés kezű kutatók 2008-ban a Magyar Ház pincéjében bukkantak rá a magyar film feltételezhetően amerikai piacra szánt, angol nyelvű inzertekkel ellátott – megmaradt – példányára. Hazahozatalában nagy szerepe lehetett Cselényi Lászlónak, a Duna TV akkori vezetőjének. A Filmarchívumban már jobb és biztosabb helyen volt a nemzeti értéknek számító lelet, de tény, hogy az óriási erőfeszítést, hozzáértést és sok pénzt igénylő munka, a leletek restaurálása csak ezután kezdődött. Egy korábbi tűzvész szakszerűtlen oltási kísérleteinek kárát éppen úgy el kellett tüntetni, mint a sokszor hullámzó képkockák elválasztásának következményeit. A restaurálásban közreműködő magyar és holland szakemberek nem egy jelenetet tízszer, tizenötször is átdolgoztak, amíg A tolonc bemutathatóvá, moziképessé vált. A némafilmek hatását tekintve különös jelentőséggel bíró hangfestést, a kísérő zene elkészítését az animációs filmek nemzetközi hírű komponistája, Pacsay Attila vállalta.
(fotók: Véner Orsolya)
De ettől még A falu rosszát is jegyző népszínmű író, Tóth Ede (1844‒1876) idillbe hajló négy felvonásos népdrámája nem lett remekmű. Szociális üzenete tulajdonképpen hatásos, meséje viszont eléggé érzelmes, melodramatikus. Valójában ma már nem rendít meg, hogy a szépséges, hamvas cselédlány, Liszka apja halálos ágyánál tudja meg, ő valójában zabigyerek, akinek édesanyja börtönben ül, illetve ült. A történet másik szála, hogy időközben az anya tizenöt éves rabsága is véget ért, és immáron módja nyílik rá, hogy felkutassa imádott lányát. A mai közönség számára a történetnél érdekesebb a színészek hangsúlyozottan színpadias, egyértelműen stilizált, ezért néha tagadhatatlanul külsőségesnek ható játékstílusa. Némafilm ide, némafilm oda, ma is érvényesnek érezzük az anyát játszó Jászai szoborszerű megjelenését átforrósító megrendülését. Előadásmódjának pátoszát azért tudjuk elfogadni, sőt alkalmanként élvezni is, mert a szöveget kitöltő sémák mögött valódi érzelmek lüktetnek.
Harminc embernek való élet – monodrámában
A Napló Jászaijáról és a maga teremtette hősnőről mondja ezt Lázár Kati, aki a Spinozában idézi fel a rajongóként szeretve tisztelt, ám a jelen távolából tekintve itt-ott „leleplezett” elődöt. A magát minden nyilatkozatában csapatjátékosnak valló, sokarcú tragika számára az egy estén szólóban, tenyérnyi színpadon megidézett figurák és szerepek gazdag választéka különös kihívás, de csak látszólagos ellentmondás. Ami nem az egyetlen és nem is megfejthetetlen: a királynőnek és kofának egyaránt hiteles karakterszínésznő ezúttal a legmagasabb érzelmi hőfokon, intellektuális tudatossággal kereste és találta meg – önmagában is – Jászai jellemének végleteit. Amikor egy a Magyar Narancsban közölt interjúban Lázár Kati saját magatartásának ellentmondásosságára utal, ki is fejti, ő maga abban (is) hasonlít Jászai Marira, hogy civil zavartsága, bizonytalansága mennyire eltér fegyelmezett és megtervezett színpadi lététől.
Lázár Kati monodrámájának gerincét Jászai Naplójának cselekménye, szövege alkotja, de felhasználja a színésznő más írásait, életrajzi jegyzeteit, szerepelemzéseit, leveleit s a viszonylag gazdag Jászai irodalom érdekes mozzanatait és meglátásait is. Megidézi a szerelem ajándékait tudatosan és bátran élvező asszony zabolázatlan energiáit és a beteljesülés harmóniájától megfosztott, társai mellett is magányra ítéltetett nő küzdelmeit. Az elbeszélés arányain – szerintem – lehetne és érdemes is lenne – vitatkozni. A színésznőnek a festővel, Feszty Árpáddal való kapcsolata talán azért is hiányzik (nekem) a szerelmek történetéből, mert a magyar színpad legelső Évája neki köszönheti a Paulay Ede rendezte ősbemutató szépséges jelmezeit. Ezzel szemben az utolsó szerelem lírája és krónikája, az öregedő asszonynak a nála jóval fiatalabb fürdőorvos iránt váratlanul fellobbanó kései szenvedélye életrajzi és dramaturgiai szempontból talán a kelleténél valamivel nagyobb súlyt és terjedelmet kapott. De ez legfeljebb vitatható szerkesztési megoldás, amiért bőkezűen kárpótol a változatosságában lenyűgöző, eszközgazdag játék. Lázár Kati másfél órán keresztül felváltva mesél, dúdol, énekel, rajong és lamentál, panaszkodik, dicsekszik és dühét iróniával árnyalva átkozódik.
