Ovadia a vándor zsidó megtestesítőjeként, kedvesen suta énekes-elbeszélő (de valójában nem csak kitűnő énekes, hanem rendkívül jó mozgású, jó táncos is), , aki anekdotáinak, dalainak személyes, önironikus hangulatával egy Kelet-Európában is eltűnőben lévő, de Olaszországban igazán soha nem is létezett örökséget visz tovább. Művészetében a globalizáció társadalmának számos alapkérdéséhez szól hozzá a jiddis kultúra nézőpontjából. Már szülőhazájában, Bulgáriában megismerkedett evvel a kultúrával, később zenészként, népzenekutatóként tanulmányozta a közép- és kelet-európai civilizációt, a zenén kívül a kabarét, a jiddis színház hagyományait, valamint a modern európai színházat is.
Rendkívül színes, sokoldalú egyéniség: zenész, énekes, rendező, zenetörténész, néprajztudós, hanglemezkiadó. Előadásaira jelen és múlt, a nyelvi és kulturális sokféleség, a műfajok, művészeti ágak harmonikus összhangja jellemző: különleges hangulatokat, a személyesség és az egyetemesség együtthatását hozza létre a színpadi tér és a különböző médiumok értő használatával.
Oylem Goylem
Moni Ovadia 1946-ban Plovdivban született, majd a család Olaszországba költözött. Milánóban szerzett politológia szakon diplomát, s az egyik legjelentősebb olasz népdalgyűjtő-etnográfusnál, Roberto Leydinél folytatta tanulmányait. New Yorkban a haszid és a szefárd kultúrát kutatta. Zenekart alapított, nemzetközi fesztiválokon vett részt, különböző nemzetiségű zenészekkel dolgozott együtt, így Hasur János hegedűssel is a Vízöntő Együttesből. 1984-től számítja színházi működését; igen fontosnak tartja a Tadeus Kantorral való közös munkáját. Kantor utolsó előadásaihoz Ovadia szerezte a zenét. Műveltségére, nyitottságára jellemzően nyolc nyelven ad elő, a jiddis és a nemzetközi kulturális, zenei, színházi hagyományokra egyaránt épít. Sajátos műfajában, a jiddis kabaréban a műfaj hagyományainak megfelelően, a narratíva, a felkonferált történet(ek) mellett az ének, a mozgás, a tánc, a zene is fontos része az előadásnak. Mindezeket Ovadia maga is műveli, csak a hangszeres zenét bízza zenésztársaira vagy zenekarra, egyébként, akárcsak a zsidó liturgiában – ahol ima közben testükkel is mozognak –, ő maga is énekel, mozog, táncol is, miközben elbeszél. Állandó színpadi jelenlétével az előadások középpontjában van, őt kíséri az ugyancsak megszakítás nélkül jelenlévő zenekar, vagy legalábbis 2‒3 zenész, akik esetenként illusztráló szereplőkké is válhatnak. Ovadia más énekes-előadóval is fellép közösen, mint a 2014-es Doppio fronte (Kettős front) című előadásában Lucilla Galeazzival. Ovadia személyességével közvetít a nézők felé egy kultúrát, gondolkodásmódot: megközelítésében a jiddis kultúra a diaszpóra, a száműzetés világa, mely az általános emberi törékenység közös ügyévé válik; színpadi tere – Marvin Carlson megközelítésével – az emlékezet terévé, „megkísértett térré” („haunted stage”), miközben a fontos narratív, zenei, vokális, koreográfiai, tánc valamint vizuális elemek egyfajta Gesamtkunstwerkké válnak.
