Háromféle néző ül a Virtuózok Hangversenytermének nézőterén. Az első csoport eltökélt Szerb Antal rajongó: az elmúlt években, feltételezhetően megkésett kamaszkorában, újraolvasta és többször is látta – akár a Magyar Színházban, a Gyulai Várszínházban, Kecskeméten vagy Vajdai Vilmos újraköltésében a képernyőn – az Utas és holdvilág színpadi változatát. A második csoportba sorolhatók, akik sok évvel ezelőtt látták, vagy legalább olvasták Szerb Antal klasszikussá avatott művét, és most, megőrzött nosztalgiájukat felidézve, emlékfoszlányaikat sorba-rendbe szedve, keresik az újratalálkozás örömét. A harmadik csoportba azok a „szűzek” tartoznak – valószínűleg ők vannak a legkevesebben –, akik nem látták és nem is olvasták a harmincas évek végének kultuszregényét. Én magam a halványuló emlékeket némi kínnal-keservvel összegereblyézők táborába tartozom. Tavaly, szándékom ellenére, valahogy lemaradtam a Sopsits Árpád rendezte gyulai premierről, pedig már csak a Bűn és bűnhődés a rácsok mögött című, megrendítő kamaraszínházi produkció hatása alatt is rendhagyó színházi élményre készültem, és majd egy esztendővel a gyulai premier után (a megoszló kritikai visszhang ismeretében is) a szokottnál is nagyobb várakozással ültem be a nézőtérre. Persze annak tudatában, hogy a fenti differenciálás meglehetősen esetleges: egy színházi előadásnak önmagában, a néző előzetes (olvasmány) élményétől függetlenül kell hatnia.
Orosz Ákos, Hajdú László, Jászberényi Gábor, Zsigmond Emőke és Lendváczky Zoltán (fotó: Kiss Zoltán)
Némileg meglepett, hogy a rendező, a hiányos technikai lehetőségekre való hivatkozással, mentegetőzéssel köszöntötte a minden különösebb hírverés nélkül is gyülekező nézőket. Hogy lehet az, hogy egy meghirdetett, sokakat vonzó, pesti profi színházi előadásra (amit ráadásul és helytelenül az Utas és holdvilág első fővárosi előadásaként hirdettek – nem sikerült biztosítani a megtervezett és korábban bevált színpadi világítást? De tekintsünk el ettől, és örüljünk a félkörben ívelő nézőtér által körülölelt, a szereplők forgatta, díszletként funkcionáló körszínpadnak. Várakozásunkat felcsigázza, hogy a műsorlap szerint a látványvilágért is a rendező felel. Az első perctől világos, hogy Sopsits Árpád és a társulat kezdettől ránk és színész munkatársaira – emlékeinkre és képzeletünkre, valamint az interaktív játékba saját fizikumukkal is bekapcsolódó szereplőkre – bízza a forgatható „korongszínpadra” képzelt helyszín berendezését. Ez alkalmanként néhány másodpercre lelassítja az előadást, de ugyanakkor – a legoelemekhez hasonlóan mozgatható, fából készült szerkezetek alkalmazásával – hangsúlyozza annak játék jellegét.
Miután a cselekmény sem térben, sem időben nem korlátozza – nem is igazán konkretizálja – a szereplők életének térbeli kereteit, az eligazodás az idősíkok és a megismert városok között nehezebb, mint gondolnánk. Pedig – és ez is fokozza a regény vonzerejét – a cselekmény nagyobb része vágyaink és álmaink földjén, Olaszországban játszódik. Ez a tény és a költői szöveg valójában gyönyörűséges fogódzót kínál a maguk identitását kereső fiatalok, diákok és a fiatal felnőttek személyiségének – élményeinek és problémáinak – megjelenítéséhez. A cselekmény hát-, illetve előterében az író felidézi azt, ami a szereplőket és a nézőket is Itáliához és az ott látható műemlékekhez köti. A szereplők szaggatott élménybeszámolójából végül is kiderül, hogy az ifjúkorukban egymással különösen szoros kapcsolatban élő és álmodozó diákok hajdani találkozására Rómában, Ravennában vagy Ulpiusék budapesti padlásán kerül sor, mégis, zavarba ejtően sok szellemi energiát kell fordítanunk az eligazodásra. A megőrzött olvasmányélmények nélkül könnyű térben és időben is eltévedni.
