Elfogult vagyok a szabadkai Gyermekszínházi Fesztivállal. Szeretek idejárni, szeretem a várost, szeretem a találkozó szervezőit, mindig szívélyes munkatársait és az évről évre visszatérő hazai és külföldi vendégeket. Szeretem, hogy ez a rendezvény egyszerre próbál nagystílűnek látszani és családias lenni. Szeretem az elszántságukat, hogy a legnehezebb körülmények között is állják a sarat. Amikor már-már úgy néz ki, hogy megfelelő anyagi támogatás híján elmarad, akkor is addig ügyeskednek, rimánkodnak, talpalnak, érvelnek, szervezkednek, míg végül mégiscsak összejön.
Mindez persze az én magánügyem. Hogy mégis ezzel kezdem a beszámolómat, annak az az oka, hogy igyekszem türtőztetni magam, és fékezni az indulataimat. A 2015-ös fesztivál ugyanis minden eddiginél gyengébb volt. Azért kell írnom róla, mert az előzetes hírek szerint az idén Magyarország állt a rendezvény fókuszában. Ez ugyan a korábbi tapasztalatok szerint nem jelent többet, mint hogy egy-két reprezentatív előadás mellett kiállítást rendeznek a magyar bábjáték történetéből, vetítéseket tartanak az animációs filmstúdiók alkotásaiból, és szemináriumon elemzik a magyarországi bábjátszás jelenlegi helyzetét. Így volt ez akkor is, amikor Bulgária, Horvátország, Oroszország, Szlovákia, Románia, Lengyelország, Szerbia, vagy – tavaly – Szlovénia bábművészete volt az események középpontjában. Amúgy sem panaszkodhatunk, hazánk immár másodszor kap ilyen megtisztelő és megkülönböztetett figyelmet. Megbecsülésünk jele az is, hogy eddig négy alkalommal nyertük el a fesztivál nagydíját: még a kezdetek kezdetén, 1997-ben a Budapest Bábszínház muzeális értékű, 1965 óta folyamatosan műsoron tartott Petruskája, 2004-ben a kecskeméti Ciróka Árnyak színháza, 2010-ben és 2014-ben pedig ismét a Budapest Bábszínház két előadása, a Líra és epika, illetve a Boribon és Annipanni kapta a fesztivál legjobb produkciójának járó Grand Prix-t.
Pinokkió
Az idén 52 ország 200 előadásából választotta ki a fesztivál igazgatója és egyszemélyes szelektora a versenyprogramban szereplő 18 előadást. A két hazai produkció mellett a meghívottak Görögországból, Horvátországból, Indiából, Japánból, Lengyelországból, Magyarországról Mexikóból, Montenegróból, a Német Szövetségi Köztársaságból, Norvégiából, Olaszországból, Oroszországból, Romániából és Szlovéniából érkeztek. Ez hárommal több, mint a tavalyi kínálat, amikor – akárcsak most – a vendéglátó ország mellett az oroszok is két előadással vettek részt.
Nem érdektelen néhány mondat erejéig számadatokra hivatkozni, amelyek sok mindent megmagyaráznak a fesztivál helyzetével és gondjaival kapcsolatban. A hasonló hazai rendezvények szervezőit talán érdekli, hogy az idei hétnapos találkozó összköltsége 10 millió dinár (26 millió forint) volt. Az összeg felét, amely 50%-kal több a tavalyinál, de kevesebb a korábbi évek központi támogatásánál, a Köztársasági Művelődésügyi Minisztérium, a többit a Tartományi Művelődési Titkárság, Szabadka Város Önkormányzata és a Vajdasági Színházi Múzeum biztosította. A 2014-esnél némileg magasabb összeg ellenére több színház (Dél-Korea, Franciaország, Kanada, Vietnam és az egri Harlekin Bábszínház) kénytelen volt lemondani a meghívást, mivel a résztvevők számára sem fellépti díjat, sem útiköltséget nem tudtak fizetni. A meghívottak vagy a saját költségvetésükből gazdálkodták ki az utazást és a fellépők esetleges napidíjait, vagy pályázatok útján szerezték meg a szükséges összegeket.
