Budapesten születtem, ahogy vissza tudom vezetni, a családomnak az Alföldhöz és Kelet- Magyarországhoz semmi köze nem volt, világ életükben Nyugat-Magyarországon és Budapesten éltek. A Vörösmarty Gimnáziumba jártam, drámatagozatra, aztán indult Békéscsabán, a Tanítóképzőn egy színész, drámapedagógus szakkollégium. Ide vettek fel. Később ez kivált a főiskolából, és átkerült a Jókai Színházba, ott végeztem, és ott is maradtam.
(fotó: A-TEAM/Nyári Attila)
Mit nyújtott a szakkollégium?
Gyakorlatilag a színész mesterséget, ugyanazt, amit az egyetemen is tanítanak: beszédet, mozgást, éneket, színház- és drámatörténetet… Akkoriban négy éves volt az iskola, mára a képzés három évesre zsugorodott. A régebbi rendszerben tanítottam is. Egy osztályt végigvittem, abból ketten most is a színházunk tagjai. Egyébként én is nagyon sokat tanultam a tanítással – magamról. Egyik kolléganőm mondta: figyeld meg, a tanítástól ötven százalékkal jobb színész leszel, mert kénytelen vagy megfogalmazni, amit többnyire ösztönösen csinálsz. Így van! Fárasztó időszak volt, de szép!
Mire elegendő a zsugorított képzés?
Én csak a 4 éves képzésben vettem részt, diákként és tanárként is. Szerettem… nyilván ez is olyan, mint a jogosítvány megszerzése. Megvan a papír, de attól még nem tudsz vezetni. Épp ezért lehet, van olyan, aki azt mondja, mindegy hogy három, vagy négy év, én viszont azt gondolom, minél több idő telik el, annál jobb. Épp ezért is értettem egyet azzal, ami nálunk bevett szokás volt: első évben senki nem szerepelhetett a színházban, csak a második évtől statisztálhattunk, aztán majd következhettek a kisebb-nagyobb szerepek. Az alapozás nagyon fontos.
A mestereid?
Jó páran. (Az iskolát egykor Sík Ferenc alapította, s ügyelt arra, hogy mindig jó színvonalat képviselő vendégoktatók foglalkozzanak a diákokkal.) Az osztályfőnökünk, Gergely László sokakat meghívott. Meghatározó nyomot hagyott bennünk a Hőgye Zsuzsa–Csíkos Gábor páros. Sajnos már egyikük sem él, de bennünk örökké. Aztán Tomanek Gábor, Szőke Pál, Bartus Gyula, Karczag Ferenc is tanított… nem szeretnék kihagyni senkit. Jancsik Ferenc! Nagyon nagy mester. Az utolsó évben, amikor a Platonovon dolgoztunk – vele és Gergely Lacival –, az csodás emlék.
Békéscsabára költözködésed előtt, Budapesten színházba járó kislány voltál?
Abszolút. A drámatagozat ránk nyomta a bélyegét, színházfüggővé tett: nézni és kipróbálni: ebből állt az életünk. Alapvetően magunktól jártunk, de volt egy egyezmény a gimnáziumunk és a Színművészeti (akkor még Főiskola) között, hogy ingyen bejárhattunk a vizsgaelőadásokra. Balikó Tamás vizsgarendezését, a Teljes napfogyatkozást például kilenc és félszer láttam. Csak azért nem tízszer, mert egy délutáni előadás első része alatt éppen valamilyen dolgozatot írtunk… De persze jártunk más színházakba is.
Karkithemia – Békéscsabai Jókai Színház (fotó: A-TEAM/Nyári A.)
Békéscsabának van saját színházi stílusa?
Úgy gondolom, nem nagyon engedheti meg magának egy vidéki színház, hogy csak egyféle stílusban játsszon. Nyilván függ ez a művészeti vezetéstől, de valakitől hallottam azt a kifejezést, hogy vidéki színházban játszani egyfajta misszió. Sok fajta stílusban kell játszani, mindenkit meg kell tudni szólítani.
