Ötletektől borzas, félbe-szerbe hagyott produkció a Pesti Színház új Goldoni-előadása. Pedig van benne egy óriási rendezői elgondolás: a háttércselekmény balszerencsés úri szerelmespárja, a torinói Florindo (Lengyel Tamás), aki olyan pechesen vívott meg szerelme bátyjával, hogy az belehalt a párbaj során szerzett sérülésébe, és arája, Beatrice (Réti Adrienne), aki bűnössé lett, s ezért menekülő Florindója után férfiruhában indul neki a világnak, úgy mászkálnak tehetetlen fájdalmukban, mint a holdra vonító, kivert kutyák. Ez a meglátás képes lenne megtartani a komédiai eseményeket. Ők tudniillik se látnak, se hallanak, annyira leköti őket a bánat, ellentétben a munkáját épp most elvesztett címszereplővel, a bergamói Truffaldinóval (Mészáros Máté), s a velencei honleánnyal, a helybéli dolgokat jól ismerő Smeraldinával (Bata Éva). A szabály, hogy élni kell, a szegényeknek azt jelenti, enni kell, az uraságoknak meg azt, hogy a pénzügyeket rendbe kell tenni.
(fotó: Dömölky Dániel)
A jómódú, ma már inkább csak üldögélésre alkalmas Pantalone (a munkátlanságtól láthatóan szenvedő Lukács Sándor) hajdanán az ugyancsak jómódú torinói fiatalembernek, Beatrice bátyjának ígérte leánya kezét, bár a fiatalok sosem látták egymást. Butikbaba stílusban öltözködő leánykája, Clarice (Gonda Kata e. h.) fülig szerelmes a patikus Lombardi doktor (Kerekes József) kissé csökkent értelműnek tűnő fiába, Silvióba (Molnár Áron). Hallották a torinói ifjú halálhírét, épp eljegyzésre készülnek, mindenkin erőt vesz tehát a pánik, amikor Beatrice mint saját bátyja egyszer csak belép a történetbe. Elsősorban azért öltött férfiruhát, hogy örökségéhez vita nélkül hozzájuthasson, de ha már bajszot ragasztott, beleáll a feltámadt vőlegény szerepébe is, halálra rémítve ezzel Claricét. Truffaldino pedig magához vonzza a Velencében elveszetten kóválygó két szerelmest, így áll mindkettőjük szolgálatába, hogy viharos jelenetek során át mindent összezavarjon, majd kigombolyítson. Brighella, a fogadós (Orosz Ákos m. v.), tud mindent, lát mindent, de mint megtudjuk, révült pillanataiban leginkább használt autókra gondol. Ebből a tökéletesen tálalt poénból látszik, milyen lett volna a produkció, ha sikerül.
Az eredeti Goldoni-műben még pontosan követhető, miféle népek nyüzsögnek itt. A magyar szöveg első számú gazdája, a fordító Török Tamara először minden bizonnyal készített egy szöveghű változatot, amiből ugyanúgy lehetetlen lenne ma előadást csinálni, mint a Révay József féle fordításból. Aztán Morcsányi Géza dramaturgként csinált belőle egy jóval rövidebb változatot. Harsányi Zsolt annak idején nemcsak fordította, jelentős mértékben átírta az opust, könnyeddé és gördülékennyé téve a jeleneteket. Napjainkban Magyarósi Gizella sem tudott ellenállni az eredeti mondatok fölfrissítésének. Nem csoda hát, hogy a színlap a fordító mellett három szövegtulajdonost is jelöl: Gothár Pétert, a rendezőt, Varró Dánielt, a Mozarttól és egyéb klasszikusoktól kölcsönzött áriácskák brutális versszövegeinek gazdáját s Vinnai Andrást, talán mint a jelenkori beszédstílus meghatározóját.