Doppio fronte
Ovadia egyik első nagy sikere a Golem című előadása volt 1991-ben. Mint mondja, a Golem mítoszt a Faust mellett a legfontosabb modern mítosznak tartja. Az előadásban Ovadia a XVI. századi prágai Löw csodarabbit alakította, aki megteremtette a Gólemet. Az ismert mítosz szerint a robotnak a templomszolga munkáját kellett ellátnia, valamint különleges erejénél fogva a gettó elleni támadások során a közösséget védelmeznie. Egyszer azonban a rabbi elfelejtette a Gólemet kikapcsolni, s hirtelen elszabadultak a mesterséges lény agresszív indulatai, olyannyira, hogy az alkotó végül is kénytelen volt elpusztítani teremtményét, ily módon szembesülve a teremtés–rombolás kettősségével. A többi szereplőt a zenekar tagjai és az énekesek alakították. Az „énekben előadott dráma” vízió és rítus. Az előadás már az énekes-zenés-táncos és prózai műfaj keresztezéséből született, amit a későbbiekben még tovább tökéletesített Ovadia. Egyik ilyen korai sikeréről, a Jiddis kabaré című előadásáról 1995-ben e helyütt már lelkesen beszámoltam.
Az Oylem Goylem (az „oylem” szót a jiddis „világ” jelentésben használja), A világ hülye (1993 – 2003/2007) Ovadia előadásai közül mindmáig a legismertebb. Kétnyelvű produkció: a dalok nagy része jiddis, a narráció olasz. Ovadia a főhős-narrátor-énekes-táncos. Őt kíséri az öttagú zenekar. Váltogatja az anekdotákat s a dalokat, a kabaré szomorkás, ironikus, mindig érzelemgazdag összekötőszövegét olaszul mondja, előkészítve az utána következő jiddis nyelvű éneket, amelyet a nézők már a szituációval azonosulva fogadhatnak, szinte meg is értik az ismeretlen nyelvű szöveget. Ezúttal a színpadi tér még nagyobb részt mentes a kellékektől. A történetek, viccek elsősorban a zsidó identitás kérdése körül mozognak, melyekben megjelenik a zsidó mikrokozmosz néhány fő alakja és témája is. A vezérfonal a zsidó sors, a szétszóratás, az emlékezet: mindezeket egészen apró, hétköznapi dolgokon keresztül is szemlélteti, illetve a zsidó családon, a zsidóság életének néhány szimbólumán, mítoszán keresztül. Ilyen embléma a Jiddise Mame, az édesanya figurája vagy a rabbi alakja. A mindennapok tematikáját (a gettó étrendje, a csodavárás, a kereskedői korrektség, a keresztény-zsidó párbeszéd stb.) adatokkal, anekdotákkal szemlélteti. A hagyományos alakokon, a kántoron, a kiskereskedőn, a gazdag kereskedőn, a már említett zsidó anyán, a rabbin kívül új szereplő is megjelenik, az ironikusan bemutatott pszichoanalitikus. „A számkivetettségben igen fontossá vált egy személy, a rabbi. A laikus, gnosztikus, szekularizált, ateista zsidóknak olyan nosztalgiájuk volt a rabbi iránt, hogy kitaláltak maguknak egy testre szabottat, saját használatukra: a pszichoanalitikust.”
La bella utopia
Az utolsó rész visszatérő kérdése: hogyan dolgozható fel a holokauszt, a fizikai megsemmisítés emléke, melynek tragédiája meghatározza a diaszpóra létét. Ovadia fekete humorára példa egyik története: a tragédiát oldó anekdota hőse az egyszerű zsidó szabó, aki egyedül tér vissza a koncentrációs táborból, újra felépíti a zsinagógát, s végre megnyithatja. Közben ki kell vasalnia egy nadrágot, amelyet legkedvesebb kuncsaftja rendelt tőle. Munkájában megzavarja egy telefonáló, a beszélgetés a vártnál hosszabb, s közben odaég a nadrág szára: ekkor határozza el, hogy elhagyja ősei hitét. „Ez már sok, Istenem, hogy tehetted ezt meg velem!” – mondja az Örökkévalónak, akivel Ovadia hősei pertu kapcsolatban vannak.
Ovadia visszaemlékezései gyakran már-már rítusok, fekete humorával egyetemessé teszi a szétszóratott, részben elpusztított nép szomorúságát, s azt a képességét, hogy mégis felülemelkedjen a tragédiákon, akár az irónia, a komikum segítségével. Ovadia sikerének egyik titka talán éppen a tragédia és a komédia elegyítése: a minden megpróbáltatás túlélésére képes ember példájának felmutatása.