Nem annyira a színháznak, inkább a színésznek van stílusa, ami aztán vagy illeszkedik az előadás kívánalmához, vagy nem: van, aki tud és szeret alkalmazkodni, van, aki nem. Vidéken a színész nem feltétlenül válogathatja meg, hogy mit szeretne játszani. Ezért én történetesen kifejezetten hálás vagyok; jó, hogy annyi féle dologban kipróbálhatom magam. Nyilván van színházi stílus, amit kifejezetten szeretek, de ettől még nem csak ezt kell tudnom, kedvvel játszani.
Karkithemia – Békéscsabai Jókai Színház (fotó: A-TEAM/Nyári A.)
A szabályszerű utat jártad be az iskolapadtól a főszerepekig?
Mondhatni. A második évtől elindult a statisztálás, meg elértek a kisebb szerepek. Drámától az operettig sokféle dolgot kellett játszanom. Végzéskor nem lettem üdvöske, beletelt tíz év, mire az első igazi főszerepemet megkaptam.
Nem bánom, hogy így alakult. Későn érő típus vagyok. Rengeteget tanultam a másodvonali helyzetekből. Figyelni is nagyon jó dolog a tapasztaltabb kollégákat, hogyan építik a szerepeiket. De valahogy mindig tudtam, kerülök még én is olyan helyzetbe, hogy majd engem figyelnek… Soha nem ugráltam, nem jártam az igazgatóhoz, hogy miért nem enyém a főszerep. Lehet, hogy mentek el fiatal szerepek mellettem, de nem bánom. Nincsenek szerepálmaim sem. Nem gondolok semmire úgy, hogy márpedig ezt nekem muszáj eljátszanom. Sőt, inkább azt próbálom vizsgálni, hogy amit kaptam, miért pont engem, és miért pont ebben az időpillanatban ért el. Aztán természetesen, hogy miként tudom ebből a helyzetből és magamból a lehető legjobbat kihozni.
Talán azért nem hajtottál végzős korodban a leányhős-szerepekért, mert nem érezted magad naivának?
Nem, egyáltalán nem érzem magam naiva alkatnak. Vannak olyan színészek, akik szenvednek attól a pályán, hogy a testi alkatuk és a habitusuk széthúz egymástól. Én nem vagyok ilyen, de nem is vagyok könnyen beskatulyázható: hogy nem olyan hamar találtak meg a nagyobb szerepekkel, ennek is betudható. Kevés vendégrendezőnek jutottam az eszébe kapásból, közülük is inkább az extrémebb figuráknak. Szőke Istvánt például nagyon szerettem. A munkamódszere nem túlságosan „simogatós”, de kihozta belőled, hogy veszítsd el a gátlásaidat, és tisztán azt tudd csinálni, amit a szerep kíván, sallangok nélkül. Van, aki ezt nem bírja. Akkor tanultam meg, hogy nem feltétlenül azt kell nézni egy rendezőben, hogy hogyan mondja, hanem azt, hogy mit. Hasonló stílusú volt Gáspár Tibor, akit jobbára színészként ismerhetnek. Az összes rendezésében benne voltam a Jókai Színházban. Lényegre tapintó, jó munkák voltak, nagyon szerettem vele dolgozni, de nem csak rendezőmként: voltunk színészként is partnerek.
A fékezett önbizalmú színész megérzi egyáltalán valaha, hogy immár nem ő a társulat kis pályakezdője?
Nem sokkal az után, hogy végeztem, elmentem orvoshoz, tüdőszűrésre. Ott megkérdezték a foglalkozásomat. Kimondtam, hogy színész. Szinte belepirultam, annyira furcsa volt az érzés, hogy én ezt már elmondhatom magamról. Ha konkrét szerephez kell kötni, az talán Emília az Othellóból. Akkor éreztem meg igazából, hogy szinte kézzel foghatóan történik valami a közönség és köztem, és mámor, hogy ezt én szabályozom.
A mindent szeretni kell parancsa fölött kell hatnia a feladat iránti vonzalomnak is. Esetedben a stúdiószínház?
