Csalogató a cím. Ügyes. Egyszerre szólít meg két közönségréteget. Az „ezredfordulós” nemzedékek, az úgynevezett Y és Z generációk számára mindennapos fogalom a spam. A kéretlen elektronikus üzenet emlegetése azt sejteti, hogy valamilyen korszerű témával rukkolnak elő. Míg az idősebbek közül számosaknak afféle hívószó lehet az operett. S ha valakinek mégsem volna gusztusa az andalító dallamvilágú műfajra, azt megnyugtatja a szórólap grafikáján feltűnő „nem operett” felirat. Annyi vehető biztosra, hogy muzsika szól a Spam Operettben. Márpedig – tetszik, nem tetszik – eleve népszerűbbek a zenés játékok, mint a prózai színművek.
A remekművek hangzatos címek nélkül is boldogulnak persze. A fércmunkákon pedig nem segít semmilyen tetszetős cégér. Biztosabb garanciának látszhat, ha olyan színház tűz műsorára egy opuszt, amelyik következetesen törekszik az értékre, kerüli a bulvártermékeket, a kommerszet. S a Radnóti Színház ilyen. Repertoárján nagyritkán bukkannak fel zenés vígjátékok. (Szinte „fehér holló” volt az 1997-es Anconai szerelmesek.) Mert ezek inkább hordoznak magukban minőségi kockázatot, mint az ambiciózusabb drámák. Országszerte adnak el semmirevaló irományokat zenés körítéssel. Inkább az alternatív mezőnyben érzik szükségét annak, hogy a szövegkönyveknek meglegyen a gondolati magvuk is. De a művészszínházak is meg-megpróbálják kielégíteni a nagyérdemű igényét a zenés szórakoztatásra.
Így születhetett itt, a Radnótiban a tavalyelőtti Mozgófénykép is, amelyben hajdani filmcsillagjaink mögé Nényei Pál sötétebb történelmi hátteret festett. De nem ért meg esztendőnyit sem az előadás, amelynek zenéjét Dinyés Dániel szerezte, dalszövegeit Hajós András verselte. Kettejük újra bizalmat kapott a Spam Operetthez, amelytől bizonyára hosszabb szériát remél a színház, már-már a küszöbén az igazgatóváltásnak. Ezúttal a drámaíróként sikeres Tasnádi Istvánt kérték fel a textusra, akinek munkái nemcsak társadalmi érzékenységét tükrözik, de életrevaló hajlamát is arra, hogy „trendi” köntösben tegye vonzóvá mondandóját. Némi balsejtelemmel látni, hogy a színlapon csupán librettószerzőként tüntetik fel. Mintha nem is kellene várnunk a zene kiszolgálásánál nagyobbra törő, önmagáért is helyt álló művet. De még el lehet hessenteni az előérzetet azzal, hátha csak az operett műfajhoz alkalmazkodott a megnevezése. Ahogy a szereplőket is iparkodtak felcimkézni, üggyel-bajjal besorolni az onnan ismerős szerepkörökbe.
Cseppet sem operett-stílusban hangzik fel a „nyitány”. A pici színpadon néhány szereplő kezeslábasba, afféle vírusfertőzés elleni védőruhába bújtatva táncol. A spameket személyesítik meg Juronics Tamás kényszerűen „kisformátumú”, de leleményes koreográfiájában. Kisvártatva vérmes reményeink támadnak, hogy tartalmas színmű bontakozhat ki a zenés burokból, mert olyan emberekkel ismertet meg az első jelenet, akiknek a sorsában megsejteni a drámát is. Középkorúak, de nem jutottak egyről a kettőre. Az eladónő, Honti Anikó egy ábécében – CBA-ban – pergeti szürke mindennapjait. Magányos életét egyszercsak felbolydítja egy váratlan e-mail, amelynek küldője egy volt taszári békefenntartó katona, bizonyos Harry, aki pár évtizede romantikus érzelmet keltett benne, s aki most különös segítséget kér hadizsákmányul szerzett dollármilliók kijuttatásához az iraki rejtekhelyről. Egyelőre szinte mellékesnek tetszik, milyen képtelen akcióra kapacitálják. Annál inkább lebilincselő, amilyennek jellemzi a társtalan nőt Kováts Adél. Első tekintetre egyszerű jelenség, aki szerénységével kendőzi azt a szépséget, amely a lelkéből is ered. Óvatosan zárkózott természet, amelyből a rendhagyó szituáció kibontja a határozottságát, az eltökéltségét, a merészségét. Az elvált és elbocsátott angol tanár, Tóth Tibor fordítja le az ominózus üzenetet, amelyet levélszemétnek tekint rendíthetetlen szkepticizmussal, de a munkanélkülinek becses javadalmazásért mégiscsak vállalja a tolmács későbbi feladatát is. Hiteles az a portré, amellyel Schneider Zoltán ábrázolja a szétesett egzisztenciájú, alkoholba menekülő férfit, megmutatja a jószándékát, a tisztességét, az emberségét is.
