„Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”
(Tóth Árpád)
Ónodi Eszter, Borbély Alexandra, Szirtes Ági és Rezes Judit (fotó: Dömölky Dániel)
Kortársunk, Joël Pommerat, az immár harmadik évtizede sikeres francia színházi ember aligha ismeri Tóth Árpád 1923-ban írott sorait, de igencsak ismeri, mi több, vicsorgó kíváncsisággal járja be az emberi kapcsolatok huzatos folyosóit. Meg persze, némi örömmel is, mert színészeivel együtt, akikkel az évente létrehozandó darabok sorában A két Korea újraegyesítése című, finoman szürreális „darabot” megalkotta, valamiképp szinte győztesnek tudhatja magát. Mert megélve és túlélve az egyes sarkokon adódó életképeket, nagyító üvegen át, vagy épp messzelátó segítségével figyelve azt a delikát horrort, amit azok a megoldhatatlan élethelyzetek jelentenek, amikből egyszerűen nincs kijárat, jelentős erővel képes megjeleníteni a hétköznapi létezés bizarr pillanatait.
Az a zúzmarás humor, ami a Timkovits Dorottya által fordított szövegajánlatot jellemzi, csöppet sem idegen a Katona társulatától s a rendező Máté Gábortól. Meg is fűszerezték a jeleneteket a próbák során született improvizációkkal, honosítva a dialógusokat, s félreérthetetlenné téve, hogy mindaz, amit hitetlenkedve nézünk és látunk, ránk is vonatkozik.
Darabról persze szó sincs, színházról viszont annál inkább. Majd’ két tucat, hosszabb-rövidebb jelenet követi egymást egy zárás előtti cirkuszt vagy inkább vidámparkot idéző üres térben, melyet időnként piros villanyégők fűzére keretez, s melynek meghatározó téreleme középen egy hosszúra nyújtott, sok üléses, felhőkék kanapé – díszlet: Cziegler Balázs. Ez a bútor-limuzin hordja az összes szereplőt, akik Füzér Anni aggodalmasan divatkövető vagy esendően egyéni megoldású jelmezeiben jönnek a semmiből, s tűnnek a semmibe. Egy-egy figura megjelenéskor úgy feszít, mintha egy divatbemutató pástján vonulna, de pár pillanat, s mozgása átvált valami szakadék széli haláltánc bicegésébe – koreográfus: Bodor Johanna. Különösen szívszorító a vörös villanybogyókkal teli, fekete ég alatt egymást taszigáló életre-halálra ítéltek zárótánca. Fehér talpú, fekete tornacipőben csoszog mindenki. Kreppapír szerű, fehér tüll munkaszoknyában tapodják a földet a nők, s elszabott zakókban, fura nadrágokban gépiesen huzigálják vállukat a férfiak.
De a fenti záróképig – igénybe véve nézőt és színészt – lélegzetelállító, abszurditásba hajló jelenetek követik egymást. Török Tamara dramaturg s az egész csapat pompásan ráérzett arra a színházművészetben igen ritka dramaturgiai illuzionizmusra, aminek csak a képzőművészetben, Piranesi fantasztikus képein, Escher és Orosz István ragyogó, több nézőpontot igénylő rajzain találni érzéki párját. Lélektanilag a jelenetek mindegyike leírható lenne valamiféle mérgezettségi vagy hiányállapot példájaként is. Aztán van olyan is, ami így sem érthető ugyan, de az a rémisztő, hogy elképzelhető. Magyarázgatni lehetséges, megoldani lehetetlen egy-egy helyzetet. Megpördül, átfordul a jelenet, s míg értelmező nézőpontot keres a néző, maga is érzi, hogy megbillen a zsöllye alatta.
