Derűsen kezdődött az idei Csekkold, a cseh színházi fesztivál a Katonában. Az obligát köszöntő szöveget Lucie Málková fesztiváligazgató magyarul, Bán János csehül olvasta föl. Málkovának, aki mellesleg a budapesti Cseh Centrum igazgatója, ez igen jól ment, Bán János nyelve bele-beletört a cseh mássalhangzó-torlódásokba. Az sem kizárt, hogy szándékosan csinálta. Ettől lett a kötelező fesztiválnyitó tiszteletkörökből üdítően mókás produkció.
A két év után újra jelentkező rendezvénnyel kapcsolatban helyesen írja beköszöntőjében Málková, hogy „egy dolog valamit létrehozni és kipróbálni első alkalommal, de azt folytatni és továbbfejleszteni már sokkal összetettebb feladat”. Ezt maga a fesztivál is igazolja. A folytatást, a fenntartást sikerült megoldani, és ez akkor is nagy öröm a mai viszonyok között, ha ezúttal a továbbfejlesztés elmaradt. Sőt, a felhozott anyag mennyisége és ezzel együtt bizonyára elkerülhetetlenül, a színessége is valamelyest vékonyodott. Igaz, 2013-ban a három napba csak két cseh színházi előadás fért be, viszont a harmadikról remek filmet láthattunk, és ezen kívül négy, különböző módon és mértékben, de minden esetben szellemesen, ötletesen szcenírozott felolvasó előadást produkáltak a Katona színészei. Ráadásul tematikus rendbe is sikerült összefogni egy-egy nap műsorát, az első este a múltról, a kommunista korszakról, a második a jelenről szólt, a harmadikon meg az Europeana című játékot akár történelmi összefoglalásnak is felfoghattuk.
Szigorúan titkos, avagy vaskosan erkölcstelen (A. T. bűnös élete)
Most három egész estés előadáshoz két felolvasó színházi próbálkozás társult. Ez utóbbiak viszont mennyiségben és minőségben is elmaradtak a múltkoritól. Akkor négy darabot mutattak be ebben a formában, igényesen, változatosan. Most csak kettőt, és azokat sem teljesen. Pedig a két művet közös tető alá hozó cím ígéretes: Mindhalálig... avagy két apokaliptikus cseh színmű. Az első, nagyjából meg is felel ennek. Olga Šubrtová és Martin Glaser darabjának alaphelyzete szokványos katasztrófavízió, amit a címe is elárul: Áramszünet (Blackout). Hetek óta tartó áramszünet miatt a nagyvárosban elviselhetetlenné válik az élet, egy házaspár hétvégi házként tartott erdei lakókocsijába menekülne. Ám többen is menekülnének éppen arra a vidékre. A házat valaki már elfoglalta, később mások is jönnek. A nyomorúságos körülmények között elszabadulnak az ösztönök, a dzsungel törvényei lépnek életbe, az erő, illetve az erőszakosság diktál. A mű végső kérdése is kézenfekvő: ha mégis visszajönne az áram, s amúgy normalizálódnának az életfeltételek, van-e innen visszaút. Maga az élet normalizálódhatna-e? A darab nem túl mély, nem is igazán eredeti, de ügyes. Jók a figurák, érdekesek, izgalmasak, feszültek a jelenetek. Mélyen filozofikusnak akar látszani, de lényegében aligha több egy utópiába oltott kriminél. Annak színvonalas, és Kocsis Gergely rendezésében a Katona színészei hozzák is, ami kell, papírral a kezükben is hibátlanul teremtik meg a nem túl összetett jellemeket.