A kitünő énekes-táncos-elbeszélő Ovadia mellett igen felkészültek a társulat zenészei is: M. Deho’ hegedűs és G. P. Marazza tangóharmonikán játszik (ők a műsor zenei adaptációjának elkészítői), A. Lacosegli az ütőhangszereken, P. Novara oboán és klarinéton, C. Gallotta gitáron kísér.
Az Ovadia által is felhasznált, ma már nagyon ismert klezmer zene elnevezése a héber „kley zemer” szavakból alakult s a hangszerekre utal: a hegedűre és a vonósokra, a gyakran előforduló klarinétra, és a zsidó vándorzenészek legalább kétszáz éves kelet-európai hagyományára épül, akik a némileg hasonló helyzetű cigányzenészektől is vettek át motívumokat, s azok is tőlük. A kivándorlások következtében a klezmer a XX. század elején a New York-i utca zenéjeként tűnt fel. A fájdalmas, lamentáló dallamok erősen kötődnek a liturgiához, de az örömünnepek dalai, táncai is beleépülnek.
A Doppio fronte (Kettős front) az első világháború évfordulójára, a venetói és a friuli kettős front emlékére készült antimilitarista előadás, melyet Ovadia oratóriumként is jelez, arra a kettős frontra utal, mely egymás ellen kényszerített családokat, barátokat – kit az Osztrák-Magyar Monarchia, kit Olaszország oldalán. Ovadia ezúttal az emberi törékenységet, a háború korrupt rettenetét az azt elszenvedő kisemberre vetíti ki. A narrátor, énekes, rendező, szerző Moni Ovadia mellett Lucilla Galeazzi, a népdal nemzetközi hírű énekesnője is közreműködik valamint egy ifjúsági kar, a Freevoices, Manuela Manussi vezényletével, s a Stage Orchestra kíséri az előadást. A fiatalok kórusa külön érdekesség, hiszen mint Ovadia el is mondta az előadást követő beszélgetésünkkor, a fiatalok az egykor az első világháborúba besorozott katonákkal egykorúak, dalaik, táncaik ezért még megrendítőbbek. Az általam látott előadásban a kórust a színpad hátterére vetítették, virtuálisan tágítva ki a teret, más alkalmakkor fizikailag is jelen van a színpadon.
Az előadás műfaja valamelyest eltér a szokásostól, mivel ezúttal Olaszország, az olaszság a főszereplő, a dalok, zenék, képek az első világháborút, azt az Olaszországot idézik meg, mely a napi megélhetéséért, fennmaradásáért küzdött a frontokon és a hátországban egyaránt. Egy velejéig romlott és korrupt kis elitet rajzol fel Ovadia, mely egy addig soha nem látott rettenetes háborúba sodorta a világot, ahol először jelent meg a gáz, a legmodernebb technológia az ember ellen, s a XX. század további retteneteinek is kezdete, forrása lett. A névtelen kisemberek mellett néhány jelentős írót, költőt is megszólaltat, elsősorban Carlo Emilio Gadda és Giuseppe Ungaretti visszaemlékezései idézik meg a háborút. A dalok a nagy repertoár részei, hazafias, háborúellenes dalok, Trilussa szövegei, a Gorizia, című, ismeretlen szerzőtől származó dal, mely a hadsereg mindennapi szenvedéseinek állít emléket.
A színpadi térhatás szép példája Obadia 2007-es előadása, a La bella utopia, A szép utópia, melyben Daniele Abbado közreműködésével a XX. század makro-történelmét, a Szovjetunió történetét kíséri figyelemmel – azon belül is a zsidóság történetét. Iróniájára jellemző az előadás alcíme: Világ proletárjai, nevessetek! (Világ dolgozói, nevessetek!)