A nagy fordítási lehetetlent, az itáliai tájak eltérő beszédmódját is megpróbálják érzékeltetni: mintha az ide került Truffaldino idegenkedő fülével hallanánk a helybeliek összezavart szórendű mondatait. Látszik, hogy a próbákon mindenki gondolt valamit. Leginkább arra gondolhattak, hogy kik jönnek majd ide, ebbe a belvárosi színházba. Alighanem fiatalok, méghozzá kamaszok, akiket elhoz majd nyársat nyelt tanárnőjük, s akiket a csoportos vihogásból és titkos sms-ezésből ki kell édesgetni, s az ügynek meg kell nyerni. Nincs mese, ki kell szolgálni őket. Meg kell tehát magyarázni, le kell fordítani nekik Lombardi doktor latin beszólásait, kicsit azt is jelezni lehetne, miként működik a színház, csináljunk tehát fóliával páncélos csörtetést a mikrofonba, mikor Florindo felindul, hadd nevessenek. Clarice szenvedelmes vergődése tetőpontján mondja azt, hogy „öngyi” akar lenni, de aztán, mégis életben maradva, járja át a korszerűen sokértelmű melegség, amikor Beatrice feltárja előtte bájait.
Annak idején a Napkirály bízott meg két udvari irodalmárt, hogy a trónörökös által elolvasandó, számára talán túlságosan is érdekes görög és latin szerzők műveit tisztítsák meg az erkölcsi szempontból kifogásolható részektől, így születtek az ifjúság kezébe is odaadható változatok „Ad usum Delphini” felirattal. A jelenkor alkotói viszont – mert a Pesti Színház csapata nincs egyedül e szokásával, ha az ifjak kedvét kell szolgálni – mintha beérnék azzal, hogy elközönségesítik s földig butítják az alapművet. Jó lesz az „ezeknek”.
Így volt vagy sem, egy biztos: az alkotók egyszer csak megelégelték az ötletelést, kifutottak az időből, s pont azok a részletek maradtak kidolgozatlanok, amik miatt egy társulat elő szokta venni ezt a bravúr-darabot. Nincs hiány jó színészekben. Különösen remek Lengyel Tamás és Orosz Ákos. Bata Éva és Gonda Kata teljes erővel viszik a játékot, Réti Adrienne-nek sajnos csak pillanatai élvezhetőek. A fájdalmas kihagyás, Mészáros Máté alig összefércelt Truffaldino alakítása még orvosolható a következő időben. Hisz nem lehet, hogy az a színész, aki évekkel ezelőtt az egri Téli regében mint zenész vándorárus epizodistaként is nagyszerűt alkotott egy pár perces feladatban, s akinek még gördülő kocsikáján száradó zoknijaira is volt gondja, most, igazi főszerepben beérje ezzel a szinttel. Mert saját alkatához, erejéhez és tehetségéhez mérve ez a mostani alakítás nincs meg. Szegényes, motívumhiányos a levélbontás és leragasztás lazzója, csakúgy, mint az illő terítést magyarázó váltószéttépés. Míg a levélbontás javítható önerőből, a terítéses játékhoz meg kellene változtatni a teret, hogy a közönség is szórakozzék. A rendező által tervezett, túlságosan is elvont tér, a közönséggel szembeforduló élű, forgatható falak lehetővé teszik a nagy ételfelszolgáló eseményt, megkönnyítik, de nem teszik bravúrossá, az a színészek dolga lenne.
Igen dekoratívak Tihanyi Ildikónak a commedia dell’arte állatmotívumait karneváli elemekkel keverő fejdíszei és maszkjai, s abszurdba hajló, majdhogynem élethű óriáskutya jelmezei. Tüneményes a Truffaldino‒Smeraldina páros rövid Papageno‒Papagena kettőse, mégis leginkább a könnyed zeneiség és az ízlés hiányzik ebből a játékból. Az alapokon nem lehet változtatni. De a színészi munkába mindenképpen érdemes még energiát fektetni, hogy évek múlva – kis sóhaj kíséretében, de mégis nyugodtabban – vissza lehessen majd gondolni rá.
GABNAI KATALIN