A nálunk is – főképp a korábban Kaposváron és a Kamrában, a közelebbi múltban pedig Szegeden és a Tháliában is bemutatott Hétköznapi őrületek révén – ismert Petr Zelenka darabjával viszont ott kezdődtek a bajok, hogy nem fért be a rendelkezésre álló időbe. Az utolsó nap délutánján a felolvasásnak be kellett fejeződnie az esti előadás előtt. Így Székely Kriszta rendezésében jó nagy ugrásokkal adták elő az anyagi okok miatt vergődő kis szinkronstúdióban játszódó szürreális történetet. Zelenka ezúttal is hétköznapi őrületeket tenne színpadra, már amennyire egy szinkronstúdió hétköznapi helyszínnek vehető. Márpedig annyiban annak kell tekintenünk, hogy az itt ügyködő, szerencsétlenkedő lények is emberek. És semmivel sem elvadultabban különcök, mint a Hétköznapi őrületek figurái. És a szerző darabszerkesztése, cselekményvezetése sem feszesebb, logikusabb. Ám a kihagyásos előadás arról győz meg, hogy a rendetlenség, a lazaság, a követhetetlenség csak látszat. Ami kimarad, az hiányzik. Pedig a Katona színészei ebben a stílusban is magabiztosan működnek.
A fesztivál igazgatói bevezetőben azt is olvashatjuk, „az idei program összeállításakor ügyeltünk arra, hogy... az előadások komplex képet adjanak a kortárs cseh színházról. Igyekeztünk olyan szerzői darabokat választani, amelyek témája Önökhöz is közel áll. A válogatás során arra is nagy hangsúlyt helyeztünk, hogy megismerhessék a rendezők új generációját, azokat a markáns személyiségeket, akik fiatal koruk ellenére a legjobb prágai színházak művészeti vezetőivé váltak.”
Bel Ami
Hogy három előadás mennyire adhat komplex képet egy nemzet színházáról, abba most ne menjük bele. Az biztos, hogy három előadásból könnyebb következtetéseket levonni, mint háromszázból. Kisebb az esélye annak, hogy megzavar a tények sokasága, sokféleségükről, esetleges ellentmondásosságukról már nem is beszélve. Három előadásból legföljebb a válogató ízlésére, érdeklődésére, szellemiségére következtethetünk. Málkovát pedig néhány színházi rendezéséből is ismerhetjük, láthattuk a Pesti Színházban A nő vágyát (2009), amelyben egyáltalán nem sikerült a pesti lélekbe átültetnie bármit is a prágai szellemből, de Zsámbékon megnézhettünk tőle egy lenyűgözően hátborzongató Titus Andronicus-változatot, a múltkori Csekkoldon pedig Fehér buzogány, avagy a végleges megoldás címmel a felolvasó előadások között ugyan, de lényegében teljesen kidolgozott produkciót a rasszizmus témaköréből. Ezekből merész, újító igényű színházi gondolkodást olvashattunk ki.
Ezt a mostani fesztivál éppúgy igazolta, mint a két évvel ezelőtti. A formai eredetiségre törekvést mindhárom előadásban fölfedezhettük, sőt az absztrakcióra való hajlamot is. Elvont, jelzésszerű terekben színes, markánsan kiélezett, sokszor karikaturisztikusnak ható színészi játék próbálta néha a szájbarágás határait is átlépve tudatni a rendezői gondolatot. Ami viszont nem mindig bizonyult igazán erősnek, áthatónak.
A Bel Ami közismert hősének kezdeti nyomorúságát meztelenséggel demonstrálja Daniel Špinar rendező (egyébként a Prágai Nemzeti Színház művészeti vezetője) a Kladnói Városi Színház előadásában. A karriertörténet nőktől nőkhöz vezető stációi a változatos mozgáskoreográfiák ellenére is mechanikusan követik egymást Iva Němcová fehér terében és fekete ruháiban. Érdekes az a dramaturgiai megoldás, hogy a történetet egy fotós, Ondřej Novák meséli, szorgosan dolgozva a masinájával, de ennek a tartalmi célja nem világlik ki igazán. Vagy nagyon is banális: egy paparazzo révén valójában az egész intim történet a nyilvánosság előtt zajlik. Így persze leleplezni sincs mit. Akkor meg mire föl az egész? Annyira nem érdekes vagy pláne izgalmas az egész történet, hogy önértéke legyen. Még szerencse, hogy az író Maupassant igyekezett változatos jellemeket és velük sokféle lélektani helyzetet vinni a mesébe. Ez pedig alkalmat nyújt élvezhető színészi alakításokra. A címszereplőnek Miroslav König előadásában lelke szemernyi sincs, de idegei vannak. Szeszélyesen, szinte rigolyásan tudja unni a nőket, akik már betöltötték feladatukat, egy fokkal följebb emelték a pályáján. Eva Salzmannová kifejezetten színesen jeleníti meg a jó erkölcsben megvénült öregasszony megzavarodását a pofátlan szerelmi ostrom alatt és a még pofátlanabb cserbenhagyás hatására. A légies Lenka Zahradnická némi fájdalommal tűri a szépfiú szerelmi életének kanyarjait, amelyek olykor éppen hozzá vezetik, Alena Štréblová meg szenvtelen profiként viselkedik, akár újságírásról, akár házasságról, akár szerelemről legyen szó. Šárka Opršálová szerelmes prostituáltja főképp négykézláb jár és remekül illegeti gömbölyű fenekén a fehér nyuszifarkat.