About Ram
Mindez persze nem menti a találkozó egészének alacsony színvonalát. Régi bölcsesség, hogy a rossz színház ugyanolyan sokba kerül, mint a jó, akkor meg miért pocsékoljuk a nehezen megszerzett pénzt silány előadásokra. Olyanokra, mint az Inversedance elnevezésű magyar táncegyüttes produkciója, amely Fekete István Vukjáról próbál a siker és az eladhatóság reményében egy újabb bőrt lenyúzni, összetákolva a regény elemeit és Dargay Attila rajzfilmjének bizonyos fordulatait. Az együttes nagyképű és titokzatos neve azt sejteti, hogy valami újszerű, a klasszikus balett formanyelvét fejtetőre állító vállalkozással van dolgunk. Ehhez képest minden olyan ebben a szövegekkel kiegészített táncjátékban, mintha a rendező-koreográfus egy harmincas évekből itt felejtett harmadrendű dalitársulat ötlet-, eszköz- és díszletraktárából merítene. Az egyetlen jó benne Wolf Péter slágerkarriert befutott főcímzenéje a filmből, amelyet a megunásig ismételgetnek. Nem mertem megkérdezni a szelektort, milyen meggondolásból választotta ki ezt a felháborítóan gyenge produkciót mint a magyar gyermekszínház egyetlen képviselőjét. Vendégségben nem illik megkérdezni a háziasszonyt, hogy melyik szegénykonyháról hozatta az ünnepinek szánt lakomát.
Ha a Vukhoz hasonlítható több kínos esemény nem is zajlott a kánikulai napfényben, majd esősre forduló időjárásban eltelt hét folyamán, azért a nem létező citrom-díj szerényebb fokozataira több együttes pályázhatott volna. Ezek felsorolására és értékelésére nem vállalkozom, megkímélem az olvasót a szóra sem érdemes előadások elemzésétől. Beszámolóm hátralevő részében inkább azokról szólok, amelyek nem csupán a mostani fesztivál elszomorító átlagszínvonalához képest érdemeltek figyelmet.
A legszebb és legköltőibb közöttük az Indiából érkezett The Katkatha Arts Trust Rama (About Ram) című némajátéka volt. Jól ismerem az együttest és vezetőjét, Anurupa Roy asszonyt. Tizenkét évvel ezelőtt Delhiben láttam egy áradó humorú, okos és szellemes előadását, amely Shakespeare Vízkeresztjét alakította át ötszemélyes, talányos szerelmi bohózattá. Ez a Majdnem Vízkereszt (Almost Twelfth Night) szemtelen és tiszteletlen volt, amely néha nem is a Vizkeresztre hasonlított, hanem hol a Felsült szerelmesekre, hol a Sok hűhó semmiértre, hol a Tévedések vígjátékára, hogy aztán egy kurta epilógusban levonják a tanulságot: Minden jó, ha vége jó.
How Flying Was Invented
Most valami egészen mást csinált három kollégájával: visszatért a gyökerekhez. Felidézte a Rámájana háromezer éves történetét. Ráma, a szanszkrit nyelvű indiai eposz hőse, a mondabeli indiai király a hindu mitológiában Visnu isten egyik megtestesülése, vallásos kultusz tárgya, aki azért született a földre, hogy megfékezze a démonokat. A négy bábjátékos, Pawan Waghmare, Mohammad Shameem, Avinash Kumar és Anurupa Roy elkíséri Rámát nagy utazásán, hogy kiszabadítsa hitvesét, Szítát, akit elrabolt a démonok tízfejű királya, Rávana. A történetben feltűnik Hanumán, a majomkirály minisztere, aki ledöntött hegycsúcsokból hidat ver az óceánon, hogy Ráma átkelhessen rajta és legyőzze a trónbitorlót. Ráma ezután magához öleli kiszabadított hitvesét és hazatér, hogy elfoglalja elhunyt atyja trónját. A következő tízezer évben ő uralkodik a visnu-hívők országában.
Az előadás megidézi a felekezet szentkönyvét, ugyanakkor jelen idejű történetként állítja elénk a legendák világát. A Távol-Kelet bábjátéka egyszerre tud tradicionális és mai lenni. Az előadás szépsége egyszerű eszközökkel segíti megérteni egy sok ezer éves vallás tanításait. Nem visszatér a múltba, ahogy mi európaiak szoktunk időnként, hanem folyamatosan együtt él vele. Nem kuriózumot látunk, hanem egy szakrális valóságot, amelyben mi nézők is képesekké válunk a megtisztulásra.