Előadásában kiemelt szerepet kap orosz nyelvismerete, mely hitelességének is garanciája. „A kommunizmus nagy narratíváját az egyszerű zsidó ember szemszögéből mutatja be, zsidó humorral.” Ovadia intellektuálisan, érzelmileg is involválódik a történetben – az orosz kultúra iránti affinitását személyes találkozásunk alkalmával is megerősítette. Az elbeszélés, az anekdoták ezúttal is a zenével, az énekkel, a tánccal váltakoznak; az orosz népzene, a jiddis folklór és mozgalmi dalok egészítik ki egymást. Ovadia és/vagy Lee Colbert énekel, máskor a zenekari tagok is csatlakoznak hozzájuk, zenészek, énekesek, táncosok. A zenekar kórus is egyben, klarinéton, hegedűn, száj- és tangóharmonikán játszik, orosz néptáncokat jár, néha katonatáncokat.
Az autenticitást az eredeti orosz nyelvű énekek is szolgálják, miközben a közönség számára egyfajta virtuális térben vásznakra vetítik ki az olasz fordítást. A történelem bonyolultságát a narratív műfajok széles körű alkalmazása is bizonyítja: irodalmi művek részletei, dokumentumok, tanúságtételek, mint Mejerhold és Isaac Babel levélrészletei, kommentárok, elemzések – Trockij alakjáé például. Az emblematikus narratívát kiemelik a táncok, a színpadtechnika, a szcenográfia, a mozdulatok, a zene, a jelmezek k (Ovadia az orosz muzsik öltözetében), s a nagy történet további fontos kiegészítései a korabeli dokumentum- és művészfilm részletek, amelyeket a háttérre, illetve oldalfalra vetítenek – kitűnő vizuális összképet hozva létre. Ovadia, miközben nagyon személyes, hiszen részben a történelem résztvevőjeként jelenik meg, nagyon objektív is, minthogy a személyes történelmen keresztül a makro-történelem dokumentumainak is elbeszélője. Az előadás metaforikusan az Internacionáléval kezdődik és a szovjet himnusszal ér véget (ez utóbbi dallama olyannyira népszerű, hogy megmaradt Oroszország himnuszának is, hozzá az eredeti mű szerzőjétől kértek új szöveget).
A munkásmozgalmi dalokat alkalmasint a zenekar tagjainak mint kórusnak a közreműködésével éneklik, némelykor együtt masíroznak is. Az expresszív, gondosan és fantáziadúsan megtervezett képekre jellemző, hogy például amikor zsidó kommunistákról esik szó, a vörös csillagot a Dávid csillag mellé teszik – mindkettő vörös.
„Az előadás antirevizionista törekvésből született” – mondja Ovadia –, „az eszköz mindig a zsidó humor, kegyetlen és ugyanakkor paradox történeteivel s dalaival, melyek még a Szovjetunió legvitatottabb személyiségeinek fejezeteit is újra megnyithatják.” A minimalista, de egyszerűségében is nagyon hatásos díszlet, a színek és a fények, a dokumentum-, gyakran archív felvételek hozzájárulnak az előadás elevenségéhez. A díszlettervező, Elisa Savi szerint A szép utópia című előadáshoz Moni Ovadia egyfajta skatulyaszerű színpadot képzelt el, amelyben a szovjet világot egy háromdimenziós képsorozat jeleníti meg. Ennek keretében mozog maga Ovadia is, elfeledtetvén a nézővel a filmvetítés technikai határait, s erőteljes, életteli, költői érzelmeket kelt bennünk. „Rögzített és mozgásban lévő kép-idézetek kollázsait választottam – mondja Elisa Savi –, amelyeket elektronikus effektekkel módosítottam és alakítottam, s mindezeket grafikus és festői elemekkel elegyítettem, amelyek a nagy szovjet művészi kísérletekre emlékeztetnek. Világos volt a szándék: Ovadia szövegeit az általa használt módszereknek megfelelően kommentáljuk, a versidézeteknek, a dalok strófáinak, a történeti dokumentumok részleteinek megfelelően, az események és az ismeretek felidézését segítve: motivációjuk a paradoxon, a szánalom, az irónia, a szenvedély, az etikai ítélet.” A képek soha nem semlegesek, ahogy Ovadia sem kíván semleges maradni a huszadik század szép és elárult utópiájának felidézésekor. Gyakran alkalmaz ismert, ikonikus képeket, de elkerüli a populizmust és a demagógiát.
