Katar fiatal ország – Filharmonikus Zenekara azonban rendre hallatja hangját világszerte, olyan rangos rendezvényeken is, mint a PROMS-koncertek. A több földrész számos országának muzsikusaiból alakult együttes – amelyben arabok mellett legnagyobb számban németek, magyarok és a Szovjetunió utódállamaiból érkezett hangszeresek játszanak – korábbi művészeti vezetője, a dél-koreai Han-Na Chang távozásával a hetedik évadát állandó karmester nélkül tölti. Visszatérő és új vendégkarmesterekkel teljesítik a korábban megtervezett programot. 2015 januárja Brahms jegyében telt, 10-én a d-moll zongoraverseny és az I. szimfónia, 17-én a II. és III. szimfónia csendült fel Dmitrij Kitajenko vezényletével. A Budapest koncerttermeiből is ismert dirigens rendszeresen lép fel az együttessel, így a közös zenei nyelv megtalálása – nos, hogy is van ez?
Beckett utolsó, közismert verse (What is the word?) általában ott kísért azok gondolataiban, akik a szavak nyelvére akarják lefordítani, ami a partitúrákban rejtőzik. Szokás mondani, hogy a zene egyetemes nyelv, csak épp az a probléma ezzel, hogy oly áttekinthetetlenül hatalmas szókinccsel, hogy a közös nevezők keresése/találása önmagában is külön művészet. Amikor hangulatot, karaktert akarunk jellemezni, más érzékszervi tapasztalatokhoz fordulunk – de még akkor is, ha általános zenei jellemzőket határozunk meg. A hang lehet magas, mély, más nyelvek vékony és vastag jelzővel közelítenek, tehát a korrekt nyelvi (tükör-)fordítás korántsem vezet eredményre. (Mintha vaknak próbálnánk megmagyarázni, milyen a fehér…)
Éppen ezért izgalmas lehetőségnek tűnt részt venni egy olyan zenekar próbáin, amelynek tagjai különböző zenei neveltetésűek. Mindmáig szép számmal játszanak az együttesben alapító tagok, de az újakat a sikeres próbajátékot követően leginkább hangszertudásuk, szakmai önéletrajzból is kitűnő zenei jártasságuk alapján választják ki, tehát a zenekari gyakorlat szempontjából kezdőként. Újabb szempont, amely befolyásolja azokat a belső erőviszonyokat, amelyeknek csupán az eredője válik publikussá, a kész produkciókkal. És van egy olyan szempont, amely sajnos soha, sehol nem kérhető számon, s ez a zeneirodalom ismerete. Nem úgy általában, hanem konkrétan azokra a művekre vonatkozóan, amelyeknek megszólaltatásában az illető muzsikus maga is részt fog venni (amit első alkalommal akkor is bemutatóként él meg, ha történeti műről van szó – neki ugyanis az a premier!). Mert aki távolról érkezik, annak érthetően ismeretlen szólamának a környezete. Neki tehát arra is kell idő, hogy a próbák során térképezze fel hangzó valóságában a partitúrát.
Brahms I. szimfóniájának próbáján kamatozott Kitajenkó és a zenekar korábbi ismeretsége. A dirigens úgy érkezett már az első próbára, hogy tudta, hol vannak azok az érzékeny pontok, amelyekkel részletesen kell foglalkozni. Amikor hallhatóan megváltozott a hangzás (megértették és teljesítették kéréseit a muzsikusok), bízott bennük, és nem állt le „kigyakorolni” egy-egy helyet. Öröm volt követni a hangzás módosulásait. Kitajenko tervszerűen építkezett, nem magyarázkodott, nem esztétizált, hanem mindig konkrét utasításokkal-megjegyzésekkel alakította a helyes arányokat. Az persze megint elképesztő tudást feltételez, hogy valaki egyetlen dinamikai kifejezésre merjen támaszkodni. Mezzoforte, nem több – fordult valamely hangszercsoporthoz, s halljunk csodát, érdemben változott a hangzás. Néha már-már mókásnak tűnt, hogy mennyire a legegyszerűbb olasz zenei szakkifejezésekre támaszkodik (Weiner Leó híres kamaraóráin is gyakori volt a staccato, legato, spiccato emlegetése… ‒ az eredmény pedig világszerte ismert). Mintha ezzel a lecsupaszított gyakorlattal is a pontos-érdemi szólamkotta-olvasásra akarná serkenteni a hangszereseket.
