Dialógus

Amikor tavaly májusban, némi késéssel végre sor kerülhetett Kecskeméten a hazai bábszínházak 11. találkozójára, azzal kezdtem a beszámolómat, hogy már-már úgy látszott, végképp elmarad a kétévenként esedékes rendezvény (Criticai Lapok, 2013. 07. szám). Az idén ilyen veszély nem fenyegetett. „A szakminisztérium figyelmének köszönhetően egy év elteltével ismét találkozhatunk” – írja beköszöntőjében megkönnyebbülten a rendezvényt szervező Ciróka Bábszínház igazgatója, Kiszely Ágnes. Az újabb hírek további optimizmusra adnak okot, hiszen tárgyalások folynak arról, hogy a jövőben ne kétévenként, hanem minden esztendőben kerüljön sor a valóban egyedülálló találkozóra, amelyről minden túlzás nélkül állítható, hogy a magyar bábjáték alaposan megkésett kibontakozásában nélkülözhetetlen szerepet tölt be. (Sokadszor utalok arra a lehetetlen helyzetre, amely az egykori „szocialista” országok között egyedüliként állt elő a színházak 1949-es államosítása idején: a pártállam főideológusai úgy gondolták, elég egyetlen hivatásos bábszínházat létrehozni hazánkban. A képtelen döntés eredményeképpen 1981-ig kizárólag az Állami Bábszínház képviselte a műfajt itthon és a nagyvilágban, súlyos károkat okozva ezzel önmagának és a jövőnek. Ezután még három hasonló intézmény alakult, Pécsett, Egerben, majd Kecskeméten, mindhárom a város színházának tagozataként. Nálunk csak a rendszerváltás után kerülhetett sor Közép-Kelet-Európa többi országához hasonló országos bábszínházi hálózat kialakulására.)

 

Czéh Dániel – A kis hableány

 

Sok egyéb mellett a kecskeméti találkozó egyik sajátossága, hogy valamennyi bábos költségvetési intézmény meghívást kap, amelyek maguk dönthetik el, melyik előadásukkal kívánnak bemutatkozni. Csupán a magánvállalkozások között kényszerülnek a szervezők valamilyen szelekcióra, hiszen az ötnapos rendezvény időbeosztása korlátot szab az egyre szaporodó szólóműsorok, családi bábszínházak és alternatív csoportosulások meghívásának.

A 12. Találkozó programjában a tizenhárom városi intézmény és nyolc magánvállalkozás produkciója mellett két színművészeti főiskola (a budapesti és a marosvásárhelyi) bábos hallgatóit, valamint a plzeňi Alfa Színház vendégszereplését láthattuk. Mint mindig, most is a rendezvény fontos része volt a vita, amely nemcsak az utcán meg a közös étkezések közben zajlott, hanem napi rendszerességgel összegyűltünk, hogy meghívott hazai és külföldi szakemberek részvételével eszmecserét folytassunk a látottakról. Ez mindig a találkozó legdrámaibb része. A kollégák, akik a fesztivál játszóhelyeinek nézőtereit minden alkalommal zsúfolásig megtöltik, és többnyire tapsviharral fogadják a látottakat (a fesztiválsiker a legillékonyabb valami a színházak életében), az esti beszélgetéseken ízekre szedik a néhány órával korábban ünnepelt előadást. Látszólag életre szóló, valójában néhány óra után elszálló haragok és sértődések után megújuló lendülettel készülünk a következő napi parázs nézeteltérésekre vagy hozsannákra, öt nap után, hazafelé menet pedig izgatottan várjuk a következő találkozó meglepetéseit.

Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó – Bódog és Szomorilla

 

A jegyzeteimnek adott talányos cím azt kívánja jelezni, hogy a nagyon eltérő színvonalú előadások között valamiféle rendet próbálok rakni. Bár ez a fiskális személet aligha képes valóban eligazítani az általam látott huszonegy hazai előadás értékei és problémái között, sorvezetőként talán nem lesz haszontalan. A címben szereplő nemes állat nem azt a bizonyos állatorvosi lovat szimbolizálja, amelyen a mai magyar bábjátszás valamennyi betegsége kimutatható. Ezt a virtuális paripát egy bábszínházi lóként tessék elképzelni. Nem óriási méretű és nem is akkora, ami egy régimódi, hagyományos bábszínház paravánján kényelmesen elfér. Legyen, mondjuk, életnagyságú. Nem a trójai falóra hasonlít, hiszen nem pusztító szándék hozta létre, inkább a londoni Nemzeti Színház és a dél-afrikai Handspring Puppet Company 2007-ben bemutatott előadása, A katonaló¹ ménjei lebegnek a szemem előtt. 