Nem hiszem, hogy Szerb Antalban lenne a hiba… A regényben a helyszínek és az idősíkok váltakozása „magától” gördül előre. A nézőtéren viszont már majd egy órája hallgatom, élvezem míves szövegét, amikor a cselekmény fonalát elvesztve, mára vállalhatatlanná kopott fenntartásaim magyarázatára kényszerülök. Lehet, hogy mi, a harmincas években lázas lelkesedéssel fogadott modern regényre az ötvenes években szocializálódott, Lukács György nagyrealizmus elméletén felnőtt ifjú irodalmár nemzedék tagjaiként nem voltunk eléggé fogékonyak a nálunk idősebbek holdfényben villódzó csodáira, mert túlságosan ideologikus elvárásainkból következően mást kerestünk, másra számítottunk? Sőt – horribile dictu –, az is lehet, hogy még mára sem szabadultunk meg hajdani túlpolitizált elvárásaink béklyóitól? (Még szerencse, hogy a regény újraolvasása megszabadít ezektől az aggályoktól: Szerb Antal műve arról győz meg, hogy az általa komponált freskó így teljes, ahogy van.)
Zsigmond Emőke, Jászberényi Gábor és Orosz Ákos (fotó: Kiss Zoltán)
Önmagammal vitatkozva eszembe jut egy egészen friss ellenérv. Az a szerzőnek írott „olvasói levél,” amely ugyan l937-ben íródott, de csak mostanában került a köztudatba, és amelynek feladója Szerb Antal közeli barátjának, Radnóti Miklósnak a felesége. Az ő Naplójában olvastam: „Elolvastam most vasárnap este Szerb Tóni könyvét, az Utas és holdvilág címűt, és úgy éreztem, el fogom neki küldeni azt a pár sort, amit elég ügyetlenül fogalmaztam. Nagyon tetszett és nagyon komoly és nagy műnek éreztem. Becsületes írói munka, és ha támadnak is követelmények az emberben, hogy hát miért van az, hogy a könyvben mindig mindenkinek természetszerűen van megélhetése és mindenki megnyugtatóan bő anyagi lehetőségek kereteiben él, ezek a követelmények mellékessé válnak az egész felett érzett kielégülésben…” Bevallom, a regény szereplőinek életvitelében magam is felrajzoltam Fanni kérdőjeleit, de hozzá hasonlóan meg is cáfoltam. Ráéreztem, hogy Szerb Antal ifjú hősei az álmok és illúziók hitelesen komponált világában éltek, vagy legalábbis onnan üzentek és üzennek ma is a kései utódoknak. Valószínű, hogy ez nemcsak sikerük, de titkuk kulcsa is. Más kérdés, hogy vajon ez a kulcs itt és most nyitja-e a hetedik ajtót. Radnóti Miklósné erre is utal, amikor megjegyzi: „Azt hiszem egyetlen sajnossága van a könyvnek, hogy magyarul íródott és egy kicsit máris elvetélt. Ha a világnak bármely nagy nyelvén írhatta volna meg, akkor olyan örömöket hozott volna Magának, amit valóságosan meg is érdemel érte.” (Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló, Budapest, 2014. Jaffa Kiadó, II. 233 o.) Ez a mondat azonban a jelenből a múltba visszatekintve fájdalmas provokációként hat. Elkerülhetetlenül arra kell gondolnunk, hogyan hálálta meg – érdeme szerint?! – nemzete magyar keretlegények Balfon rámért gyilkos ütéseivel a munkaszolgálatba kényszerített Szerb Antalnak a Magyar irodalomtörténetet, a Pendragon legendát és az Utas és holdvilágot…
De ez a következtetés túlságosan messzire vezet.
Ha az Utas és holdvilág későbbi sorsát, útját idézzük, nem tekinthetünk el attól, hogy Szerb Antal „bestsellere” négy évvel Hitler hatalomra jutása után született, amikor már Radnóti azzal bátorította önmagát, hogy „Járkálj csak, halálraítélt!” A holdvilág utasai, foglyai ekkor még csak viaskodtak a fenyegető és csábító halál kihívásával. Akadt ugyan kortárs kritikus – Erdősi Károly –, aki az Élet című konzervatív folyóiratban elutasította, erkölcstelennek bélyegezte a szokatlanul modern, ugyanakkor romantikus, erotikus mozzanatokat, szemléletet is tartalmazó elbeszélést, de a fogadtatás jellemző szólama az irodalmi kánonban és a szélesebb olvasóközönség körében is az elragadtatás volt. A Nyugat egyik legigényesebb kritikusa, Halász Gábor is szeretettel fogalmazott, főhajtással, az irodalmi követelményekre és a szórakoztató kalandokat kedvelő olvasóra egyaránt figyelő szerző dicséretével köszöntötte a „lényeglátó emlékezés” lélektani regényét, bár ugyanakkor nem hallgatta el fenntartásait sem. Szóvá tette, hogy a kitűnő író időnként kizökken saját stílusából és hamis hangot üt meg, amikor nem veszi igazán komolyan önmagát. (Nyugat,1937. 11. sz.)
Az elismerés, a siker mindig kihívás is.