Kitajenko próbamódszerére jellemző, hogy lényegre törő – nem dolgoztatja utolsó percig az együttest, ha úgy érzi, kialakult az a közös szókincs, nyelvértelmezés, amely élményszerű előadáshoz vezethet.
Amikor a szólista, Rudolf Buchbinder megérkezett, úgy tűnt, korrepetitor-segítséget kapott az irányító karmester. Buchbinder versenymű-repertoárjában megkülönböztetett helyet foglalnak el Brahms művei, miközben a zenekar – ebben a felállásban – első alkalommal tűzte műsorára ezt a zongoraversenyt. Csakhamar kiderült, a zongoraművész nem csupán interjúkban-riportokban hangoztatja, hogy versenyművek szólistájaként fontosnak tartja a zenekarral való partnerkapcsolatot (tehát a zenekar ne „kísérjen” alázatosan a háttérben, hanem hasonló személyességgel vegyen részt a mű tolmácsolásában). Néha szinte átvette az irányítást a karmestertől; erős akusztikus kontrollt kívánt olyankor, amikor valamely szólószakaszának a befejezéséhez közeledve szólisztikusan társul hozzá egy-egy zenekari szólista vagy hangszercsoport. Kikövetelte az együttlélegzést, s ezek a rövid mélyfúrások később igencsak hasznosnak bizonyultak. Hasonlóképp, ha a dallamot zenekari hangszer játszotta, s a kíséretet szolgáltatta a zongora, akkor is igényesen ügyelt a megfelelő hangerő- és hangszínarányokra. Profi – mondhatnánk röviden, ha nem tapadna oly sok kétes értékű tapasztalat e kifejezéshez.
A dohai opera épülete
Az igazi élmény természetesen a hangverseny volt, Doha Operaházában (szerencsére már több éve itt tarthatja próbáit is az ország legkiválóbb zenekara – mert van másik, főképp tanárokból alakult szimfonikus zenekar is). A zongoraversenyen aligha lehetett érezni, hogy most játssza először a Katar Filharmonikus Zenekar. És hála Kitajenko fantasztikus lélekjelenlétének, akkor sem történtek problémák, amikor a szólista hirtelen-spontán módon valamit másként játszott, mint a próbán. Voltak meghökkentő nekilendülései, amiket remekül követett a zenekar. Amivel adósunk maradt, az a d-moll zongoraverseny lassú tételének líraisága (talán ez is összefügg előadóművészi pályájával; a sok súlyos feladat között már nem mindig tud rácsodálkozni egyébként megunhatatlan szépségekre). Buchbindert remek kondícióban tartja Beethoven 32 zongoraszonátája összkiadás jellegű sorozatának rendszeres repertoáron tartása – ez az önmagában is rendkívüli szellemi teljesítmény melléktermékként azt (is) eredményezte, hogy megtanult gazdaságosan bánni személyes „jelenlétével” –; az átélés számára mást jelent, mint annak, aki a ritka megnyilatkozási lehetőségeket tekinti ünnepnek. A zárótétel felfokozott légköre kárpótolt a korábbi langyos pillanatokért.
A Brahms-szimfóniában viszonylag lassú tempókat vett Kitajenko – hogy itt is a finálé diadalmaskodjék, ezúttal teljes átéltséggel, megemelt atmoszférában.
A körkép nem lenne teljes, ha elhallgatnám: Katarban (nevezetesen a fővárosában, Dohában) szép számmal élnek magyarok. S közülük nemcsak a muzsikusok járnak hangversenyekre. A hosszabb időt kint töltők örömmel figyelnek fel a magyar szóra, ismeretlenül is beszédbe elegyednek. Így derült ki, hogy stewardessek rendszeresen hallgatják a Qatar Philharmonic Orchestra hangversenyeit (a souk vásári forgatagában felsorolják, igen, legutóbb a Bartókon voltak…), de találkozni sportolóval, edzővel – már akikről a rövid szünetben kiderült a foglalkozásuk. És vannak olyanok, akik egykor Magyarországon tanultak, zenét – velük közös ismerősöket is lehetett találni.
Katarban meggyökeresedett a zenekultúra. Remélhetőleg a zenekar új (állandó) vezetője tovább erősíti majd ezt a tendenciát.
FITTLER KATALIN