Szívesen követnénk tovább előadáshossziglan mindkettőjük útját. Pontosabban szólva: az irreális kalandok helyett szívesebben látnánk valós helyzetekben. A színlap magyarázza, hogy „P. Howard hatása alatt” fogant az írásmű, amely mindinkább elrugaszkodik a realitástól. Mígnem a fináléra az érett korú pár delfinháton emelkedik egy távoli csillag kínálta boldogságba. Szerelmes „happy endjük” eléggé váratlan. Jóllehet beutazták együtt a fél Közel-Keletet, mégsem jutott idejük – színpadi alkalmuk, szövegük – gyengéd érzelmeik születésének lélektani állomásaira. A dráma műfajában a jellemekből, a cselekvésekből kell a fordulatoknak következniük, míg ebben a librettóban voltaképp egy cecelégynek köszönhető az egymásra találás. Ha a rovar csípésétől Anikó nem esne ágynak, akkor Tibor sem próbálná Harrynek adva ki magát vigasztalni leánykéréssel, s a visszautasításból nem derülne ki, hogy a nő már nem is a katonához, hanem a tanárhoz vonzódik.
A baj ott kezdődik, ahol a kalandok sora. Annakelőtte valóságos karakterek örvendeztetnek meg. Az öregasszony, aki vénülő kutyájának harminc deka nyesedéket vesz a közértben. A röpke jelenetben Csomós Mari egy kuporgató élet pillanatképét mutatja fel. A köznapokból ismerős az üzlet „sortiment managere” is, aki csekélyke hatalmát a filléres vásárlók sanyargatására használja. A lelketlen, fölényes, sunyi, haszonleső fickó szinte tenyérbemászó Adorjáni Bálint alakításában. Még a kifutófiú véznácska szerepében is sikerül Rétfalvi Tamásnak ráismertetni az olyanokra, akik „csicska melót” végeznek, de sült galambra áhítoznak. Mielőtt a „kincskeresők” repülőre szállnának, még feltűnnek olyan személyek, akik világunkba jól illenének. Bár valószínűtlen küldetéssel utazik a vidékfejlesztési államtitkárság képviseletében Kecskeméti Károly, sosem vetkezi le a lojális hivatalnok vakbuzgó igyekezetét Gazsó György megformálásában. Az utazókhoz csatlakozik Varga Vivien is, aki az apai láthatásról megszöktetett fiát kereső, elvált asszonyként mutatkozik be, holott valójában titkos megbízatást teljesít mint a Nemzeti Védelmi Szolgálat főhadnagya. Szinte lehetetlen hús-vér embert formálnia belőle Szávai Viktóriának, hiszen mielőtt önazonos lehetne ez a nő, hol megrabolt, aggódó anyaként, hol csábító szépasszonyként kell viselkednie, valódi énjének jelét sem adva nemcsak útitársai előtt, de sajnos, előttünk, a nézők előtt sem. Meglehet, a bájait inkább azért veti be a tisztviselőnél, mert kicsempészendő dúsított urániumot gyanít annak csuklóhoz bilincselt aktatáskájában. De mintha csak azért boronálná össze kettejüket a darab, mert a táncoskomikust és a szubrettet is össze szokták hozni, noha fényévnyi távolságra esnek az operettes, egymásnak szoros partnereiként működő karakterektől.