Nemzedékek kultuszregényéből az évek során nemcsak színdarab, de film, rádiójáték, sőt hangoskönyv és fotóalbum is készült. Meghökkentő adalék, amit a neten olvastam, hogy a kortárs európai regények árnyékában született mű napjainkban állítólag még rovásírásban is hozzáférhető. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljem, vajon mit szólna ehhez a vállalkozáshoz a Cocteaura, Gide-re figyelő szerző. Viszont a sors elégtétele – és talán Radnótinét is megnyugtatná –, hogy a huszonegyedik században határainkon túl az újabb, korszerűbb fordítások meghozták az Utas és holdvilág mártír szerzőjének a Naplóban reklamált – vagy beígért? – sikert. Napjainkban, amikor a kortárs magyar irodalom – végre?! – divat lett Németországban, Szerb Antal majd nyolcvan esztendeje született regénye Christina Virágh 2004-ben készült új fordításában rendszeresen szerepel a sikerlistákon. Nem tudom megítélni, hogy a reklámnak is hatásos 70.000 megjelent példány hány német és osztrák olvasót jelent, de kétségtelen, hogy amikor a regény sikeréről írott tudósítást itthon olvastuk, már beharangozták a készülő hetedik kiadást. És ez a siker nem a hírverésnek, a kulturális reklámnak, hanem kizárólag a gyönyörködtető olvasmánynak ,az évtizedeket túlélő műnek köszönhető.
Molnár Mariann és Orosz Ákos (fotó: Kiss Zoltán)
De kanyarodjunk csak vissza e csapongó fejtegetés apropójához, a regény – ugyancsak nem tegnap kezdődött – hazai színpadi sorsához. A közreműködőkön és a szűkebb szakmai körhöz tartozókon kívül nem sokan emlékeznek rá, hogy Galambos Péter még a múlt században (!), 1995-ben megkísérelte a lehetetlent, és színpadra állította Szerb Antal művét a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. Az előadás akkor fiatal szereplői – Varjú Olga, Szabó Márta, Gazsó György – azóta már rangos, meghatározó művészek. Alakításaikat – egyenként – dicséri a kritika, de Sándor L. István éppen a Criticai Lapokban hiányolja a játékosok közös nyelvét, a figurák közötti kohéziót. Kecskeméten Réczei Tamás rendező sem jár sokkal nagyobb sikerrel, amikor 2009-ben újra színpadra idézi a kamaszkoruktól búcsúzó, a maguk énjét, életét és halálát kereső figurákat.
Ha ragaszkodunk a tényekhez, az idén májusban két alkalommal játszott előadást sem ünnepelhetjük azzal, hogy „Először volt látható a Hold foglyai Budapesten” (Magyar Teátrum, 2015. május). Hiszen talán még a Virtuózok Hangversenytermében is ült olyan néző, aki 2013 őszén már láthatta a Magyar Színházban, ugyancsak Forgách András dramatizálásában a kultuszregény színpadi megvalósítására tett újabb kísérletet. Szerb Antal rajongói számára szomorú, hogy ez a bemutató megint csak csalódást, sőt egyesek szemében megbotránkozást keltett. Erre utal a HVG hu-n Fazekas Zsuzsa kritikájának már a címe is, amiből az derül ki, hogy a Magyar Színházban „Elbohóckodják az Utas és Holdvilágot”. A továbbiakban pedig a kritika arról tudósít, hogy a közönség „hiába várja a regény mélységét, komolyságát, intellektualitását”, Harsányi Sulyom László rendező annyira leegyszerűsíti a történetet, hogy az néha, bizonyos részleteiben szinte önmaga paródiájává válik.
Ugyanezzel az előadással – az átültetés nehézségeire hivatkozva – valamivel tapintatosabban bánik el Ugraí István (7 óra 7), aki szerint nem Forgách András miatt bukott el a kísérlet. Sőt, egyértelműen Forgách javára írja, hogy jó színházi érzékkel transzponálta a regényt, és inkább csak azt veti szemére, hogy nem használja ki eléggé a színház jelrendszerét, nem követeli meg színészeitől a még nagyobb, teljesebb és összetettebb koncentrációt. Ebből következik, hogy a színészek és az alakítások nem eléggé szervesen kapcsolódnak. (Utólag ezt a megállapítást sem elfogadni, sem vitatni nem merem. De az ugyancsak Forgách dramatizálására támaszkodó, legújabb rendezés ismeretében érdekesnek és elgondolkodtatónak tűnik a kritikusnak az az észrevétele, hogy a regény illusztrációjának szánt előadásból nem derül ki világosan, ki ez a Mihály (a regény, illetve a darab hőse) és miért kell, hogy érdekeljen bennünket. Kegyetlen kritika…, de némi affinitással el is utasítható ez a fenntartás, ha a néző vagy a kritikus maga is kipróbálta, megélte, mit jelent a lázadó ifjúkor elmúltával vállalni vagy elutasítani a felnőtt kor követelte kompromisszumokat.