A másik két este híres emberek jegyében telt. Az ilyen előadások kulcsproblémája lehet a befogadó számára, hogy hallott-e egyáltalán az adott hírességekről, s ha igen, mit és mennyit. Másik kérdés, hogy mit tud róluk közvetíteni a produkció. Mi olyat talál bennük, életükben, munkásságukban, ami esetleg annak is érdekes, akit az illetők szakterülete nem feltétlenül érdekel. Szóval a régi jó közhelynél, az általános emberinél tartunk. A harmadik napon bemutatott darab hosszadalmas címe – Szigorúan titkos, avagy vaskosan erkölcstelen (A. T. bűnös élete) a tudatlannak szinte semmit sem mond, a beavatottnak szinte mindent elbeszél. Aki tudja, ennyiből is rájön, hogy a „szigorúan titkos” a darab hősének titkosszolgálati érdemeire utal, arra, hogy A. T., azaz Alan Turing, a zseniális matematikus, a számítástechnika korai nagyja a II. világháború idején megfejtette a németek titkos kódrendszerét, ezzel nagy segítséget nyújtva a győzelemhez. A vaskosan erkölcstelen pedig homoszexualitására és ezzel kapcsolatos megpróbáltatásaira utal. Nyilván egészen másként nézték az előadást, akik tisztában voltak a látott jelenetek igazságtartalmával, mint azok, akik csak úgy általában látták a színen egy meleg zseni életének hol nehéz, hol groteszk, hol tragikus jeleneteit. Utóbbiak néha azt sem tudhatták teljes bizonyossággal, hogy éppen hol vagyunk. Angolok vagy németek kínozzák, alázzák meg a szenvedő hőst. Ez a sajátosan lényegre törő, realisztikus illúziókeltést elvből elutasító, a fontos dolgokat viszont különös apróságokban megmutatni próbáló színháznak nem ritka hátulütője. A libereci X. F. Šalda Színház előadását, amelyet Tomáš Dinniška és Braňo Holiček írt és az utóbbi rendezett, mindettől függetlenül is eléggé ridegnek, lélektelennek éreztem. Az ifjú rendező, aki 2013-ban az Év Felfedezettje címet és a prágai Ypsilon stúdiószínpad művészeti vezetői állását is elnyerte, Richard Loskot rendetlen díszletében gunyoros jelenetek sorával beszélte el az egy felől nem könnyen követhető, másfelől mégis közhelyesnek mutatkozó élettörténetet.