A szép utópia tizenhárom fejezetre oszlik, mindegyiknek saját alcíme van. Az elsőé: „Miért nyert a kapitalizmus és vesztett a komunizmus?” Egy ismert anekdota nyitja meg, amely tökéletesen szemlélteti a szovjet szocialista rendszer látszatai mögötti szervezetlenséget és korrupciót, s egyben az előadás emblematikus bevezetője. Főhőse a szokásos zsidó ember, ezúttal a gazdag Weinstein úr, akinek kedve támad, hogy repülőre üljön, s óriási borravalóinak köszönhetően minden gond nélkül juthat New Yorkból Moszkvába. És bár nincs előzetes foglalása, vouchere, mégis rögtön kap szállodai szobát is. Soron kívül megérkezik a Lenin Mauzóleumhoz, a Szovjetunió jelképéhez, ahol a két szigorú, egyenruhás, kalasnyikovos, vörös csillagos, sarló kalapácsos őr egyikének zsebébe két ezerdollárost rejt, mire az felismeri őt, s megkérdezi: „Weinstein úr, örülök, hogy újra láthatom! Hogyan szeretné? Bejön megnézni vagy kihozzam önnek?”
Ezek már a Sztálin utáni, a 60-as, 70-es évek, a rendszer fellazulásának viccei. Az imént idézett ellenpontjaként, ahogy máskor is az előadás során, irodalmi mű következik: Ovadia Majakovszkij Dal a szovjet útlevélről című versét szavalja el, a költő reményeinek és lelkesedésének idejéből, akinek tragikus sorsa kimondatlanul is újabb ellenpont. Mint Ovadia egyik recenzense megállapítja, „Moni Ovadia nagy erénye: az utópia dicsőítése a maga problematikus mivoltán keresztül”.
Majakovszkij verse után Ovadia felteszi a kérdést: „És a zsidók?” Azaz az előadáson végigvonuló, a Szovjetunió történetével párhuzamos történetre kérdez rá, a zsidóságéra, akik időnként lelkes hívei voltak a rendszernek, de többnyire inkább áldozatai.
Az anekdoták egyszerű zsidó embere többnyire Rabinovics, a keresztény ember Popov névre hallgat. (A két név is kitűnő találat, jelentésük: rabbi fia, pap fia.) Az egyik első történetben nem veszik fel a Kommunista Pártba, mert ártatlan tudatlanságában a Szovjetuniót egy nagy bordélyházhoz hasonlította. A fontos zsidó származású vezetők közül elsősorban Trockij kerül a történetekbe. Az előadásnak mintegy kétharmada a sztálini diktatúrával foglalkozik, az első világháborúval, Sztálin hatalomra kerülésével, majd gyors képekben a Sztálin utáni korszakkal.
Ovadia ezúttal is saját és tudósok kutatásaira támaszkodik, többször utal Cambridge Carr munkáira is. A szép utópiában az egykori párizsi kabaré vörös fényei a szocializmus, a munkásmozgalom szimbólumaivá válnak, az előadás leggyakoribb színe a vörös lesz, Lee Colbert ruháinak is ez a gyakori színe. A kabaré örökségeként Ovadia a maga teremtette karaktereket a történelmi személyiségekkel elegyíti, így Rabinovics vagy Rabinovics elvtárs úgy jelenik meg, mintha némelyiküket ismerhette volna.
