Barátságtalan hodály. Leginkább ipari létesítmények ridegségére hasonlít. A vasbeton súlyosságát idéző szerkezeti elemek. Hullám-lemezzel borított vagy puszta falak. Vaskos, kazettás üvegből nyithatatlan ablakok. Meredek lépcsők vezetnek a felső szint kopár helyiségeihez, amelyeknek cella-jellegét rácsok és vaskorlátok erősbítik. Ez a színtere annak a Koldusoperának, amelyet a Vígszínházés a Szputnyik Hajózási Társaság közös produkcióban mutatott be. Alkalmas helyet ad egymástól szögesen eltérő miliőben játszódó szcénáknak Kurt Weill és Bertolt Brecht művében. Mintegy közös nevezőre hozza a kolduskirály és a gengszter vállalkozását csakúgy, mint a bordélyt és a siralomházat. Nem gazdagabb annak a lakhelye vagy annak a lakodalma sem, aki jócskán megszedte magát. Nincs senki, akinek színesebb volna az élettere. Mert lényege szerint itt minden és mindenki lélektelenül sivár.
Nem elevenedik meg a tarka sokadalom sem, amikor felhangzik az előjáték Cápa-dala. Még félhomály takarja a kietlen színpadot. Csupán egy nyúlánk alak bontakozik ki a sötétből, aki a song első sorait inkább suttogja. Majd fojtott hangja pengeélesre vált. Lazán zsebre tett kézzel énekel, mégis elegánsan, imponálóan, borzongatóan. Mintha nem is egy vásári rigmus szólalna meg, hanem a tömény esszenciája egy szájról szájra adott, hajmeresztő legendának, aminek már kevés lehet a köze a valósághoz. A fehér kesztyűs Bicska Maxiról szól, aki a ragadozók alattomosságával, ügyességével, könyörtelenségével kapja el áldozatait.
(Hegedűs D. Géza .s Börcsök Enikő (fotó: Dömölky Dániel))
De semmi vadromantika! A színpad telibe kapja a fényt, kisvártatva a teljes nézőtér is. Alsónadrágban „debütál” Peacock. Magaslati vaságyából leereszkedik a zenekari árokhoz, hogy reggeli korálját harsányan elénekelje, majd a közönségnek szegezze a zavarba-ejtő kérdést, mennyit vagyunk hajlandók szánni alamizsnára. Még éppen csak elkezdődött az első jelenet, és máris belakta-bejátszotta szinte a teljes színházat. S ahogy felbukkannak a további szereplők, Bodó Viktor már kiteszi rendezésének irányaihoz az „útjelzőket”. Mondhatnánk úgy is: az „útjelzőketh”! Ahogy itt rá-rásóhajtanak, egyes szavak utolsó hangzóira. Ne várjunk feltétlen realizmust! Se beszédben, se mozgásban, se semmiben. Annál inkább játékosságot! A kikötő említésére a hajókürtöt is valaki készségesen imitálja. S a humor nemcsak nevettet, de gondolkodtat is. Lám, harisnyát viselnek a fejükön azok, akik bemutatják a kéregetéshez kifundált palifogó ruházatokat. Ha tisztes üzletben „utaznának”, adhatnák hozzá az arcukat. S a gegek szemlátomást ellenpontoznak is. Miután a bibliából kölcsönöznek idézetet a koldus-bizniszhez, Peacock mégis egy agyonhasznált pénzautomata elé térdepel imára. Ahonnan ráadásul egy kéz nyújtja ki a bankóköteget. Mert ez a színjáték nem röstelli halmozni a poénokat. Akár más-más tőről metszett – szövegből, játékból, látványból eredő – szellemességeket. Ami lebilincselően élvezetes.
Mikor Peacock megfejti Peacockné áradozó szavaiból, hogy a gáláns széptevő, Polly lányuk vőlegénye nem más, mint a hírhedett Bicska Maxi, jókora dördülés nyomatékosítja a felismerést, megremeg az örömszülő szája-széle is. Csakhamar megismerni a cégéres gazembert, aki cseppet sem tűnik félelmetesnek. Messzire esik a Cápa-dalba foglalt legendás alaktól. Olyan, mint egy közönséges üzletember, aki már pocakot is eresztett. Csak pozícióból keménykedik, valójában nem erőteljes, nem tűnik még éles eszűnek sem. Gyanítható volt, miért választotta Bodó Viktor a szerepre Mészáros Mátét. Nyilván olyan alkatú színészt akart, aki küllemre nem válik ki az átlagemberek sorából. Hiszen nem látni formátumos, vonzó személyiségeket a bűnügyi tudósításokban sem. Legyenek bár a fehérgalléros bűnözés, netán a közélet zsiványai. Tudatában lehetett a rendező annak is, hogy a brechti textus szerint megannyi „rajongója” van Maxinak. Szerelme is kettő, Polly és Lucy személyében. Még a prostik is gyengéd érzelmeket táplálnak iránta. És szívbeli barátja Tigris Brown, a rendőrfőnök is.