A tér szűke intimmé teszi a színész‒közönség viszonyt. Ami egyfelől jó, mert könnyebb a te világodba „rántani” a nézőt, másfelől viszont nehéz, hiszen egy nem őszinte gesztus által itt sokkal nagyobb az esélye a „lebukásnak”, mint nagyszínpadon. Hát ezt a libikókát imádom benne. Nagyon sokat tanul ott önmagáról az ember: hol tart, birtokolja-e annyira a saját eszköztárát, hogy képes legyen teljesen a feje tetejére állítani. Fontos mérföldkő lehet adott esetben egy ilyen munka. Hálát adok a sorsnak, hogy az iskola utáni első komoly színházi munkám stúdiószínházhoz kötődött.
Inkább vagy a magad ura a stúdiószínházban? Több ideje jut életre kelni a szerepnek benned, mint a nagyszínházi üzemlétben?
Alapvetően a szerephez való hozzáállást nem gondolom másnak, mint egy nagyszínházi előadásban. Az idő a próbákra ugyanannyira adott. Az, hogy ilyenkor általában kevesebben vagyunk egy előadásban, nem feltétlenül jelenti azt, hogy több időnk jut rá, és több mindent tudunk kipróbálni. Abban igazad van, hogy itt az ember korábban megérzi, hogy mélyebbre kell menni a szerep megformálásában.
Tavalyelőtt készültem egy magánkalandra. Régebb óta foglalkoztat, mire lennék képes a színpadon egyedül. Mennyire tudok úgy összpontosítani, hogy abszolút az elejétől a végéig velem „utazzon” a közönség. Gondolkoztam témákban, darabcímekben. A vívódásaimat megosztottam pár emberrel, köztük volt Zelei Miklós író is. Aztán „jegelődött” a dolog, mert fél évre eltűntem kórházi kezelésre. Amikor újra találkoztunk, én túlságosan vékony voltam és túlságosan rövid hajú… Kérdezte Miklós, mi ez a nagy változás, és én megmondtam, hogy egy kis rák. Pár nap múlva felhívott és azt mondta, neked nem más történetét kéne színre vinned, hanem a sajátodat. Elsőre nemet mondtam. Megijedtem. Aztán eszembe jutott, minden kórházból való kijövetelem után volt egy olyan érzésem, hogy nekem valamit vissza kell adnom abból, amit kaptam (a kezelések alatt). És elmentem mindenféle civil munkákra, például hírt is olvastam. Sok mindent csináltam, de mégis azt éreztem, hogy ez nem elég. Majd eszembe ötlött, hogy talán mégis ez a darab lehet az igazi utam. Hogy segíthetek azoknak, akik hasonló helyzetben vannak; a hozzátartozóiknak, hogyan álljanak hozzá bizonyos helyzetekhez. És csöppet sem utolsósorban magamnak is: a kihíváson túl egy kis oldás-terápia… és akkor nekiálltunk. Három éve kezdtük el a munkát, nagyon sokat beszélgettünk. Miklós szerzőtársat is hívott, Pethő Sándort, aki nem találkozhatott velem a megírás befejezéséig, hogy egyfajta külső szem szerepét töltse be, de persze ennél sokkal többet is… 2014 elején fejezték be a darabot. A címe: Karkithemia. Megkértem Tege Antalt, aki osztálytársam volt Békéscsabán, hogy rendezze meg. Elvállalta, és hála Istenek, az igazgatónk is nyitott volt, engedélyezte a bemutatót, amelyet idén áprilisban tudtunk megtartani. Izgalmas, egyfelől ismerős, mégis ismeretlen helyzet…
Karkithemia – Békéscsabai Jókai Színház (fotó: A-TEAM/Nyári A.)
Tege Antal igyekszik megszabadítani Kara Tündét a monodráma önvallomásos, alanyi lírai affektáltságától, a könyörgő vagy hisztériás nyafogástól. Drámaszituációt teremt azzal, hogy istennőt állít a nő mögé, Tháliát. Innentől fogva nem az idegeknek a csüggedés és a remény cölöpe közötti magányos kötéltáncát látjuk, hanem az életcélirányos koreográfiát.