Kiss Erzsi és Szabó Balázs – Ha Dede

 

Aszerint próbálom három csoportra osztani az előadásokat, hogy alkotóik megpróbáltak-e „nyeregbe pattanni” vagy nem, netán átestek a ló másik oldalára, vagy pedig büszkén megülték. Akik meg sem kísérelték a lábukat a kengyelbe helyezni és felrugaszkodni, azok csakis az érdektelen, minden ambíciót nélkülöző előadásokat gyarapították. Ők a „Holt” színházat képviselik, amelyről Brook már negyvenhat évvel ezelőtt ezt mondta: „A »Holt« Színházat első pillantásra teljes biztonsággal felismerhetjük, hiszen egyértelmű a rossz színházzal. Minthogy ezzel a színházi formával találkozunk a leggyakrabban, és minthogy ez áll a legközelebb a lefitymált, sokat szidott kommersz színházhoz, további szapulása időpocsékolásnak tűnhet. Csak akkor jövünk tisztába a probléma nagyságával, ha megértjük, hogy ez a »halál« bárhol bekövetkezhet, és nem könnyű felismerni.”² Ezek azok az előadások, amelyek nem akarnak semmit. Ráálltak a sorozatgyártásra, és most létrehozzák az évad soron következő bemutatóját. Invenció és meggyőződés nélkül, csupán mert teljesíteni kell a tervet. Néha persze megpróbálják elhitetni magukkal, hogy valami fontosat tettek, de ennek az előadásban nyoma sincs. 

Ilyen volt a szegedi Kövér Béla Bábszínház négy éven felülieknek szánt Rév Fülöp című játéka, amely Jeney Zoltán népszerű meseregényét próbálta a Magyar Színház nyomdokain, vagy azt megelőzve színpadi életre galvanizálni, nehézkesen, agyonbeszélve, kötelességtudóan. (A bábszínpadi változat írója: Végh Judit, tervező: Wunder Judit, zeneszerző: Csernák Samu, rendező: Kovács Petra. Szereplők: Spergel Anna, Rózsa Teodóra, Huszár Zoltán, Balasi Jolán, Szabó Mátyás, Nikodémusz Hajnalka.) Ugyanez az invencióhiány jellemezte a miskolci Csodamalom Bábszínház Világszép Nádszálkisasszonyát, amely egy parányi játéktérre összezsúfolt követhetetlen tömegjelenetek sorozata. (Szerző: Szálinger Balázs, tervező: Oláh Tímea, zeneszerző: Márkos Albert, rendező: Bereczki Csilla. Játsszák: Heiszmann Ildikó, Kulcsár Laura, Tari Edit, Károlyi Szabolcs, Lukács Gábor.) A legveszélyesebb azonban, amikor az alkotók megpróbálják becsapni a nézőt. Úgy tesznek, mintha komoly értékeket rejtegetnének, pedig silány árut kínálnak. Az egri Harlekin Bábszínház Fenn és lenn, vagy Cirkusz minden című attraktívnak látszó és 12 éven felülieket megcélzó blöffje nem restell Karinthy nyomába szegődve úgy tenni, mintha a cirkusz-metafora gyötrelmeit kiállva a művészi önkifejezés kollektív önvallomását fogalmazná meg. Valójában egy dilettáns szövegkönyv próbál irodalomnak látszani, tetszetős rímek mögé rejtőzve a semmit kínálni. Az eset annál fájdalmasabb, mert a Harlekin a tavalyi találkozón egy nagyszerű előadással, a Romeo és Júliával brillírozott. (A társulat ötletei alapján írta: Szőke Andrea, tervező: Csonka Erzsébet, zene: Fekete Dávid és Németh János, társrendező: Fekete Dávid, dramaturg-rendező: Éry-Kovács András. Játsszák: Fekete Dávid, Kosznovszky Márton, Soó Gyöngyvér, Matolcsy Gábor, Vitányi-Juhász István, Bencze Mónika, Szűcs Réka, Mészáros Pancsa.)

Változatosabb képet mutat az a csoport, amelyikbe a ló túlsó oldalára átesettek vállalkozásokat gyűjtöttem egybe. Itt igazi értékek is vannak, csak a végeredménybe hibák csúsztak, amelyek – többnyire a merészségből fakadóan – fél sikert eredményeztek. A bátorságuk imponáló, ezeket az előadásokat felnőttnek-gyereknek öröm nézni, utána mégis hiányérzetünk támad. 