V(oskovec) + W(erich), avagy amiről a levelek vallanak
A középső este színházi hírességekről szólt. Jiři Voskovecet és Jan Werichet magyar színpadokról is ismerhetjük, Nehéz Barbara című második világháborús ellenállási darabjukat 1980-ban Kaposváron, 1995-ben a Madách Színházban mutatták be, 1989-ben a Tettyei romokon játszották, Werichre pedig a Tau úr című cseh tévésorozatból is emlékezhetünk. A prágai Színház a Korláton előadását azonban nem az ismerősség tette hatásossá és sikeressé most a Katonában. A szövegek magukért álltak helyt. Dora Viceníková ugyanis az ő levelezésüket alkalmazta színpadra. A levelek természetesen abból az időszakból valók, amikor a nagyhírű komikus páros többé nem dolgozhatott együtt. A harmincas években a prágai Felszabadult színházban nagy sikerrel működő, a náci veszéllyel szemben harciasan kiálló művészek 1939-ban ugyanis az Amerikai Egyesült Államokba menekültek, majd a világháború után hazatértek, de Voskovetz 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után ismét emigrált, előbb Franciaországba, majd az Egyesült Államokba, ahol George-ként futott be sikeres pályát, amerikai állampolgár is lett. Werich otthon maradt, színigazgató is volt, több filmben is szerepelt, 1968 után azonban, mivel kiállt a Prágai Tavasz eszméi, a rendszer liberalizálása, az „emberarcú szocializmus” megteremtése mellett, háttérbe szorult. Mindketten 1905-ben születtek Csehországban, Werich 1980-ban Prágában, Voskovec 1981-ben a kaliforniai Pearblossomban halt meg. Az előadásban a fesztivál ismertetője szerint 1948 és 1980 között egymásnak írt leveleik szólaltak meg, bár a komikus párost bemutató szövegben (két oldallal később) azt olvashatjuk, hogy „a két alkotótárs és barát 1948 után évekig nem volt kapcsolatban egymással, de az ötvenes évek második felében intenzív levelezésbe kezdtek, amely halálukig folytatódott”.
A levelekből mindenesetre remek előadásszöveg állt össze. Két szellemes ember, két nagyszerű intellektus beszél az élet apróbb-nagyobb dolgairól. Sőt, inkább az apróbbakról. A hétköznapokban a nagy dolgok is apróságok formájában jelennek meg. A művészet munka, a betegség, a halál, a szerelem, a házasság napi nyűg, gond, nehézség. A két komikus kívülről is látja magát, az irónia pillanatra sem hagyja el őket. Nyíltak, őszinték, egymással és magukkal szemben is. Ismerik önmagukat és egymást. Segítséget várnak és segítséget akarnak nyújtani egymásnak. A levelekből végső soron nem két különc, két nagyember, két kivételes szellem kapcsolata bontakozik ki elsősorban, hanem két jellemző emberi életsors a huszadik század második feléből. A kivételesség nem az élettörténetekben van, hanem a látásmódban. Mindegy, hogy munkaterületük a művészet, a színház és a film világa. A levelek főképp az úgynevezett magánéletükről szólnak. Munkájukról inkább csak tényeket közölnek. Problémáik, amelyeket megosztanak, megvitatnak egymással, elsősorban a betegségekkel, a párkapcsolataikkal, a gyerekekkel vannak. Néha persze a politikával, a történelemmel is. És ezekkel kapcsolatban egyszerre tárgyilagosak, érzelmesek és játékosak.
Ezt Jan Mikulášek rendezése is hangsúlyozza. Svatopluk Sládeček díszletének középpontjában egy fehér szoba áll, amelynek mintha minden oldala mennyezet lenne. Vagy padló? Több helyiség több irányban is kilencven fokkal elforgatva és egymásba tolva. Racionális szürrealitás. A két levelező szellemének pontos leképezése, látvánnyá alakítása. A ruhák egyszerűek, hétköznapiak, de Werich kövérségét fölkötött műpocak jelzi. A Színház a Korláton előadásában Václav Vasák (Voskovec), Jiři Vyorálek (Werich) és Anežka Kubátová (Zdenička, Werich felesége) tökéletes stílusbiztonsággal, teljes értéssel és azonosulással jeleníti meg a levelek szellemét. Játszanak, de nem azért, mert színészek, nem is azért, mert színészeket játszanak, hanem mert az életet játéknak veszik. És éppen ezért tudatosabban, reflektáltabban élik. A játék számukra nem léha nemtörődömség, hanem éppen az ellenkezője: a komolyság, a komolyan vétel eszköze. És persze a nagyvonalú, az értelmes, a szellemes világlátásé. Ezért az előadásért már magában is érdemes volt folytatni a Csekkoldot.
ZAPPE LÁSZLÓ