A „pszichológiai realizmust” mindinkább hátra hagyják, ahogyan a vén kontinenstől távolodnak. Végképpen stílust vált a színjáték, amit nem is veszünk zokon azon nyomban. Mert az útra kelők sürgölődése a tranzitban, csoportos vesződésük a csomagjaikkal, nehézkes elhelyezkedésük a szűk utastérben, zötykölődésük a viszontagságos repüléstől valóban megnevetettnek Rudolf Péter rendezése s alighanem megint Juronics Tamás jóvoltából. A legmulatságosabb a fedélzeten mégis a stewardess és a pilóta jelenése, akiket szinte transzvesztitaként egyazon alakká gyúrt a mozgásában is virtuóz Pál András. Még a bonyodalmas kocsiúton is meglepnek hasonlóképp mókás pillanatokkal, de azután egyre kevésbé derítenek fel. S egyre könnyebb levonni a következtetést, hogy a paródia – mert amit látni, sosem közelíti meg egy komédia szintjét – csupán pár-perces műfaj. Minél hosszabbra nyúlnak az egyes szituációk a bazárban, az oázisban, a csordakútnál, annál nyögvenyelősebbnek tetszenek. Hiába szurkálnak honi abszurditásaink felé a dialógusok. Hiába monológértékű az a bizarr költőiségű dalszöveg, amelyben madárjósnő groteszk jövendölése hangzik fel. Az előadás második részének zömét kitevő, az ősmegyerek fennmaradt leszármazottai között játszódó szcéna szellemi muníciója végképp kevés. Legföljebb azoknak elégséges, akiknek nagyon is a bögyében vannak a „hagyományőrzők”, ha úgy tetszik: a „megyerkedők”. Már első tekintetre nyilvánvaló a hajdani nagyságra áhítozó szórványmegyerség anakronizmusa, a jelenetet nincs mivel tovább megtölteni, csak nyújtani lehet, mint a rétestésztát.
A Spam Operettnél „volt jobb” – Tasnádi István pályáján is. De nívós társulat vitte színre tisztes rendezésben. Jobbára ízléses a látvány, időnként még szellemes is. Egyre túlzóbb persze, ahogy elszabadulnak az írói fantazmagóriák. Amit szívesen mellőznénk belőle – például a szirupos „mennybemenetel” színpadképét –, az nyilván kötelező leckéje volt a tervező Balla Ildikónak.
Természetesen nagyban felelős a produkció milyenségéért a zene. A klasszikus operetthez szinte semmi köze Dinyés Dániel szerzeményeinek. Van itt tangó és boogie-woogie. A régen kedvelt, émelygős táncdalokat idézik az érzelmesebb számok. A maguk korában és környezetében ezek „egyenesben” is elmennének. A jelen közönségnek viszont azok nyújtanak valamilyen többletet, amelyek nemcsak jól ismert sablonokat követnek. Amire példa az a felszabadultabban komponált „intermezzo”, amely a turbulenciába keveredő repülőgépet kíséri. Itt lehet tetten érni, milyen zene iránt is táplálna vonzalmat a szerző, ha nem tekintené elsőbbrendű feladatának, hogy idegen stílusokat másoljon, karikírozzon „vegyes ízelítőben”. Ekkor a Dinyés Dánielhez (zongora) csatlakozó, a jazzben és a klezmerben járatos, kiváló zenészek – Dennert Árpád (szaxofon), Ducsai Szabolcs (trombita), Gazda Bence (hegedű), Végh Balázs (dob) – úgy muzsikálnak, mintha csak improvizálnának. Végtére mindegy, hogy a Spam Operett operett-e vagy musical, vagy valami más – akkor emelkedne ki jelentősen a zenés játékok átlagos kínálatából, ha mindvégig az eredetiség, egy alkotói egyéniség összetéveszthetetlen jegyeit mutatná. Magasabbra kellett volna tenni a lécet.
BOGÁCSI ERZSÉBET