Az egyik legmarkánsabb példa erre a MárkusZínház Grand Hotel című sziporkázó mókája, amely Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényét pécézte ki, hogy a Pilári házaspár mindig káprázatos humorát ezúttal az abszurd komédiába oltott társadalmi dráma rendhagyó paródiájában csillogtassa. Jenő, az író alakjába Pilári Gábor bújik bele egy könnyed mozdulattal, az érte epekedő gépírónőt, Szidóniát Vajda Zsuzsanna szemérmes távolságtartással kelti életre. Igazi családi bábszínház ez, amelyben az utódok is nagy kedvvel és tehetséggel vesznek részt, ki a nagyon is élő zenekarban, ki pedig dizőzként. Ebben az előadásban minden nagyon pontosan ki van számítva, és nagyon magas színvonalon van jelen. Az egyetlen gond vele, hogy a világ, amelyet bemutat, közben cserepeire hullik szét. Nehéz műfajba vágták a fejszéjüket (remélem, hogy ez a képzavar ezúttal helyénvaló, és sem az alkotóknak, sem az olvasóknak nincs ellenére), ami roppant imponáló. Az előadás utáni hiányérzetért pedig előbb-utóbb úgyis kárpótolni fognak. (Rejtő Jenő műve nyomán írta: Szabó Attila és a társulat, báb, díszlet, jelmez: Grosschmid Erik, zeneszerző: Csernák Z. Samu. Az előadásban fellépnek: Pilári Gábor, Vajda Zsuzsanna és Pilári Lili Eszter.)

Hatalmasat markol a Kolibri Színház Szentivánéji álomja is. Nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a XXI. században újra összeházasítja Shakespeare vígjátékát Mendelssohn zenéjével. Méghozzá úgy, hogy a teljes kísérőzene elhangzik a kétrészes, meglehetősen hosszadalmas előadásban. Amióta Jan Kott megírta a Titánia és a szamárfej című esszéjét, amely Brook Szentivánéji-rendezését ihlette, azóta tudjuk: Mendelssohn gyönyörű zenéje segített elhitetni százharminc éven át a világgal, hogy a darab egy romantikus mesejáték. Igaz, Brook még használt néhány részletet Mendelssohnból, de szakított a tündérmesei hagyományokkal, és a darabban a titkot, a „secret playt” kereste, amelyet a próbák során bányásztak elő a dráma rétegeiből. 1970. augusztus 27.³ óta a világ színházai mást gondolnak a Szentivánéji álomról, mint addig. Nagyon bizalmatlanul ültem hát be a Kolibri előadására, amely visszatér a harmincas-negyvenes-ötvenes évek tündérmese-koncepciójához, és visszaállítja jogaiba Mendelssohn évtizedek óta száműzött muzsikáját. A szándék merész, de az eredmény nem meggyőző. A zanzásított szövegkönyv aligha segíti eligazodni a gyerekeket a számukra ismeretlen, bonyolult és sokrétegű történetben, a zenének pedig alig-alig sikerül megtalálni a látványszínházi kifejezését. Elnagyoltak, zavarosak és élettelenek a bábok és az élő szereplők kapcsolatai. Semmi nem indokolja azt sem, hogy Nádasdy Ádám fordítását halljuk, mert Mendelssohn zenéje visszahúz a romantika korába, amelyhez jobban illik Arany János nyelve. (Bábszínpadra írta: Fábri Péter, díszlet, jelmez: Orosz Klaudia, rendező Novák János. Játsszák: Bodnár Zoltán, Erdei Juli, Megyes Melinda, Ruszina Szabolcs, Tisza Bea, Tóth József.)

A Stúdió K Madárház című előadása számos erényt mutat fel a színház bábokkal játszott produkcióinak jellegzetes eszközeiből. Ezúttal az organikus építészet nagy álmodozója, Friedensreich Hundertwasser ihlette azt a négy-öt-tízéves gyerekeknek szóló animációs játékot, amelyben bábok, árnyak, színes ruhákba öltöztetett labdák mesélnek a madarak titkairól, a barátságról meg a hűségről. Rozi elveszett rongybabáját megtalálják a madarak, és beköltöznek vele egy olyan házba, mint a bécsi Kegelgasse 34‒38. szám alatt található mesebeli Hundertwasser-ház. A kislány szeretné visszakapni a rongybabáját, de három nehéz próbát kell kiállnia, hogy bebizonyítsa a játéka iránt érzett igaz szeretetét. A kissé nehézkes és száraz irodalmi anyag nem képes felemelkedni ahhoz a színes, fantáziadús világhoz, amely a színpadon megjelenik. (Írta, tervezte, rendezte: Németh Ilona, versek: Gál Flóra, zene: Spilák Lajos. Játsszák: Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nyakó Júlia, Spilák Lajos.)

A Griff Bábszínház meséje, a Szélszabadító a félelemről szól. A mesebeli Magányország királya retteg minden változástól. Fogságba veti a szelet, akit a történet hősei kiszabadítanak, hogy a birodalomba visszatérjen a nyitottság. A kimódolt történetben túlságosan sok az elvont fogalom, amely a gyerekek számára akkor se mond semmit, ha ismerősnek tűnik számukra. Valóban sok a befelé forduló, magának való, zárkózott kisgyerek, akiket jó volna, ha az előadás meg tudna szólítani. Nemes szándék, a meseszövés és az előadás igyekszik is minden színpadi eszközt hatásosan felhasználni, de hiába. Nem sikerül élővé tenni az elvont fogalmakat. (Író: Gimesi Dóra, zene: Bakos Árpád, koreográfus: Juhász Anikó, díszlettervező: Nagy-Kovács Géza, bábtervező, rendező: Bartal Kiss Rita. Játsszák: B. Szolnoki Ágnes, Medgyesi Anna, Nagy Karina Beatrix, Balázs László.)