(fotó: Dömölky Dániel)
A szövegen lehetne módosítgatni persze. A rendezővel karöltve, dramaturgként Róbert Júlia és Veress Anna bizonyára átigazíthatta volna az őszinte érzéseket hamisakká, mintegy megelőlegezve az árulásokat. De a színrevitel mintha nem is akarta volna feloldani az ellentmondást, ami Maxi középszerűsége és szeretteinek vak elragadtatása között mutatkozik. Elegendőnek tetszhetett az előadás „kifordítom-befordítom” stílusa és szemlélete ahhoz, hogy a közönség semmit se vegyen – úgymond – egyenesben. Miért ne lennének „duplafenekűek” az érzelmek is? Valójában önáltatók vagy helyzetfüggők? Igazat szólva, mégis inkább mentségnek tűnik a megoldatlanságra a színjáték bravúros sokoldalúsága. Miközben tagadhatatlan, hogy ez a Koldusopera eladja magát „csomagban”. Hogyne adná el – a kérdéses mozzanataival együtt! Hiszen néző legyen a talpán, aki a váltakozó sokféleséget győzi szétszálazni azonmód az elementáris sodrású színjátékban.
Hol arra kapjuk fel a fejünket, hogy a színészek egyszercsak kilépnek a szerepükből, mondván: a forgón jöttek be, vagy: elmennek a takarásba. Hol átigazítják a csoportképet azzal, hogy ne álljanak már úgy, mint egy ótvar orosz komédiában. Visszautalva arra is, hogy A revizor előadása volt ennek a Koldusoperának az elődje a Vígben. Színház ez, leplezetlenül. Csak annyi a „takargatnivaló”, hogy nem egy társulat, szükségképpen nem egységes társulat produkciója. De ezt is sikerül nagyjából feledtetni. Nem utolsósorban azzal, hogy a banda tagjai inkább csoportként működnek abban a kényes feladatban, amelynek legfőbb célja, hogy kezes alárendeltekként Bicska Maxi jelentéktelenségét mindenhatósággá srófolják fel. Így alig különböztethető meg Lajos András, Szabó Zoltán, Molnár Áron, Kárpáti Pál, Király Dániel, Géczi Zoltán egyívásúnak mutatott csapatából, ki „víges”, ki „szputnyikos”, és ki fordult meg mindkét kompániában. Akkor sem „hagyományos” epizodistaként szerepelnek, amikor egyikük-másikuk Maxi megtorlásainak szenvedő alanyát játssza, például véres gigájú figuráját Bodó Viktor „egyperces” horror-paródiájának.
Merészség volna azt állítani, hogy a főbb szerepekben egy csapásra „alternatívokká” váltak a helybeli színészek. Inkább azt tapasztalni, hogy senki nem enged a magamutogató színpadiasság csábításának. Ez az eltökélt sallangtalanság jellemzi Mészáros Máté végletes helyzetekben is csekély amplitúdók között mozgatott Bicska Maxiját. Legörvendetesebb, ha újfajta színekkel is meglepnek. Ami leginkább Hegedűs D. Gézára áll. Mintha Peacock „antréjában” a ruházatával együtt levetette volna annak a maradékát is, ami hátráltathatná – jó értelemben vett – színészi gátlástalanságát. (Ehhez dobbantó volt a Gogol-színjáték polgármestere.) Szinte bekebelezi mindazt, amit a vehemens kolduskirály számára kínálnak a lehetőségek családfőként és cégtulajként egyaránt, mohón nyomulva mind szélesebb terepen. Hasonszőrű párjára lelt a nejében, akinek számító cselszövéseit Börcsök Enikő a frissen megtollasodottak fölényével bonyolítja. Ez a feladat ugyanolyan nyers, karcos, fanyar hangokat igényel, mint amilyeneken máskor is szólhatott. Ahogy inkább „papírforma” szerint osztottak szerepet Járó Zsuzsára is – a lelkifurdalással küszködő Kocsma Jennyt, nemkülönben Réti Adriennre – a primitív lelkületű, rámenős Lucyt. Jó lett volna, ha élhetnek megújító esélyekkel.
„Fórral” indulnak bizonyára, akik otthonosak Bodó Viktor színházában. E vitathatatlan előnyt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy merőben különböző fajsúlyú szerepekben nyújtanak kiemelkedőt a Szputnyik színészei. Aki a balladisztikussá emelkedett Cápa-dalt énekli, annak Kikiáltóként sokáig be kell érnie a jelenetek felkonferálásának kevéske szövegével, mégis Jankovics Péter ironikus, egyszersmind sugallatos jelenései odaszögezik a tekintetünket. Mintha egy talányos szellemjárás tanúi lennénk. Mígnem ez a könnyű léptű, különös alak Bicska Maxi sorsának végső alternatíváinál bukkan fel. Ha e színrevitelnek nem volna kitüntetett velejárója, hogy kaleidoszkóp módjára más és más fénytörésben mutatja a játék elemeit, ez az alakítás a látottak értelmezésének szerkezeti pillérévé is növekedhetne.