Kara Tünde térfoglaló beszéde: „Persze, ide mindenki tévedésből kerül. Minden testi vagy lelki szabálytalanság legfeljebb tévedés lehet. Vagy kegyelmi állapot, amit azért hív be az életébe az ember, hogy valami olyasmit éljen át, aminek átélésére másképp nem volna képes. Vagy hiányozna a bátorsága! Ezt Karkithemia tanította meg nekem tíz tünetgazdag évben. Ismerik őt? Nem is mutatom be maguknak. Számomra ő a rák múzsája. A rákot a görögök karkosznak hívták. Azt, hogy adni, úgy mondták: tithémi. Karkithemia, az istennő, aki a rákot adja. Rákosztó Karkithemia. Az ábrázolásokon olykor hiányzik az egyik melle. Karkithemia nem visel fegyvert. Se íj, se nyíl, se kard, se pajzs. Ő táncol. A flamenco tangó a kedvence.” Két istennő harca egy nő életéért. Thália azért, hogy szerepben tarthassa, Karkithemia azért, hogy magával ragadhassa. A darab főszereplője, a nő megtiszteli Karkithemiát, a rák ősi görög istennőjét, nem utasítja vissza a felkérését a táncra, de időt kér tőle, hogy még el tudjon játszani néhány szerepet, hiszen színésznő. A két istennő harci tánca, ha nevet akarunk adni a titkon mindnyájunkban zajló folyamatnak, a ráktérítő. A tánclépései: kitérés, eltérítés, megtérítés, megtérés. A Halál öl – a Halál ölel.
Tege Antal a monodrámai burkon ablakot is vág a külvilágra: az istennők táncát Kar kommentálja. Csomós Lajos, Galambos Hajnalka és Szente Éva dalokban ad környezetrajzot; tart hol szenvtelen, hol pajzán, cinikus, vagy éppen beleérző hangtükröt az ember természetének. Amit megmutatnak, az mind eljátszani való szerep, színészi restancia: kötelező penzum az életből való kilépés előtt. Miért is nem mutatta meg a világnak ezt a világot mostanig?
„Az orvosok sem tudják, hogy mitől alakul ki ez a betegség. Fogalmuk nincs. Kezelni tudják. Meghosszabbítani az életet. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért a szájüreg? Épp egy színésznél… Talán tele vagyok kimondatlan dolgokkal. Lehet, hogy családi örökség. Úgy veszekedni, hogy soha egy hangos szó nem esik. Ez talán még rosszabb, mint egy jó üvöltözés. Tehát ez a „mondd meg apádnak, hogy”… Amikor… Amikor két méterre állnak egymástól. És egy csomó mindenről nem beszélek. Most már próbálok ellene dolgozni. Lehet, hogy a színészet nálam fedőfoglalkozás? Hogy hivatalból minél többet beszélhessek? Nem mindig volt így. Kamasz koromban rajzoltam. Kirajzoltam magamból a lelki dolgokat. Így beszélgettem másokkal és magammal. Hallgatva. Aztán beszélni kezdtem. A mások gondolatait mondom. Átvette a hatalmat a színészet. Lehet, hogy van még egy csomó bennem rekedt mondat, kérdések, kiáltások. És belőlem egyszerűen így jött ki, daganattá változott bennem minden, amit nem tudtam kimondani, feldolgozni, eljátszani. Digi, dagi, daganat... Színésznek lenni és betegnek lenni, vagy fordítva, betegnek lenni és színésznek lenni, ugyanaz a foglalkozás. Mindketten a testükkel dolgoznak. Miért éppen a szájszervben van a betegség? Ami egy színészt tönkretesz. Valakinek, valaki másnak a lelkéből, a tudatából, egy szerepnek a lelkéből, tudatából átjön a rontás, a rossz? És lehet, hogy én ezeket formáltam gombócokká.”
A drámává körített monodráma tere és bútorzata az élet röntgenképe: transzparens anyag. Hogy a daganat ne találjon búvóhelyet. Olyankor kotródik el az utunkból szélsebesen a végzet, ha finnyás mosollyal ajánlatot teszünk neki.
