Van abban valami kifejezetten váratlan, hogy huszonkevés éves embereket éppen Ibsen és Strindberg foglalkoztasson szenvedélyesen. Hogy sorozatosan két évszázaddal ezelőtti drámaírók segítségével kérdezzenek rá a világban elfoglalható helyükre, a megélt vagy a rájuk váró emberi kapcsolatokra.
Márpedig a Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás alapította társulat – és az alapítók által meghívott vendégművészek – trilógiává kikerekedő három utóbbi előadásukban ezt az utat választották. Párkapcsolati–családi kiúttalanságról beszélni akarván klasszikus művek klasszikus helyzeteit vették alapul. Most a Nórát, az előző két alkalommal – Szerelem, illetve Otthon címen – Ibsen Kis Eyolf és Strindberg A pelikán című darabját. (Korábban a Hedda Gablert is bemutatták.)
Kiss-Végh Emőke (fotó: Toldy Miklós)
Az alapul vétel ezekben az esetekben szó szerint értendő: az alapszituációkra hántják vissza a szöveget, a főszereplőkre redukálják a szereposztást, majd szobaszínházi térbe szorítják az egy felvonásossá tömörített műveket. A mondatok és a hangulatok hosszú utat járnak be Ibsentől és Strindbergtől Igmar Bergmanon keresztül a máig, a nagyszínpadra szánt tónusoktól az intim térhez illeszkedő személyes hangvételig. Más esetekben például Lessing, Flaubert vagy Csehov szerepel a repertoárjukon, hasonlóan kis terekben, nagy előszeretettel rendhagyó helyszíneken (belvárosi iroda, minigarzon, divatszabászat, tankonyha – vagy éppen a mindenkori megrendelő saját lakása; az „Ibsent a nappalimba” projekt keretében sokan éltek is ezzel a lehetőséggel).
A Gyermeket (és a trilógia megelőző két darabját is) a Trafó próbatermében játsszák, négy rövidke széksorral körbevett, és a lehető leghétköznapibban kivilágított üres térben. A színészek – ezúttal Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás mellett Láng Annamária és Terhes Sándor – a kezdés előtt és a jeleneteik között a negyvenegynéhány néző között ülnek, és a játék során a saját keresztnevükön szólítják egymást. Gesztusaik, beszédmódjuk és hangerejük feltűnően visszafogott. (Az együttes fiatalosan extravagáns elnevezése talán nem véletlenül juttatja eszünkbe a majd háromnegyed évszázaddal ezelőtti Dollárpapa című filmvígjáték címszereplőjét: a Dollár Papa Gyermekeinek színházszemlélete akár elődként idézheti fel a megejtően mesterkéletlen Rajz János alakját.)
Az előadás létrehozásának folyamata ezúttal is komoly filológiai munkát foglal magában: a darab csontra húzása után csak a Nóra–Helmer és a Lindéné–Krogstad szereppárok maradtak meg, jelentősen átdolgozott szöveggel: saját megfogalmazások és vengédmondatok (Bergmantól mindenképpen) vegyülnek Ibsenbe. A szöveg és vele együtt a játék is minden bizonnyal improvizációs gyakorlatok során nyerhette el a végső formáját.
Ördög Tamás (fotó: Toldy Miklós)
Az előadás kiváltotta élmény nyilvánvalóan a játék keresetlenségéből származik: ezek az emberek itt ketten-ketten, a párkapcsolati lehetetlenségeikkel, önzéseikkel és bizonytalankodásaikkal „közülünk valók” egészen. Ahogyan Nóra–Emőke, a „gyermek” (vö. az eredetivel és korábbi fordítások címével: Babaház, Babaszoba) saját magát keresi, gyerekkorában kutat, vagy éppen ahogyan gyermeteg kapzsisággal gyűri be a padlószőnyeg résébe a férjéből kiszedett pénzeket. Ahogyan Torvald–Tamás nem igen ismer a sajátjain kívül más szempontokat, és semmit nem ért abból, miért lett Nórának mehetnékje. Ahogyan Lindéné–Annamari és Krogstad–Sándor felidézik múltbeli különválásukat, és belepróbálkoznak a lehetőségeikbe a jelenben. Kettejük újratalálkozása az előadás legszebb jelente – ami a két színész erőteljes színpadi jelenlétén alapul. Az együttes játékstílusának legfőbb buktatója éppen az, hogy sikerül-e kinek-kinek megoldania a hétköznapiságnak és a színpadi erőnek az (egyáltalán nem evidens) együttes érvényesítését. S ebben kétségkívül Láng Annamária és Terhes Sándor a meggyőzőbb, míg Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás a mértékletességre koncentrálva a végletekig viszi a színpadiatlanságot (Ördög az artikulációjában is, olyannyira, hogy olykor nehéz érteni, mit mond).
Az előadás összességében feltétlenül megnyerő – ám a miért pont Ibsent és miért pont így? kérdések színpadi megválaszolásához nem rendelkezik minden kétséget kizáró meggyőző erővel.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