Látunk klasszikus kabarétréfából kinövő szatírát, amikor a nővér – Fullajtár Andrea – esküvője alkalmával érzi szükségesnek a húg – Ónodi Eszter –, hogy eljárjon saját boldogsága érdekében, míg rá nem jön a család minden hölgytagja, hogy tulajdonképpen őneki is volt flörtje a völegénnyel – Nagy Ervin –, aki emlékezvén csak azt tudja mondani: „Aznap épp nagyon szarul voltam.” De van itt abszurd bohózat, film- és drámaparódia, nevelésügyi krimi a pedofilgyanús tanár – Keresztes Tamás – esetével, és vacogtató thriller a maguknak pszichológusi segítséggel gyereket hazudó, s a képzelt kicsihez bébiszittert – Fullajtár Andrea – hívó házaspárról. Szirtes Áginak van egy hangja, ami olyan érzetet kelt, mintha száraz vásznat hasgatnának. Ezt veszi elő, amikor a másra figyelő ügyvéd (Rezes Judit) kanapéján ülve, előadáskezdéskor megingathatatlanul kijelenti, hogy elválik, mert semmi baj nincs ugyan, csak a szerelem hiányzik – de már kezdettől fogva – hosszú házasságából. Borbély Alexandra meg épp azért hagyja ott párját, mert „a szerelem nem elég”. Ugyanő később hivatásos örömlányként kap egy mélyütést, amikor pap szeretője, kit évek óta ingyen tesz boldoggá, bejelenti, hogy más nőt talált magának. Csodálatos színészi pillanatok adódnak méltatlanul gaz emberi helyzetek ábrázolása során. Ilyen például az utcai kurva – Rezes Judit – kínálkozása és a kisstílű járókelő – Ötvös András – parádés alkudozása. Fájdalmas és felejthetetlen a férj – Kulka János – és az emlékezetét vesztett feleség – Szirtes Ági – jelenete.
Kulka János, Ötvös András és Keresztes Tamás (fotó: Dömölky Dániel)
A két Korea újraegyesítése mindössze egyetlen alkalommal kerül szóba, amikor az egyik beszélgetés során a lehetetlennel példálóznak. Ez a tény épp hogy csak belöki a kevéssé szerencsés címet a helyére, de ezen már aligha lehet változtatni. Sokat emel a magyar produkción Domenico Modugno hajdan fél országunkat beborító slágere, a La Lontananza (A távollét), ami Szécsi Pál hangján vált az életünk részévé. Észre sem vettük, milyen elképesztő dolgokat adott az énekes szájába Vándor Kálmán sportszakíró és műfordító, aki az olasz tévés hölgy, Enrica Bonaccorti szövegét magyarra ültette át. Most van annak itt az ideje, hogy fejünkhöz kapjunk, észre véve, hogy miket is dúdoltunk magunknak, fél öntudatlanul. (A szöveget nem idézem, ki-ki épp annyira emlékezhet rá, amennyire őt megérintette, ifjaknak ízelítőül meg elég a bemondás kezdő sora: „viharként tombol már a messzi távol”. Sapienti sat.) A Katona előadásában többször fölhangzik a dal összekötő és háttérzeneként, még Sáry László, a zeneszerző is elharmonikázza.
Hanem ketten el is éneklik, s mind a két énekszám a produkció csúcseseményeként említhető. Kulka János valamikor a képzeletbeli szünet előtt jelenik meg vörösen csillogó szaténselyem zakóban, varieté vagy inkább cirkuszi betétszámként, kígyózva, édelegve, kinyújtott karokkal és áradón adva a közönségnek mindent, ahogy azt kell, a futófények alatt. Mindenki nyújtózhat, elengedheti magát, Kulka énekel, zeng az ég is, és teljesen mindegy, hogy miről van szó – élünk. Aztán egyszer csak sorra kerül egy vidéki hakni magát és hangnemét alig találó szereplője, Nagy Ervin. Amit a vidéki Magyarországról, a kitaszítottságról, a reménytelenségről, esélytelenségről és a teljes kilátástalanságról el lehet énekelni, azt Nagy Ervin itt elénekli. Bízón próbálva tekinteni a jövőbe. Hátborzongató látlelet – csoda, hogy még élünk.
Joël Pommerat 2004 óta minden évben készít egy darabot szeretett színészeinek és színészeivel. Ez a mostani, mint már szó volt róla, legjobb indulattal sem nevezhető darabnak, pláne nem drámának. De előadásának sikere kiváló példa arra, hogy a színházhoz nem feltétlenül szükséges biztonságos cselekmény, elég egy-egy jól elkapott helyzet, ha van színész, aki bevilágítja azt. A Katona színpadán pedig van színész. Sőt, Máté Gábor személyében olyan rendező is van, aki képes a széttartó jelenetsorokat olyan módon helyezni egymásra, hogy a végén, túl a rémület és a röhögés pillanatain, s legnagyobb meglepetésünkre, megszülessen bennünk a minden élőt megillető, békéltető részvét.
GABNAI KATALIN