Doppio fronte
Lenin halálának hírére, akárcsak más drámai vagy tragikus történelmi események megjelenítésekor, a színek elsötétednek. A polgárháború majd az antiszemitizmus vizsgálata alapvetően járul hozzá a diktatúra megértéséhez, a Szovjetunió gyökereinek megismeréséhez. A Katyusa népdal jelképezheti, hogyan formálja a rezsim a népi kultúrát saját képére. A Gulag rettenetét számokkal is alátámasztja az előadás: 700 ezer embert végeztek ki a Lubjankán, köztük a katonatisztek 45%-át. Szól a kultúra rettenetes veszteségeiről is: Ovadia tiszteleg Mejerhold, „a modern színház megalapítója” előtt. A háttérben balettet vetítenek, Sosztakovics II. keringőjének dallamára A hattyú halálát. A balettet, melyet Fokin 1905-ben Anna Pavlova számára készített (eredetileg Saint-Saens zenéjére táncolt), s Pavlova több mint négyezerszer táncolta el, a Gyagilev féle balett koreográfiája alapján használja. Miközben a háttérben a kanonikus balett látható, Ovadia Mejerholdnak kivégzése előtt Molotov marsallhoz írott levelét olvassa fel, az embertelen vallatásáról, hogy az abszurd vád elismerésére kényszerítsék:
„A vallatók erőszakhoz folyamodtak – egy beteg, hatvanhat éves öregemberrel szemben. Arccal lefelé a földre fektettek, s gumikorbáccsal verték a sarkamat és a hátamat, s amikor széken ültem, ugyanazzal a korbáccsal (felülről, nagy erővel) verték a lábamat térdtől a láb felső részéig. Az azt követő napokban, amikor a lábaim ezen részein nagy belső vérzések keletkeztek, ezeket a vörös-kék-sárga véraláfutásokat verték a korbáccsal, ami annyira fájt, mintha a fájó, érzékeny részeket forralt vízzel öntözték volna (üvöltöttem és sírtam a fájdalomtól). Verték a hátamat a gumival, felülről lendületből az arcomba suhintottak vele… a kihallgató állandóan azt hajtogatta, fenyegetően: „Nem írsz (vagyis költesz)? Akkor megint megverünk. Csak a fejedet meg a jobb karodat hagyjuk sértetlenül. A többi részed formátlan, véres hurkás testté lesz”. 1939. november 16-ig mindent aláírtam. Ezennel visszavonom a vallomásomat, amelyeket erőszakkal vertek ki belőlem, s könyörgöm Önnek, a kormány vezetőjének, mentsen meg engem, adja vissza a szabadságomat. Én szeretem a hazámat, s utolsó éveim minden erejét neki szentelem. […] Ez az én gyónásom. Rövid, mint annak lennie kell egy másodperccel a halál előtt. Soha nem voltam kém. Soha nem voltam tagja semmiféle trockista szervezetnek (a Párttal együtt átkoztam el a júdás Trockijt). Soha nem folytattam ellenforradalmi tevékenységet...”
Az előadás utolsó harmadát a Sztálin halála utáni időknek, majd a kétpólusú világ végének, a berlini fal leomlásának szenteli Ovadia, kihagyja Gorbacsovot, mert mint mondja, az már egy másik történet, jóllehet nem osztja a nézetet, mely szerint Gorbacsov lenne a Szovjetunió összeomlásának oka. Ezekben az utolsó epizódokban Hruscsov, Brezsnyev, a Jereváni Rádió is szerepel. Ovadia több történésszel, politológussal összhangban, az afganisztáni háborút jelöli meg az összeomlás fő okaként, mely mintegy egymillió ember halálát okozta, s a szovjet társadalomban jóvátehetetlen rombolást idézett elő. Ovadia az ellenzéki kultúra kiemelkedő alakjáról, az énekes Viszockijról is megemlékezik, mindössze 44 éves korában bekövetkezett haláláról. A jelcini időszakról is szól: „a Szovjetuniót egy szuperkommunista tette el láb alól: Borisz Jelcin”, majd utalást tesz Putyinra és Politkovszkaja meggyilkolására.
Ovadia, miközben jelzi a Szovjetunió összeomlását okozó hibákat, utal az eredményekre is. A szovjet himnusz után Jevgenyij Jevtusenko egy 1992-es versével fejezi be (korábban már elmondta Jevtusenko Babij Jar című versét), a Viszontlátásra Vörös Zászló cíművel, a munkásmozgalom jelképéről, mely rettenetes bűnök, tragédiák mellett milliók nagy reményeit jelentette, a nagy utópiát, mely végigvezetett a huszadik századon.
„De zokogok a vörös lobogó / fölött.” – szavalja Ovadia a vers végét.
Az egyszerre ironikus, tragikus és játékos előadás végén a híres Coca Cola reklám játékos variánsa jelenik meg: a Coca Cola üveg fölött sarlóval és kalapáccsal s a felirattal: „Enjoy Capitalism!”
FRIED ILONA
