Kleist Kohlhaas-története nyilván sohasem veszti el időszerűségét. Hajnóczy Péter valamikor a hetvenes években írt hasonló novellát A fűtő címmel. Abban egy kazánfűtő lázadt föl, amikor tapasztalta, hogy a rendszer hirdetett elvei és gyakorlata nagyon messze estek egymástól. Hogy az eredeti Kohlhaas, a szorgalmas, becsületes, lutheránus lókereskedő a bimbózó kapitalizmus jórészt vallási köntösben, hitelvek formájában megnyilvánuló nézetrendszerét kéri számon a feudalizmus uralmi-hatalmi viszonyai között megragadt német hercegségen, míg Hajnóczy fűtője a szocializmus ígéreteit követeli a hűbéri viszonyokat rekonstruáló új vezető (hivatalnok) rétegen, az a lényeg szempontjából csaknem közömbös. Tasnádi István a kilencvenes években, még viszonylag fiatal íróként a maga Kohlhaas-változatában mintha együtt látná az akkor új és a nemrég elmúlt rendszer álságait. Az a trükk, hogy a két elkobzott, elhanyagolt, tönkre tett ló szemszögéből, az ő narrátori felléptetésükkel beszéli el a történetet, persze bravúros ujjgyakorlat is, hivalkodó magamutogatás, hogy lám, ezt is meg tudom csinálni, de alapjában mégis tartalmi tényező. A lényegi történet azokról szól – vagy azokról kellene szólnia –, akik nem is részesei a küzdelemnek, csak elszenvedik annak következményeit. Minden ideológiai, vallási, lényegében osztályharc örök veszteseiről. A két ló folyamatos vitában kétféle szemszögből beszéli el Kohlhaas lázadásának történetét. A csődör igyekszik a gazdával, a kereskedővel azonosulni, magáévá teszi az ő elveit, a törvényes, demokratikus rend büszke őreként ért egyet a lókereskedő minden lépésével. A kanca nőies prakticizmussal vitatja az elvek érvényét, a hozzájuk minden áron való ragaszkodás értelmét. Nem hagyja magát az elvektől becsapni, félrevezetni. Más kérdés, hogy sorsán ez mit sem változtat. Ő éppúgy nincs döntési helyzetben, mint nézeteire, elvhűségére oly büszke párja.
Középen Farkas Ignác (fotó: Pezzetta Umberto)
A Közellenség előadása már azért is nagy feladat, mert döntő fontosságú a szövegben rejlő hangsúlyok pontos érzékeltetése. Nem elegendő az egyes jelenetek, dialógusok értő, hatásos előadása, az egész arányait illetően kell a rendezőnek fontos döntéseket hoznia. Mondhatni patikamérlegen kell (kellene) kimérnie a lovak és Kohlhaas történetének hangsúlyarányait. Zalaegerszegen Sztarenki Pál szép és hatásos rendezésének éppen ezt az arányt nem sikerült igazán megtalálnia. Már Mészáros Tibor díszlete sem sugall egyértelmű helyszínt. A cselekmény egyes eseményeihez szükséges szándékoltan bumfordi darabok fontosabbak, mint maga az a tér, ahol a két ló végső napjait éli, ahol emlékezik, ahol elbeszéli és vitatja a történteket. (Részletkérdés, hogy Tronkai Vencel fürdőkádja és Kohlhaas jelzésszerű kocsija hogyan fér meg egy előadásban.) Cselényi Nóra jelmezei érzékletesen igazodnak a lovak történetéhez, Kohlhaasét a mi korunkba helyezve iróniával közvetítik a fürdőköpenyek, a fehér öltönyök, amelyek nyilvánvalóan utalnak a mi mai urainkra. A karikás ostorral vitézkedő várnagy megint egy másik világot hoz színre, bár Kiss Ernő bravúros pattintásai a hatalmi arrogancia valóban erős jelzései. Egyáltalán, az olyan önállósult szimbólumok, amilyen például az egészen apró, szinte észrevehetetlen sorompó vagy a favágással jelzett háborúskodás, és a szinte karikaturisztikus túlzások, amilyen Balogh Tamás amúgy nagyon hatásos Luther-antréja vagy az államtanácsi urak kellemkedése, igencsak önkényesen keverednek a nagyrészt realisztikus játékmódba, meglehetős stiláris kavalkádot idézve elő. Máriás Zsolt muzsikája kísérő, aláfestő zeneként hatásosabb, mint az önálló songokban, amelyek már azért sem tudnak érvényesülni, mert szövegükből szót sem érteni.