A Ciróka Hamupipőke előadása meghökkentő, minden ízében korszerű nyelven és különös eszközökkel, szemétre hajított kályhacsövek, ereszcsatornák, kartondobozok, műanyag kupakok, nejlonzsákok, csomagolópapírok segítségével és erőteljes színészi jelenléttel kelti életre a jól ismert történetet. A különös eszköztárban néhány perc után tökéletesen kiismeri magát a néző, aki egy különleges és izgalmas tárgyjáték-kollázs segítségével élheti újra Perrault és a Grimm-testvérek népszerű meséjét. Kettős izgalmat kínál a játék: követjük a jól ismert történetet, és közben a színészek a tárgyak különös szimbiózisában alakulnak át Mostohává, Királyfivá, Hamupipőkévé, testvérekké (a két testvért egy színésznő játssza a két kezére húzott kályhacsővel). Ebben a kilátástalan, lepusztult környezetben nagy szükség van a közönség aktív részvételére. A rideg, kegyetlen világban csak a csoda segíthet, meg az a meggyőződés, hogy a mesében végül mindig győz az igazság. A nagyon következetes formanyelv egyetlen ponton siklik ki, amikor a próbatétel nem Hamupipőke elveszett cipője segítségével hozza meg a várva várt fordulatot. Erre nem találtak megfelelő tárgyi megoldást, és úgy döntöttek, hogy egy szalag lesz a bizonyíték. Ez bizony csalódást okoz mindazoknak, akik addig pontosan követték az eredeti mese és az izgalmas formanyelv bizarr kettősségét. (Író: Gimesi Dóra, tervező: Mátravölgyi Ákos, zeneszerző: Monori András, koreográfus: Gyevi Bíró Eszter, rendező: Vidovszky György. Játsszák: Nyirkó Krisztina, Szörényi Júlia, Makra Viktória. )

A békéscsabai Napsugár Bábszínház Pocakmese című előadása a csecsemőszínház célkitűzései felé kacsintgat. A gyerek születés előtti életéről szól, sok szép és költői pillanatot teremtve a színpadon, többé-kevésbé ügyesen egyensúlyozva a költői színház és az ismeretterjesztés libikókáján. (Író: Szabó Attila, tervező: Rofusz Kinga, zene: Kiss Erzsi, koreográfus: Juhász Anikó, rendező: Bartal Kiss Rita. Játsszák: Balázs Csongor, Soós Emőke, Szőts Orsi.) Mosonyi Alíz mese-sorozatát, a Szekrénymeséket szeretik a bábszínházak. Nyilván a sokszínűsége és a benne rejlő vizuális lehetőségek miatt kerül időről időre színpadra. A Ziránó Színház előadása is az epizódok és a bennük megjeleníthető tárgyak sokasága miatt érzett kedvet a népszerű mesekönyv újrafogalmazására. Odáig azonban nem merészkedtek, hogy valamiféle közös nevezőt találjanak a szösszenetnyi epizódok között. (Tervező: Grosschmid Erik, zene: Schulteisz Gábor, színpadra alkalmazta és rendezte: Khaled-Aldo Szaida. Játsszák: Pfeifer Zsófia és Varga Péter Róbert.) Az Ebcsont és nyúlcipő, Kovács Judit és Törőcsik Eszter előadása egy beképzelt nyúlról és egy jól nevelt kutyusról meg a gazdáikról szól. A frappáns történet meg-megbicsaklik, mert a két színésznő hol élő szerepét, hol kedvenc háziállatát kénytelen eljátszani. Módosítanak ugyan némileg az öltözetükön, amikor bábjátékosokként vannak a színpadon, de a két funkciót nem sikerül elválasztani egymástól. Így a négylábúak és gazdáik kapcsolata gyakran a feje tetejére áll. (Író: Kolozsi Angéla, bábok: Sipos Katalin, látvány: Erdeős Anna, zene: Teszárek Csaba, rendező: Veres András.)