Könnyű megcáfolni, amit a neten olvashattunk, miszerint a Napló arra várt, hogy Lázár Kati felfedezze. Felfedezték előtte többen is, Lehel Istvántól Péchy Blankáig és Csernus Mariannig, de még férfi színészt, Menszátor Héresz Attilát is láthattuk Jászai szerepében. Lázár Kati valójában önmagát fedezte fel a Krippel Máriának született, Jászai Marivá nőtt művész küzdelmes sorsában, kínzó bizonytalanságában és önteltségre hajazó önbizalmában. De aki Jászai pártján áll, mindenekelőtt elhivatottságát tiszteli.
A történet kronológiája a monodrámában visszájára fordult: a színpadon először a megfáradt, idős színésznővel találkozunk, aki a továbbiakban, keserves gyerek- és ifjúkorától kezdve kijárja a szenvedés iskoláját, és kiszolgáltatottsága ellen lázadva, mohó tanulásvágytól sarkallva érik tudatos – és sikeres – művésszé.
Boldog és büszke, amikor bekerül a „félistenek közé” a Nemzeti Színházba, és nehezen viseli el, hogy közelről csalódnia kell bálványaiban. Van, akit a tehetség hiánya, van akit a lustaság, a műveletlenség rángat le a nemzet adományozta piedesztálról, és olyan is, akivel szemben az évek múlását, a korízlés változását nehezen viselő Jászai képtelen még a tárgyilagosságra is. Naplójában maradéktalanul indokolt és kevésbé indokolt szigorral szól esélyes vetélytársairól és utódairól is.
Még aki jól ismeri Jászai pályáját, az is meglepődik, amikor a nagy színésznő színházi hányódtatásában, mellőztetéseiben, frappáns párhuzamok sodrásában megcsapja az aktualitás szele. Mindaz, amit Jászai a kulturális politika korabeli képviselőiről, a Nemzeti egyre kisebb lyukú rostából földre pottyantott direktorairól ír, felzaklatóan ismerős. Az értéktisztelő, munkamániás művész maximalizmusa lépten-nyomon beleütközik a megalkuvó kor- és pályatársak kompromisszumaiba. Kétségtelen, hogy Jászai elkötelezett hittel vallott igazsága, nem titkolt gőgje és irigysége a végletekig szubjektív, de tőle Lady Macbeth és Medea gyilkos indulatainak eljátszásán túl, már senki sem vár méricskélő objektivitást. Tomboló tapsra, sorozatban megélt hódításokra, korai házasságra és kései szenvedélyre van szüksége ahhoz, hogy idős korban, egy voltaképpen hozzá méltatlan kapcsolatban rátaláljon a boldogság és boldogtalanság élethosszig tartó forrására.
Utaltam már rá, hogy Lázár Kati egyedül van a színpadon, de ez nem egészen igaz. Az előadás forgatókönyvének összeállításában Gyalog Eszter volt a munkatársa, a tenyérnyi színpadot betöltő, képzeletünket is kielégítő látványt Bánki Róza tervezte. Koreográfiája voltaképpen nincs az előadásnak: Lázár Kati éppen csak annyit mozog – tesz-vesz, öltözködik, cselekszik – a színpadon, amennyit a szöveg, az elbeszélt cselekmény megkíván. Hangjával pedig Lázár Kati minden szerepében mindig – majdnem – kifogástalanul bánik. A „majdnem” ezúttal az előadás egyetlen megszívlelendő – és javítható! – hibájára vonatkozik.
Különösen a történet vége felé, az öregedő asszony szerelmének, testi-lelki hanyatlásának elbeszélésekor nem egyszer nehezen érthetőnek, túlságosan halknak tűnt a máskor veretesen és élvezetesen szóló előadóművész beszéde. Igaz, az előadás kezdetét megelőző, utolsó percekben érkezőnek csak a zsúfolt nézőtér majdnem leghátsó sorában jutott hely, de Jászai is, Lázár is pontosan tudta, illetve tudja, a közönség minden tagja megérdemli, hogy a nézőtér minden helyéről tökéletesen hallja s élvezze a színészi alakítást.
Összességében mégis elmondható: mindazok, akiknek nem adatott meg, hogy hús-vér alakban, közvetlenül lássák az élő legendát – és ma már csak olyanok ülünk a nézőtéren! – elégedetten dőlhetnek hátra. Örülhetnek, mert a magyar színháztörténet legizgalmasabb egyénisége életének és művészetének története, regénye és drámája újfent időszerűvé és átélhetővé válik, amikor Jászai Marit Lázár Kati játssza.
FÖLDES ANNA