Az, hogy jó fordulatot vett az életed, az alakításaidra rásugárzik?
Az idővel mindenki változik, ki így, ki úgy. Az enyém válsághelyzet volt. Az ember azt gondolja, hogy ha kilábal belőle, megváltoztat az életében, életmódjában is sok dolgot. Van, aki ezt tudja is tartani. Én is azt gondoltam, csomó mindent másként fogok csinálni, egészségesen fogok élni, és másként állok a problémákhoz. De minél többet tölt el az ember a kórházmentes életben, annál inkább visszacsúszik a régi életébe. Azért vannak helyzetek, amikre egészen másként reagálok: sokkal nyugodtabban. Talán könnyebben tudok tovább lépni rajtuk.
Színpadi partnerhelyzetek?
Társas a játék, amire szegődtünk. Szeretem a társasjátékot. Ha valakivel előzetes megbeszélés nélkül is megértjük egymást a játékban, akkor folyamatosan egymásra reagálunk, és ebből aztán felépül valami jó – ez meg egyenesen élvezetes! A monodráma, amibe most belevágtam, értelemszerűen pont az ellenkezője ennek. Csodás munka! A rendezőtől minden instrukciót én kapok: a próbatér maximálisan pihenésmentes övezet.
Szeretted a rendezőidet a „társasjátékokban” is kisajátítani?
Csináltunk egy érdekeset, az volt a címe hogy Gyöngyélet. Arden Élnek, mint a disznókjából írta és rendezte Felhőfi-Kiss László. Az első olyan munkám volt, amiben igazán éreztem, hogy a színész valóban alkotótársa a rendezőnek. Nagyon egymásból építkezős munka volt Foster I. Erzsébetje is, Merő Béla rendezésében. Utána nem sokkal jött egy olyan szerep, amiről nem gondoltam, hogy én valaha el fogom játszani, nem gondoltam, hogy én lehetek ilyen. Ez Marlene Dietrich figurája, Pataki Éva Edith és Marlene című darabjában. Azt is Tege Antal rendezte. Én nem hittem magamban, de ő végig hitt bennem, és el tudott vinni odáig, hogy ez siker lett. Örökre hálás leszek neki ezért. Nagy fordulópont. Bátrabban ugrok bele azóta a karakterekbe, szinte perverz módon keresem a szélsőséges dolgokat egy szerepen belül. Nem követelem ki, de ezek a dolgok valahogy elérnek. És én ezt élvezem. Az egyik ismerősöm egy előadás után úgy jött oda gratulálni, hogy vagy tíz percet gondolkodott az elején, milyen vendéget hívtak erre a szerepre, hogy nem rossz, nem rossz, de ki ez a nő?! Szeretem, amikor ezt mondják, mert azt jelenti, jól át tudtam alakulni valaki egészen mássá.
Szimbiózisnak érzed a színész és a rendező kapcsolatát?
Sokban lehet a színész viszontsegítő, függően attól, hogy a rendező mennyire igényli-engedi ezt. Mennyire van nagyon sarkos elképzelése arról, mit szeretne látni, mennyire szeretné a színész gondolatait is látni ebben, mennyire hagy neki teret. Én nem vagyok az a fajta, aki órákat tud beszélni a szerepről próba közben – vagy helyette – és utána. Bár volt már egyébként olyan munkafolyamatom is Szalma Dorottyval, amikor az Elnöknőket rendezte, hogy a rendező és a szereplők egyszerűen nem tudtunk leszakadni egymásról, és egész éjjel beszélgettünk. Nagyon szerettem azt is. De alapvetően nem vagyok egy minden próba után rendezőhöz somfordálós alkat, hogy „ugye ez már közeledett ahhoz, amiről beszéltél, ugye jó úton járok…”, a próba közben kialakuló interakciókat sokkal jobban szeretem. Csinálni kell, és kész!