Vitéz László kétszer volt jelen a találkozón. Először Fekete Dávid idézte meg Törökvész vitéz, avagy Vitéz László és a törökök című utcaszínházi mókájában. Bátor lépésre szánta el magát: átírta a magyar bábtörténetet. Szerinte Vitéz László már a török hódoltság idején is élt és virult. Miért is ne? Bár az utóbbi időben a tudósok egyetértenek abban, hogy születése a Bach-korszakra tehető, a harmincas évek bábtörténeti szócikkei még váltig állították, hogy a Jagelló-házi királyok korában jött a világra. Akkor pedig a mohácsi vész idején már igencsak püfölhette az oszmán hódítókat. Különben is pár száz év ide vagy oda nem számít, ha a magyar virtusról van szó. Fekete Dávid jóízű játékában csak az a bökkenő, hogy Vitéz László nemcsak a kutyafejű törököt (meg persze az ördögöket) csépeli, de kenyeres pajtásaival, többek közt Naszreddin Hodzsával⁴ is birokra kel. Igaz, a vásári bábjátékhősök morális kérdésekben nem nagyon finnyásak, – Punch még a saját bömbölő gyerekét is képes kihajítani az ablakon – azért nem szép ettől a mi Vitéz Lászlónktól, hogy a törököket vallási szokásaik miatt csúfolja. Manapság azt szoktuk mondani erre, hogy idegengyűlölet. Ez pedig a világ egyetlen vásári bábhősére sem jellemző. (Írta, rendezte, játssza: Fekete Dávid, a bábokat tervezte és készítette: Majoros Gyula és Fekete Anetta.)

A másik Vitéz László makulátlanabb, és vele átkerülünk a címben jelzett virtuális lovat magabiztosan megülő produkciók kategóriájába. A Vitéz László és Vas Juliska ugyanazokkal az erényekkel ékes, mint Fabók Mariann tavaly látott játéka, A székely menyecske meg az ördög. Bábszínháza kedvéért a keresztnevét is megváltoztatta. Az ünnepélyes Mariann helyett úgy nevezi egyszemélyes intézményét, hogy Fabók Mancsi Bábszínháza. Amit ő gondol a bábszínházról, ahhoz jobban illik a Mancsi, mint a Mariann. Magyarországon ő az első, aki nő létére vállalkozik Vitéz László megjelenítésére. De azért szerencsénkre nem tagadja meg női mivoltát: nem hagyja, hogy Vitéz Lászlója az idők végtelenségéig magányos legényként járja a kocsmákat meg az elátkozott malmokat, és vívja furkósbotos, palacsintasütős, porolós csatáit. Elvégre Punchnak is van oldalbordája, Kasperl meg Hanswurst mellett is fel-feltűnik egyik-másik Faust- meg Don Juan-változatban egy mátka, vagy egy házsártos feleség. Miért épp szegény Vitéz László ne ismerje meg soha a szerelmet? Vas Juliskája oldalán sokszorosára nő az ereje meg a bátorsága, és aprítja seperőjével a pokolfiakat. Fabók Mariann dinamikus játékában egyszerre van jelen a férfiúi virtus meg a női gyengédség, és a világ legtermészetesebb módján kelnek életre a rettenthetetlen hős legújabb kalandjai. (Bábok: Grosschmid Erik, díszlet: Keresztes-Nagy Árpád, zene: Ölvedi Gábor és Keresztes-Nagy Árpád, szövegkönyv, rendezés, játék: Fabók Mariann.)

Szellemében, megközelítésben és közvetlenségben nagyon közel áll Fabók Mancsi Bábszínházához a tréfás nevű Hepp Trupp előadása, a Bódog és Szomorilla. Nagy Viktória Éva és Schneider Jankó játékában ugyanaz az őszinte jókedv és kristálytiszta tehetség ragadja meg a nézőt, mint szellemi ikertestvérük Vitéz László-parafrázisában. (Író-rendező: Kolozsi Angéla, tervező: Bartal Kiss Rita, zene: Csernák Samu.)

Hanyistók, avagy A grófkisasszony és a lápi szörny története

 

Némi hezitálás után a nehezen rejtegetett didaktikai szándék ellenére mégis a nyeregben ülők kategóriájába sorolom a győri Vaskakas Bábszínház Hanyistók, avagy A grófkisasszony és a lápi szörny története című előadását, amely óvodásokhoz és kisiskolásokhoz szól olyan súlyos és mindennapjainkat megkeserítő „felnőtt” problémákról, mint a másság és a kirekesztés. A történet főhőse tengerből jött félig ember, félig hal, akit a kapuvári udvar előkelősége megpróbál megszelídíteni, és emberré formálni. Kaspar Hauser⁵, az erdőben talált „vadember”, akinek példájából kiindulva előbb Peter Handke írt beszédjátékot⁶, majd Werner Herzog⁷ filmje révén vált ismertté, sokat változott, míg 2014-ben eljutott a Vaskakas színpadára. Handke hőse meg akart felelni a civilizált világ kihívásainak. Olyan szeretett volna lenni, amilyen volt már valaki más. Herzog az érintetlen, társadalmon kívüli ember mítoszának európai variánsát használta fel, hogy a szorongást, a világhoz való alkalmazkodást, a kommunikáció nehézségeit ábrázolja.⁸ A győri előadás a mese eszközeivel szól hozzá a sokszor feldolgozott témához. A rendező a mesebeli múltat azzal is hangsúlyozza, hogy Rameau⁹ művéből, a Les Indes Galantes-ból használ részleteket, mintegy idézőjelbe téve és szigorú klasszikus szabályok közé szorítva a történetet. A távolságtartás következetesen érvényesül a színészi játék stilizáltságában, a színvilágban (minden hófehér, csak az „idegen” címszereplő, Hanyistók zöld tetőtől talpig), a kapcsolatokban, az egész gesztusrendszerben. Minden porcikájában bábszínház ez az előadás, annak ellenére, hogy egyetlen báb sincs benne. (Író: Pallai Mara, rendező: Tengely Gábor, tervező: Michac Gábor, mozgás: Fejes Kitty. Játsszák: György Zoltán Dávid, Gergely Rozália, Ragán Edit, Rab Viki, Szúkenyik Tamás, Kocsis Anna, Bora Levente.)