Van színe, van fonákja annak a képnek, amelyet a „kolduskirálylányról” láttatnak. Légiesen finom jelenség, amikor frigyre lép Bicska Maxival. De a mély érzelmeket sejtető, a „kalózok szeretőjével” is azonosulni tudó Pollyt egyre keményebb vonásokkal formálja Pető Kata. Szemünk láttára válik határozott, céltudatos, ellentmondást nem tűrő üzletasszonnyá, aki egy csapásra nő a fejére az egész bandának, majd érdeke szerint „szíve választottját” is sorsára hagyja. Ez a jellemzés hagyományos igényű előadásban is megállná a helyét. Miközben nem zavarják meg a (szín)játékos mozzanatok. Sőt: az alakításnak szárnyakat adnak.
Meghatározó pólusát mutatja a Bodó-féle stílusnak Tigris Brown, éspedig Hajduk Károly jóvoltából. Semmi marconaság, semmi macsóság – a katonai múlt, a rendőrfőnöki jelen dacára. Törékeny testben mimóza-lélek. Még tulajdon baráti lelkesülése is felzaklatja. A pozícióját féltő szorongástól, kényszerű árulásának súlyától pedig egyenest „padlóra kerül”. Vibrálóan neurotikus túlérzékenysége még hangsúlyosabb Bicska Maxi vagy akár Peacock test-lelki vaskosságával párban. A „koldusoperai” sokaságból is kiválik szélfúttán ingadozó, hosszú kezű-lábú alakja. Mintha egy szürreális világ eltévelyedett jövevényeként csöppenne a színpadi „flashmobba”.
Villámcsődület, csoportképek és csoporttáncok, szólók és kettősök, mind dicsérik Duda Évát, akinek a koreográfiái lendülettel, jellemzéssel és gondolattal egyaránt összefogják az együttest. Hozzájárulnak a látvány egységéhez is, amelyet Balázs Juli ipari csarnok-forma terében erősbítenek Kiss Julcsi maffiafilmekből ismerős, de korunk divatjától sem idegen, a fáradt tónusokat előnyben részesítő jelmezei. Figyelemreméltó, hogy a tervezők makulátlanul következetes egységben szolgálnak éppen egy olyan előadást, amelyben a játékmód vállaltan sokszínű. De oroszlánrésze van az összhatásban annak is, ahogyan most Kurt Weill zenéje megszólal.
Már az jólesik a fülnek, hogy dúsan hangzó élőzene van, népes létszámú, s pénzszűke miatt nem megcsonkított zenekarral (amelyben a színlap lajstroma szerint a színházi zenészek nem egy jelessége vesz részt). A prózai társulatok zenés előadásain, ha a zenekar helyt áll is, szinte mindig hagynak kívánnivalót az énekes szólamok. Most nemcsak a zenei vezető Dinyés Dániel (máskor Cser Ádám) dirigálta zenekar nyújt minőségi élményt. „Fülhallomást” sikerült kihozni a maximumot a színészekből is. Ami mögött kivételesen gondos korrepetitori felkészítés állhat. S annak a pontos felmérése is, ki milyen hanggal rendelkezik, illetve kit hogyan lehet, mikor ajánlatos technikával megtámasztani. S az eredmény: a songok, a kórusok elementárisan szólnak. A vígszínházi Koldusopera hangzásvilágának teljességén-tökéletességén úgynevezett sound-designerként még Keresztes Gábor is munkálkodott, a Szputnyik állandó zeneszerzője. Legalábbis mindeddig. Mire ezek a sorok megjelennek, már a társulat megszűnt. Búcsúpremierjük tükrében is nyilvánvaló a veszteség.
Szembeszökő e Koldusopera-előadás szakmai érdekessége. Az eszmeisége nem hivalkodó. Ízlése válogatja, ki vágyna minduntalan odamondogató politikai célzásokra, s kinek bőven kielégítő már az, hogy ezúttal nem a királynő megkoronázására készülnek, hanem a miniszterelnök beiktatására. De a lepergett számos évtized múltán sem kopott meg Bertolt Brecht zenés drámájának szellemisége. Máig jelenvaló az a társadalmi konstelláció, amelyben virulnak a törvényszegő vállalkozások, akár a hatalom támogatásával. S ez a gondolat határozottan érvényesül az előadásban. Ami éppen elegendő.
BOGÁCSI ERZSÉBET