A Katonában megismert, és a TÁP Színházat felvirágoztató Vajdai Vilmos feltételezhetően az utóbbiak közé tartozott, illetve tartozik. Máskülönben nem merte volna 14 részes, öt óra hosszan tartó rádiós változatban feltámasztani Mihályt és barátait, szerelmeit. Ezúttal a szereposztás is különleges volt: Mihályt Bodó Viktor, Erzsit Ónodi Eszter játszotta, de közreműködött a sorozatban Gálffy László, Lukáts Andor, Mucsi Zoltán és Zsótér Sándor is.
Röviden ez volt az előzménye, a hagyománya a Gyulai Várszínházban 2014-ben bemutatott – és az idei előadás közvetlen elődjeként játszott – még újabb adaptációnak. Sopsits Árpád rendező a Holdvilág és utasa címmel bemutatott előadásban Forgách András dramatizálására támaszkodott, de részt vett az új szövegkönyv megszerkesztésében Sediánszky Nóra dramaturg is. Szerb Antal regénye a legújabb változatban már A Hold foglyai cégérrel került színpadra. A rendező a műsorfüzetben így nyilatkozott az előadásról: „A regényben körüljárt probléma (a halál, a polgári életbe való beilleszkedés, vagy az abból való menekülés) a színpadon is releváns kérdések. A nyelvezetet kellett egy kicsit maibbá tennünk, de úgy, hogy megtartsuk Szerb Antal költőiségét.”
Ha a filmrendezőként is szuggesztív Sopsits Árpádnak sikerült volna a nyilatkozatába sűrített célokat ennyire világosan és tömören megjeleníteni, magam is bátrabban vállalkoztam volna a látott előadás tapasztalatainak és ellentmondásainak elemzésére. Változatlanul megoldatlan probléma azonban, hogy az epikus mű szerkezetét, a kanyargó narratívát nem sikerült drámává sűríteni. Voltaképpen ez az oka, hogy az új, megszámlálhatatlanul sok jelenetre, képre tördelt variáció is megrekedt a regény illusztrációjának szintjén. Probléma, hogy a szövegüket nem mindig eléggé elegánsan előadó főszereplők inkább csak tolmácsai, kommentátorai voltak saját szerepüknek, mint önálló arculattal, érzelmi és lelki világgal rendelkező kor- és sorstársaink. Ez kétségtelenül megnehezítette a nézőknek az azonosulást, az elemzőknek a kritikát. Kiemelni a népes és tapasztalt szereplőgárdából elsősorban Orosz Ákost szeretném, akinek visszafogott, de mindvégig kifejező szövegmondása, a mű expozíciójában már beteljesedő kiábrándulása, önmagával és ifjúkori eszményeivel való vívódása is meggyőzött arról, hogy az inkább filmre, mint színpadra kívánkozó regényben mégis benne van a dráma lehetősége. Akár a szükség indokolta, akár a rendezői koncepció része volt, érdekesnek tűnt, amikor két karakterfigurát egy színész (Lendváczky Zoltán, illetve Hajdú László) játszott. A mindenki szerelmét vonzó, sugárzó Ulpius Éva (Zsigmond Emőke) ebben az előadásban inkább szép volt, mint jó. A földön túl is sugárzó emlékek földi ellentétének megjelenítésére hivatott feleség szerepe ezáltal megnőtt, és Mihály feleségeként Erzsi – Molnár Mariannak hála – főszereplővé lett.
Nem kétséges, hogy a Tháliát nagy feltűnést keltő Dosztojevszkijadaptációjával egy csapásra meghódító filmrendezőtől, Sopsits Árpádtól valamivel dinamikusabb drámai szerkezetre, feszesebb ritmusú előadásra számítottunk. Mégis elismeréssel, köszönettel tartozunk, amiért újra tudatunkba idézte Mihály és az Ulpius testvérek rég eltűnt világát, s ezenközben szembesített bennünket azzal a napjainkban is érvényes igazsággal, hogy nehéz időkben sem csak a politika hordozza a lét nagy kérdéseinek súlyát, tartalmát. Az az eltökéltség, amivel az életcsődben vergődő, öngyilkosságra készülő Mihály végül is vállalja élete folytatását azzal, hogy „még mindig történhet valami”, hitelesebb az önfeladásnál és a kincstári optimizmusba pólyált hazugságoknál.
Reménykedjünk, hogy Szerb Antal regényének nem ez az utolsó színpadi megjelenése, és A hold foglyainak következő előadásai megvalósítják a lehetetlent, amikor önmagáért helytálló, saját lábán megálló drámává transzponálják a regényt. Szerb Antal is, az Utas és holdvilág is megérdemli.
FÖLDES ANNA