A pécsi Bóbita előadása, A kis hableány hasonló férfi-nő kapcsolatról szól. Az emberi lélek és emberi életforma után vágyakozó vízi lények romantikus gondolata sok költő és zeneszerző képzeletét ihlette meg de la Motte Fouqué¹⁰ Undine című elbeszélésétől Puskin és Andersen meséjén át Gerhardt Hauptmann Elsüllyedt harang¹¹ című drámájáig, Dvořák Ruszalka és Dargomiszkij A sellő című operájáig. A mostani színpadi változat különlegessége (és különössége), hogy mindössze két szereplője van, akik egyetlen pillanatra sem találkoznak egymással, pedig mindvégig mindketten jelen vannak a színpadon. A hatásos konstruktivista játéktér közepén egy fém gömb helyezkedik el. Ami a szerkezeten belül van, az a vízi világ, ami azon kívül, az a királyfi birodalma, vagyis a szárazföld. A szép és szomorú história a szereplők monológjaiban nem lép túl a történetnek a reménytelen szerelemről szóló általános mondanivalóján, az előadás mégis képes megszólaltatni a benne rejlő humort, játékosságot és sokértelműséget is. (Hans Christian Andersen meséje nyomán írta: Zalán Tibor, tervezte: Grosschmid Erik, zeneszerző: Rozs Tamás, rendező: Veres András. Játsszák: Bogárdi Alíz, Czéh Dániel.)

Különleges helyet foglal el a fesztivál palettáján a veszprémi Kabóca Bábszínház csecsemőszínházi vállalkozása, a Ha Dede. Tárgyanimáció mértani testekkel, kockákról és gömbökről, kockákkal és gömbökkel. A tárgyaknak annyi jelentésük van, amennyit egy gügyögő kisgyerek felfedez benne. A két játékos nem „értelmes” szavakkal fogalmazza meg számukra a helyzeteket és történéseket, hanem ritmussal, énekkel, a nagyobb gyerekek meg a felnőttek számára alig érthető hangokkal. De ha van elég képzelőerőnk, beleláthatunk sok mindent a legkisebbek játékába. Azért, mert nemcsak a rendező beszéli anyanyelvi szinten a csecsemők nyelvét, de a két szereplő is, akik közül az egyik az előadás leglényegesebb összetevőit, a hangokat formálta zenévé, költészetté, sokféle érzelmet kifejező kompozícióvá. (Rendezte: Karel Van Ransbeeck, zene: Kiss Erzsi, szereplők: Kiss Erzsi, Szabó Balázs.)

A debreceni Vojtina A kis December király című mesejátéka a hétköznapok monoton szürkeségéről és a mese kifogyhatatlan tarkaságáról szól. A főhős monoton életébe betoppan a kis December király, egy kövér, rakoncátlan, mulatságos mesefigura, és átformálja az aktatáskás irodakukac életét. Néhány napos együttlét után hősünk más ember lesz: megtanul nevetni, örülni a napsütésnek, és az sincs kizárva, hogy előbb-utóbb maga is sárkányölő mesebeli királyfivá változik. A mérnöki pontossággal megszerkesztett előadás nem külön-külön adagolja a vidám és a megható pillanatokat, hanem végig könnyes szemmel nevetünk az eseményeken. Ha nem vigyázunk, még a tanulságot is levonhatjuk, és ezután mi is képesek leszünk vidámabban élni, merészebben álmodozni, és meséket hallgatni a villamoson, vagy táncra perdülni hirtelen támadt örömünkben. (Axel Hacke azonos című meséje nyomán írta: Gimesi Dóra, tervező: Mátravölgyi Ákos, koreográfus: Fosztó András, zeneszerzők: Márkos Albert és G. Szabó Hunor, koreográfus: Fosztó Andás, rendező: Kuthy Ágnes. Játsszák: Hajdú Péter, Hell Krisztina, Nagy Mónika, Reschofszky György.)

