A könyveknek sorsuk van – tartja a (latin) mondás. Aktualizálva igaz ez a kultúra minden más területének alkotásaira, így a filmekre is.
„Megörökítjük a mát!” – hangzik énekelve Zolnay Pál filmjében, a Fotográfiában. A magyar filmtörténetnek ez a különleges értéke – megannyi társával együtt – szinte ismeretlen a felnövekvő generációk számára. Legalábbis így volt, amíg Csipkerózsika-álmát aludta – ám feléledt, működni-hatni kész, amióta megjelent DVD-n a Magyar Nemzeti Filmarchívum magyar filmtörténeti sorozatában.
Mindazok kedvéért, akik – legyenek bármilyen lelkes mozilátogatók – eddig kényszerűen nem találkoztak vele, álljon itt rövid múltidéző adatolás. Zolnay talán leghíresebb munkája (amely a forgatás fázisában A retusőr címet viselte, hiszen a Fotográfia cím „foglalt” volt a mintegy negyedórás dokumentumfilm által, amelyet a Dokumentum stúdió számára készített) különleges helyet foglal el a hazai filmgyártásban. Improvizatív módszerrel, hagyományos forgatókönyv nélkül készült 1972-ben. A bemutató egy évig váratott magára, akkor aztán csakhamar reflektorfénybe került: az 1973-ban művészfilmekre specializálódott budapesti Toldi Filmszínházban került sor premier előtti vetítésére, megkapta a magyar filmkritikusok díját, a moszkvai filmfesztiválon pedig a zsűri különdíját. A sikersorozat (ha úgy tetszik, érdemi elismerés) három évtizeddel később, 2012-ben folytatódott, amikor helyet kapott a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott 53 legjobb alkotás sorában.
A vándorfotósnak az egyszerű emberek hiszékenységét kihasználó gesztusa immár csak egy szelete lett a gazdagon rétegzett mondanivalónak, hiszen a filmdrámának is nevezhető alkotás egyúttal sorsokkal ismertet meg, szembesítve múltat és jelent, okokat és okozatokat. A markáns karakterek egyediségükben is tipikus figuráknak bizonyulnak, inkább rövidebb, mint hosszabb-összefüggő megnyilatkozásaik során viszont az emberi lélek mélységeibe pillanthatunk be. Meghallgatásra talál a mindenkori „másik fél” is, aki tehát több, mint becsapott-átvert pénzforrás – ugyanakkor már-már kortünet értékű tanulságként kristályosodik ki az a szemléletbeli sajátosság, hogy a szinte személytelenre retusált fotót értékelték igazán, azt tartották „falra valónak”. S az is, ahogyan a reális képeket értékelték, sajátjukat vagy szomszédjaikét-ismerőseikét. Emlékezetes pillanat, amikor több év távlatából szembesül valaki a megörökített egykori önmagával.
Elképesztő teljesítményt nyújtott Zala Márk (fotográfus) és Iglódi István (retusőr) a filmre vett folyamatok főszereplőiként. Miközben látszólag vándorfotósnak álltak, sikerült oly módon kapcsolatot teremteniük potenciális klienseikkel, hogy azok már-már féltett titkaikat is elmondták nekik. Mindeközben munkált a filmfelvevő és a fényképezőgép, így lehetővé vált, hogy látvány-remeklések oldják a torokszorító pillanatokat. Vándormuzsikus társuk, Sebő Ferenc Nagy László, Szécsi Margit és Weöres Sándor megzenésített verseivel élményszerű többletet adott a látottakhoz. (Kedves pillanat, sokatmondó a forgatások légköréről, amikor egy öreg néni a visszatérő fotóson és retusőrön „számon kéri” muzsikustársukat.) A film értékeléséhez további, kommentárt nem igénylő adat: operatőre Ragályi Elemér.
A DVD kísérőszövege Zolnay Páltól (1928‒1995) idéz: „Nekem csak az lehet a tennivalóm, hogy nyitott szemmel és érzékeny füllel mászkáljak a világban, lekuporodjak a házban, legyen türelmem és szeretetem sámlira ülni, és szóba állni valakikkel, meghallgatni a gondjaikat…”.
A tájak, ahol a filmet forgatták, megmaradtak, ha nem is akkori valójukban – a most ott élő emberekről nem tudni, mennyiben hasonlítanak a megörökítettekre. Az akkori jelent megörökítő film jóvoltából értékes-tanulságos múltidézés részesei lehetünk.
S akik maguk is szeretnek fotózni, olyan etalont láthatnak, amelyről akkor is érdemes tudni, ha meg sem kísérelnek a közelébe jutni.
Az első Kossuth-díjas fotóművész (fotográfus, fotóriporter), Korniss Péter tanulságos szavai szerint a fényképezésben csak a film nem drága (értsd, a többi, a helyszín, az alkalom, a személy stb. pótolhatatlan, visszahozhatatlan, megismételhetetlen). Manapság, digitalizálódó világunkban többnyire már film sem kell (kattintás – törlés, és annyi!) – ám jó lenne, ha az elődökhöz méltó felelősséggel foglalkozna felvevőgép közelbe kerülő csakúgy, mint magáncélra emlékeket megörökítő. Hogy minden szinten a kordokumentum-érték növekedjék, ne az immár mérhetetlen mennyiségű törlemény.
FITTLER KATALIN