Barsi Márton és Madák Zsuzsa (fotó: Pezzetta Umberto)
A játékstílus megválasztása pedig ugyancsak nagyon kényes kérdés, főképp a lovak felléptetése, illetve a ló szemszögű ábrázolás miatt. Az rendben van, hogy a lovak szinte mindig emberként viselkednek, bár olykor kicsit több lószerűség talán erősíthetné azokat a pillanatokat, amikor kilépnek a ló szerepből, amikor a közönséghez emberként szólnak. Barsi Márton és Madák Zsuzsa kettőse különben kitűnően működik, világossá teszik, hogy a nemi szerepek és szempontok különbsége mögött kétféle világlátás, kétféle erkölcsiség, kétféle társadalmi szerepvállalás rejlik. Problematikusabb Farkas Ignác Kohlhaasa. Nyilvánvaló, hogy a rendezővel egyetértésben abszolút főszerepnek játssza a lócsiszárét. Ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy megbomoljon az a kényes egyensúly, amelyet szerintem a darab tartalmait igazán mélyen kibontó előadás megkívánna. A sztori elnyomja a róla folytatott vitát, a lényegét, tanulságait faggató, értelmező disputát. Ezen túl is sajátos színt ad a formátumos alakításhoz, hogy Farkas Ignác hosszú, ősz, hullámos hajával első látásra inkább egy sikerekben megöregedett rockerre emlékeztet, mint egy energikus, cselekvéshez szokott, de – legalábbis nagy sérelme előtt – mindig megfontoltan cselekvő kereskedőre. Tulajdonképpen színészi bravúr, hogy a tekintélyes, okos, türelmes polgárt mégis hitelesen hozza. Az meg rendezési kérdés is lehet, hogy hirtelen fordulata, kiábrándulása, lázadása motiválatlannak látszik, a mérhetetlen önfegyelemmel féken tartott belső küzdelem nemigen jön át a rivaldán. Legközelebb a kijátszott, megrendült lázadó visszájára fordított gyónásában látjuk igazinak. Kiss Ernő várnagyát a rendezés is előlépteti főgonosszá, ráadásul ugyancsak ő jelenik meg Nagelschmidtként is, aki ezúttal nem szélsőséges fanatikus lázadó, hanem közönséges áruló provokátor. Mihály Péter Tronkai Vencelben plasztikusan mutatja a gerinctelen senkit, Hertelendy Attila és Szakály Aurél mint ivócimborák (Siegfrid és Günther) és mint kamarások (Kunz és Hinz) pontosan adják elő az úri züllöttség, a politikusi cinizmus ifjúságibb és felnőttebb változatait. Bellus Attila választófejedelemként a főhatalom birtokában elegáns mosollyal lavíroz, Urházy Gábor László a kancellár gátlástalan kétszínűségét, nagyvonalúságnak álcázott cinizmusát élveteg puhánysággal egészíti ki. Balogh Tamás a nézőtérről érkező Luther hatalmasan dörgedelmes megszólalása után az egyházalapítót kisemberi közelségbe hozza. Kátai Kinga hitellel adja Lisbeth egyszerű, asszonyi gyöngédségét.
Zalaegerszegen stúdió hiányában a nagyszínpadon játsszák a minden ízében kamaraterembe kívánkozó darabot. Nyilván ez is jelentékenyen hozzájárul ahhoz, hogy nem sikerül megtalálni az arányokat, kiegyenlíteni a hangsúlyokat. A nézők testközelében bizonyára jobban működne a patikamérleg.
ZAPPE LÁSZLÓ
