Szakmaiság és többféle nézőpont mérlegelése (utóbbit nevezzük egyszerűen empátiának) kulcsfogalmai lehetnének a demokráciának – nem azok. Helyettük ideológiai szlogenekbe bújtatott politikai és gazdasági érdekek mozgatják a közéletet, s nincs hova állniuk a „belgáknak”. (Hovatovább az efféle hivatkozási alap is mind szűkebb körben működik, az „újszülöttek” nem feltétlenül akarják megismerni és megérteni az efféle régi „vicceket”.) A színházi előadás alkalom különböző döntéshelyzetek megélésére anélkül, hogy az embernek vásárra kéne vinnie a bőrét. Arthur Schnitzler darabja, A Bernhardi-ügy ebben az értelemben modellértékű kérdésfelvetés, ahogyan Tasnádi István Közellenség című drámája is az – alkalom az árnyalt gondolkodásra. Előfordul persze – a Tartuffe Örkény színházi előadása után hallottam például –, hogy a nézőnek épp a jelzések finomsága okoz hiányérzetet, még kevesli is a direkt párhuzamok színpadi felmutatását, miközben a színházat szószéknek tekintők meg olykor a körülöttünk lévő valóságra vonatkozó legcsekélyebb utalást is sokallják.
A zenés műfaj eleve kevesebb teret enged az intellektuális árnyalásnak, ugyanakkor az olyan remekművek, mint Brecht Koldusoperája vagy a Kabaré című musical bonyolult társadalmi helyzetek, képletek felmutatására alkalmasak. A kánonba kerülésnek persze megvan az a veszélye, hogy a néző a köztudatba beivódott képet várja el, s az attól eltérő megoldásokat hibaként, hiányérzetként éli meg, nem próbálva értelmezni a változtatás jelentését, az abban rejlő alkotói szándékot, gondolatot. Másrészt viszont egy olyan műfajnak, mint a bábszínház, megvannak a maga szabályszerűségei, amelyek persze az idővel ugyancsak módosulnak, de áthágásuk mindenképp értelmezést igényel.
Nem bábok, hanem babák népesítik be Papp Janó jelmeztervező világát, akinek helyzetértékelése némileg a Koldusoperára rímel: „egyre inkább a megélhetésért dolgozik mindenki”… Kara Tünde nemcsak a vele készült interjúban vall önmagáról, de a színpadon is, a Karkithemia című, saját életének drámai fordulatát feldolgozó előadásban.
Varieté, vurstli, sokféle életpillanat idéződik meg a Katona színpadán A két Korea újraegyesítése című előadásban, hogy végül – Gabnai Katalin kritikájából idézve – megszülessen bennünk „a minden élőt megillető, békéltető részvét.”
Fiatal színészek, Dollár Papa Gyermekei – a színi formáció elnevezése óhatatlanul a Koldusopera vagy a Kabaré világára asszociáltat – állhatatosan kutatják olyan „régiek”, klasszikusok műveinek világában a magukét, mint Ibsen és Strindberg – ezúttal a Gyermek címen játszott Nóra a kritika tárgya. Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás (ők Dollár Papa Gyermekei) ahhoz a nemzedékhez – az úgynevezett y generációhoz – tartoznak, amelynek természetes közege a Spam operett bonyodalmait elősegítő elektronikai robbanás. De az elektronika fejlődése a „hagyományos” értékek közvetítésére is alkalmas, lásd hangoskönyvek, amelyek azért nem szorították ki a nyomtatott könyveket – ebben a formában követhető nyomon a világhírű operaénekesnő, Marton Éva pályája (e számunkban egy harmadik típusú művészsors felvillantása a recenzió), amely igazolja, akárcsak Fittler Katalin katari élményei, hogy a zene tényleg nem ismer határokat.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