Az idei találkozó legjobb előadásai azonban a szombathelyi Mesebolt Bábszínház műhelyében vagy szellemi hatókörében születtek. Az ő ízlésük érződik a Budapest Bábszínházzal közösen létrehozott one man show-ban, a Tíz emelet boldogságban, a Magamura Alkotóműhellyel készített Dobronka cirkusz, Világszám!-ban és a Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése című profán misztériumjátékban. Persze ha itt befejezem a mondatot, igazságtalan vagyok a partner-intézményekkel, amelyek legalább ugyanolyan mértékben jelen vannak a három előadás karakterének kialakításában. Az összefogás nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy ez a három előadás jelentette azokat a csúcspontokat, amelyek a szemle egészének megítélését nagy mértékben befolyásolták.

A Tíz emelet boldogság bravúros alapötletre épül. Az előadásnak óriások a főszereplői. Pontosabban két tízemeletes panelházzá lett óriás, Etelka és Jankó, a Duna két partján, Óbudán és Angyalföldön. Ez a két óriás-panelház egymásba szeret. A történetet mesélő, bonyolító, megálmodó (?) Csillagász nem tehet mást, komótosan feltekeri a szerelmeseket elválasztó Dunát, és egymás mellé tolja a házakat, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Ez azonban még nem elég a boldog végkifejlethez. A házakban magányos emberek (bábok) laknak, akik szintén egymásra találnak. A rövid tartalomismertetés nyomán az olvasó azt hihetné, hogy az előadásnak számos szereplője van. De a két szerelmes lakóház kivételével, akik zörejekkel adják egymás tudtára lelkük legrejtettebb titkait, a történetet egyetlen hatalmas szívű és szemérmes humorú színész, a Csillagászt megszemélyesítő Hannus Zoltán bonyolítja, finom empátiával életre keltve a két ház valamennyi lakójának bábfiguráját. Hannus a Stúdió K tagjaként ismerkedett meg a bábjátékkal, így a Budapest és a Mesebolt Bábszínház mellé lábujjhegyen egy harmadik műhely is belopódzik a költészettel teli előadásba. (Író: Gimesi Dóra, színpadi adaptáció: Veres András, díszlet: Grosschmid Erik, báb: Bartal Kiss Rita, zene: Teszárek Csaba, rendező: Kovács Petra Eszter.)

A Dobronka cirkusz, világszám! tisztelgés a cirkuszművészet és a vásári bábjáték előtt. Egyszerre szól a múlandóságról, a bábjáték gyökereiről és az évszázadokon át lenézett mutatványosok, vándorkomédiások halhatatlanságáról. A cirkusz és a bábjáték édestestvérek. Korngut Salamon, ifj. Kemény Henrik nagypapája cirkuszos és suszter volt. Amikor nyomorúságos vándorcirkuszának valamelyik artistája megbetegedett, elmaradt a világszám. A közönség fütyült, visszakövetelte a belépődíjat. Korngut Salamon azt találta ki, hogy a hiányzó számot marionett-súlyemelővel, kötéltáncossal, kígyóbűvölővel pótolja. A közönség eleinte ezt is füttykoncerttel fogadta, de aztán rájött, mennyivel mulatságosabb, mint némelyik igazi artista számai. Mert a cirkusz az emberi képességek végső határait feszegeti, a bábjáték viszont ennél is tovább megy: a lehetetlenségeket mutatja be. Itt nincs már gravitáció, ha elfogy a drótkötél, a levegőben gyalogol tovább a mutatványos. Ha pedig az oroszlánszelídítő bedugja a fejét az egyik félelmetes fenevad szájába, biztosak lehetünk, hogy az egészben le fogja nyelni. Mert a bábszínházban minden lehetséges. Vogeltanz Aladár, a dobronkai órásmester régmúlt időkre emlékezik. Könnyes tekintettel idézi fel a lehetetlenségeket: a szelídített hintalovat, a léghajóvá változó műlovarnőt és apáink, nagyapáink korának többi elmosódó emlékét. (tervező: Boráros Szilárd, zene: Takács Dániel, írta és rendezte: Boráros Milada. Játsszák: Lehőcz Zsuzsa és Takács Dániel.)

Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése (A felvétel nem a fesztiválon készült.)

 

A Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése Jorge Luis Borges¹² Márk evangéliuma című elbeszélése nyomán készült. Mint Borges legtöbb műve, ez a néhány oldalas írása is az ember szembenállását ábrázolja a világegyetemmel. Borges szerint a világegyetem káosz, és ebben a káoszban az ember menthetetlenül elveszett. A passiójátékban megelevenedő történet hőse, Baltasar egy Isten háta mögötti tanyára kerül, ahol tudatlan földművesek élik mindennapjaikat. Az állati sorban tengődő embereket természeti katasztrófa sújtja, ezért a jóságos Baltasar behívja őket a házába, és megismerteti velük Jézus Krisztus történetét. A falu lakói visszatalálnak a hithez, majd keresztre feszítik jótevőjüket. A monumentális példázat Peter Schumann Bread and Puppet Theaterének nyomán járva ünnepnek tekinti a színházat, amely képes jobbá tenni az embert. „Szent” színház, mondaná Brook. (Tervező: Boráros Szilárd, zeneszerző: Andrej Kalinka, dramaturg: Gertrud Mária Korpič, írta és rendezte: Ondrej Spišák. Szereplők: Császár Erika, Dénes Emőke, Guary Szandra, Hannus Zoltán/Janicsek Péter, Kovács Bálint, Kőmíves Csongor, Lehőcz Zsuzsa, Takács Dániel.)

