Keszég László miskolci Godot-rendezésében nincs semmi feltűnően eredeti filozófiai vagy pláne egyéb gondolat. Mégis jó szívvel lehet elfogadni. Megvalósul a darab, megelevenedik a szöveg, átjön a szerzői szándék vélhető lényege. Ez pedig alighanem annak ellenére következik be, hogy azért akad az előadásban egy szembeszökő rendezői gesztus. A négyszögletes játéktér mögött vetített függöny fogadja a nézőket, régies, apró barokk színpadokat, de még inkább alkalmilag felütött bábos szekrényszínházakat idézve. Függöny, amely nem takarja, nem rejti a későbbi látnivalót, nem választ el egy másik világtól, hogy aztán odavezessen – csak úgy ott van. Jelez valamit, jelent valamit – vélnénk, várnánk. A később látottakból azonban nehéz ennek a jelzésnek az értelmét felfogni, csaknem lehetetlen arra visszakövetkeztetni. Pedig ez a függöny következetesen szerepel, keretbe fogja mindkét részt. Nyilvánvaló, hogy a rendező valamiért hangsúlyozni kívánja, hogy színházban vagyunk, sőt nem is realista-naturalista színházban, hanem a stilizálás, a bohóckodás, a mókázás színhelyén, ám ennek nincs igazán markáns folytatása. Amikor eltűnik, felhúzódik, a helyén egyszerűen folytatódik, kiegészül, amit addig is láthattunk: kiégett, sivatagi táj. Bozóki Mara játéktere nem jelez különösebb újdonságot. A négyzet alakú porondot szénává száradt, megsárgult fűcsomók borítják, mögöttük a függöny helyén (mögött?) sivatagi vagy Hold-béli világ szélvájta sziklái látszanak. Az egyetlen, kiszáradt fa törzse vékonyka, vézna ágait mintha mindig egy irányból fújó szél nevelte volna. A második részre nem egyetlen, hanem több – ha jól számoltam öt – levél sarjad rajta, de ennek sincs befolyása a játék menetére.
Gáspár Tibor, Fandl Ferenc és Görög László (fotó: Éder Vera)
Igaz, a továbbiakban láthatjuk a darab szokásos clown-értelmezésének ismert rekvizitumait is. De az ócska keménykalapok, a kopott köpenyek inkább csak a lepusztultság, a tönkrementség, a végállapot kellékeinek tűnnek. A játék a kalapokkal is csak távolról idézi egy cirkuszi attrakció világát. Gáspár Tibor és Görög László játékában kétségtelenül uralkodik bizonyos gyöngéd derű, ez azonban nem a bohócok forszírozott, harsány, mutogatott vidámsága, ami alatt jobb esetben mély fájdalmak, sérelmek lapulnak, hanem inkább a naiv világra révedés egyszerű, tiszta ártatlansága. Nem biztos, hogy tudatos, szándékos, koncepciózus ez a viselkedés, ez a hangulat, nem sír le róla messziről a rendezői szándék. Inkább mintha a két színész sajátja, természetes magatartás volna, az, amit a szöveg kivált belőlük. Beckett mondatainak, a bennük megfogalmazott szituációknak egyszerű, spontán, természetes, mondhatni elsődleges értelmezése.
A színészi alakítást mintha elsődlegesen az alkat szabná meg. Kicsi és nagy, ahogy egy bohócpároshoz illenék, csak mintha civilben lennének. Lehettek bohócok, amikor még voltak valakik. Erre is utalhat akár a régi függöny. Eljátszhatunk a gondolattal. De nem annyira markáns a megjelenítés, hogy biztosra vegyük. Lényegesebbnek tűnik, hogy alapmagatartásuk csaknem azonos: derűs szomorúság, kényszerű, értelmetlennek érzett várakozás, kötelességtudat, aminek nem látják okát és célját. A két rész elején egymásra várnak. Előbb Görög Gáspárra, majd Gáspár Görögre. Majd együtt Godot-ra. Kevés meggyőződéssel, de abbahagyhatatlanul. Esetleg jobb híján.
Ebbe a sok beszéddel tarkított, sok különböző, de mégis bravúrosan azonos szituációba csörtet be Pozzo és Lucky kettőse. Fandl Ferenc Pozzója ugyancsak mintha alapjában a színész alkatából következne, s attól válna igazán érdekessé. Puha, kövérkés arcra keményedik rá a magabiztos szigor, az uralkodói fensőség, a kifogástalan úri modor. Pásztor Pál csapzott hajbozont mögé rejtett arccal, szinte csak testtartással jelezheti Lucky alávetettségét, kiszolgáltatottságát, acsargó szenvedését. Fandl Ferenc második érkezésükkor, a megroppant, megvakult és megbölcsült Pozzo méltóságát megőrizve ad súlyt a sírgödör fölött szülő anyák metaforájának, alighanem az előadás lényegére mutatva.
Mindkétszer szép és közönyös kisfiú-arc képernyőn hozza Godot üzenetét. Az első rész végén bal oldalról, a másodikban jobbról. A magasból szól a várakozókhoz, nem néz rájuk, talán nem is látja őket. Nincs benne semmi személyes, semmi árnyalt. Az üzenet tökéletesen semleges, tökéletesen kiismerhetetlen, megfejthetetlen.
ZAPPE LÁSZLÓ