Az Üvegfigurákban azt a fajta gátlásosságot, amit talán nem is gondolnak rólunk a nézők, ki lehetett bontani magamból. Nyilván sokkal nagyobb fokú félénkség, ami Laurában van, de érdekes belső utazás volt. Nem érzem magam magányosnak, de ebben a munkafolyamatban abszolút befele fordultam. A párom, Czitor Attila Tomot játssza az előadásban, az ő szerepe is a saját meg nem értettsége várába van zárva, csak ő ki akar törni onnan. Ebben az esetben érdekes módon, a szokásoshoz képest nagyon keveset beszélgettünk otthon a figuráinkról, de szinte másról is. Érdekes így visszagondolva, de nem éltem meg rosszul. Nekem például nagyon jó, hogy a párom szakmabeli. Sokan mondják, hogy ez nem jó és nem egészséges. Bizonyos helyzetekben az embernek vissza kell fognia magát, kell egy vonalat húzni: na, most akkor állj, ne tovább, hogy ne állandóan ugyanabban a mókuskerékben legyünk. De nekem nagyon nagy segítség színházi szempontból is, hogy ő mellettem van. És remélem, ez fordítva is így van, mert engem ő nagyon-nagyon sok szerepalkotási hullámvölgyön lendített át.
A Koldusoperában Peachumnéként, a kolduskirály hitveseként tántorogsz. Miért?
Katkó Ferenc rendezte az előadást. Az alapvető elgondolása Peachumnével kapcsolatban, hogy egyenletes delíriumban van, igaz, olykor kicsit átlépi a mértéket: keressük meg, hogy ez miért van. A férjével való viszonya hogyan vezetett idáig? Ez volt az első gondolat, aztán a próbákon alakultak hozzá az eszközök is. Szerettem vele a munkát, és mint embert is nagyon kedvelem. De az összes kolléga úgy volt vele, hogy amikor megkért minket, játsszunk ebben a darabban, ami az ő rendezői vizsgája volt, mindenki egyből igent mondott. Szerettük volna, hogy éppen olyan legyen, amilyennek ő a vizsgára készülés hevében megálmodta azt.
Lett volna esélyed Békéscsabáról elpályázni?
Na, ebben az ügyben sem nagyon pattogtam. De először a másodév után, nyáron játszottam Szegeden, a Nyári Szünet Színházban, ami már nem létezik. A Black Comedy volt a darab. És szerencsém volt, hogy két mesteremmel, a Hőgye‒Csíkos házaspárral együtt játszhattam benne. Aztán van egy másik dolog, ami 10 éve fut. A Pozsgai Zsolttal való barátságunknak köszönhető. Zsolt egyszer Békéscsabára jött az évad elején, mi akkor már dolgoztunk egyszer-kétszer együtt. Leültünk beszélgetni, és megkérdezte, hogy eljönnél-e most velem egyet dolgozni, egy másik színházba. Mondtam, hogy szívesen, de nekem most próbát kéne kezdenem, az évad elején benne vagyok az első produkcióban. Kiderült, hogy ez egy Tolnay Klári életéről szóló kétszereplős darab, amit ő írt és rendez, és Kautzky Armanddal játszanánk ketten. Kiengedett az akkori igazgatóm, Konter László, és 2004 decemberében bemutattuk az Elindult egy leányt. Azóta bejártuk vele az országot, sőt, Norvégiába is eljutottunk. Nagyon sokat kaptam ettől az előadástól emberileg is! Szól arról is, milyen lépcsőfokok vezetnek oda, hogy az emberből az legyen, aminek lennie kell. Hogy az álmai megvalósulhassanak. Hogy színész lehessen. Sokan azt hiszik, ezek a lépcsőfokok átugorhatók, felhígult ez a szakma. Most lehet, azt mondják, magam ellen beszélek, mert én sem a színművészeti egyetemen végeztem. De az összes fokozatott megszereztem, és a pályán vagyok, sok mindent tanultam és bejártam idáig. Én ezért is szeretem a Tolnay-darabot, mert megmutatja, mennyi kínon, keserven – és csodákon is – kell végigmenni, hogy színésszé válhasson az ember.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: BALOGH TIBOR