Takács Dániel és Lehőcz Zsuzsa – Dobronka cirkusz, világszám!

 

A magyarországi bábszínházak 12. találkozóján tehát a „Holt” színháztól a „Szent” színházig, és persze a „Nyers” és a „Közvetlen” színházig széles volt a kínálat. Több igazi értékkel találkoztunk, mint a korábbi években. Amelyik színház nem törekszik önálló arculat kialakítására, oda az éppen sikeres rendezőket hívják, hogy eltereljék a figyelmet saját elképzeléseik hiányáról. Ezek a színházak arra törekednek, hogy „általában” jó előadások szülessenek. Ahol igazi műhely van, mint a Mesebolt, a Ciróka, a Vojtina, a Vaskakas és néhány magánbábszínház háza táján, ott az arculathoz keresnek további szövetségeseket.

Makra Viktória, Fülöp József és Szörényi Júlia – Hamupipőke

 

Bíztató, hogy a dramatizált változatok mellett több eredeti bábszínpadi mű született (Madárház, Ha Dede, Vitéz László és Vas Juliska, Törökvész vitéz, Hanyistók, Bódog és Szomorilla, Törökvész vitéz, Pocakmese, Dobronka cirkusz). Sok volt a kiemelkedően izgalmas tervezői munka (A kis hableány, Baltasar Espinosa, Tíz emelet boldogság, Hamupipőke, Dobronka cirkusz), és a színészi munkában is egyre több a kimagasló teljesítmény. A magyar bábszínházak – kevés kivétellel – sikeresen felzárkóztak a szomszéd országokban fél évszázada működő hivatásos társulatokhoz. A plzeňi vendégek ma már klasszikus értéknek számító előadása, A három muskétás csak egy volt a jó néhány remekbe sikerült kecskeméti program között. Mert az utóbbi évtizedekben megjelent újabb nemzedék(ek) tagjai közben megtanulták a szakmát. Iskolában vagy a napi gyakorlatban. Csatlakoztak az előttük járókhoz. Ha meg úgy döntöttek, hogy inkább a maguk útját járják, azt is megtehették.

Egy kicsit irigylem őket. Fiatalok, tehetségesek, és már nem kell csatát vívniuk az öregekkel. 

 

 BALOGH GÉZA 

 

 

 JEGYZETEK

¹ Michael Morpurgo: War Horse (1982) c. regénye nyomán készült előadás. Rendező: Tom Morris és Marianne Elliot.

² Peter Brook: Az üres tér, Bp., 1972. Fordította Koós Anna.

³ Ekkor volt Brook rendezésében a Szentivánéji álom bemutatója a Stratford on Avon-i Royal Shakespeare Theatre-ban.

⁴ (1208 vagy 1209‒1284 vagy 1285) török szerzetes, legendává lett népi irodalmi hős. Több mint 300 történetet tekintenek tőle származónak. Néhány elmésségről sikerült bebizonyítani, hogy valóban tőle erednek. Törökországban több mint háromszáz kötet, brosúra és tanulmány jelent meg eddig vele kapcsolatban.

⁵ (1812‒1833) titokzatos talált gyerek Németországban, aki állítólag a badeni nagyhercegi házból származott.

⁶ Kaspar, 1968

⁷ Jeder für sich und Gott gegen alle (Kaspar Hauser), 1974

⁸ A film hitelességét nagyban segítette, hogy a főszerepet nem hivatásos színész, hanem egy elmegyógyintézet volt lakója játszotta.

⁹ (1683‒1764) a Lully utáni korszak kiemelkedő alakja, a klasszikus francia opera egyik csúcspontja. Az előadásban felhangzó Gáláns Indiák (1735) című műve a barokk opera-balett egyik legszebb darabja.

¹⁰ Friedrich Heinrich Karl Fouqué de la Motte báró (írói nevén Pellegrin, 1777‒1843). Hugenotta főnemesi emigránsok sarja, korának példátlan sikerű szerzője. Undine című meséjéből E. T. A. Hoffmann és Lortzing is operát írt. 

¹¹ Die versunkene Glocke, 1896

¹² (1899‒1986) argentin író, költő, műfordító, kritikus, a XX. századi világirodalom kiemelkedő alakja.