Szellemében sok tekintetben rokon vele a másik távol-keleti előadás, a japán némajáték, Akemi Kitai monodrámája, a Vallomás a madarakról. Az asszony arra emlékezik, hogy valaha madár volt. A madár talán emberi lény volt egykor. A madár hívja az asszonyt, az asszony megjelenik. Egy pillanatra találkoznak, aztán elválnak. Az egyik a földön él, a másik a levegőben. Vonzódnak egymáshoz, mégis el kell válniuk. „Lehet, hogy valamikor közös volt a lelkük” – írja a műsorfüzetben az alkotó-előadó. Költői játék, de elvont gondolatai nem képesek olyan erővel megszólítani a közönséget, mint Anurupa Roy egyetemes érvényű feldolgozása.
A levegő meghódítása a témája az újvidéki Ifjúsági Színház A repülés felfedezése (Kako je otkriveno letenje) című monológjának is, amely a bolgár Margarit Minkov (1947‒1997) meséjéből készült. A történet egy fiatal gólyáról szól, aki tudományos alapon, a fizika törvényeinek figyelembe vételével és matematikai számítások alapján készül életcélja, a repülés elsajátítására. A hét éven felülieket megszólító előadás remekül egészíti ki a szellemes és ironikus történetet a színpad eszközeivel: iskolai szögmérők, háromszög-vonalzók meg egy palatábla segítségével emelkedik fel az önmagunk megismerését célzó képzelet világába, mindvégig megőrizve a gyerekeket kiválóan ismerő író fantáziájának különleges értékeit és sajátos asszociációit. A feldolgozás a rendező Emilija Mrdaković és a történetet megidéző „tanár úr”, Saša Latinović közös munkája.
Irónia járja át az Athénből érkezett Hop Signor Bábszínház Tabula rosa című pantomimjét is, amelynek egyetlen szereplője egy marionett. Különös dologra vállalkozik az előadás: az írói fantázia alig megfogalmazható tulajdonságait próbálja a bábszínház nyelvén bemutatni. Az író egy szobában éli mindennapjait, mozgástere az ágytól az íróasztalig, az írógépéig terjed. Az első pillanatokban akár börtöncellának vagy egy szerzetes zárkájának is gondolhatnánk. De az alkotás lázában ez a zárt tér kitágul, megtelik élettel. A születő mű átalakítja a környezetet, amely nem külső eszközök segítségével változik meg, hanem attól, hogy mindinkább együtt lélegzünk a főhőssel, akinek a megszállottságát a báb mozgásának ritmusa érzékelteti. A talányos címben rejlő szójáték egyszerre utal a titokra (sub rosa) és egy születőben lévő rózsaszínű idillre, amelynek nyoma sincs a szikár fehér-szürke látványban, mégis képes elvezetni bennünket a költőiség földöntúli birodalmába. A figurát ketten keltik életre, az író-rendező-tervező Evgenia Tsichlia és a tervezésben is résztvevő Thanos Sioris.
Don Quijote
Sok a hasonlóság a görög előadás és a „másik” Frankfurtból, Frankfurt an der Oderből érkezett Theater des Lachens Don Quijotéja között. Ennek hőse ugyan másféle kapcsolatban van a könyvekkel, mint görög sorstársa, de őt is a fantáziája és a rögeszméje irányítja. Egy őrült spanyol, bizonyos Alonso Quixano egy napon elkezdi magát Don Quijote de la Mancha lovagnak nevezni, és elhatározza, hogy megmenti a világot a gonosz szellemektől. A képzelet mindent elsöprő erejéről szóló történet ezúttal Georg Philip Teleman Don Quijote Szvitje segítségével kel életre.A Bach előtti kamarazene-irodalom különlegesen színpadra termett vonósnégyese kitűnően társul a haldokló főhős groteszk lázálmainak hatásos megjelenítésével. A búsképű lovag emberméretű figurája a szemünk láttára alakul ki. A test alsó és felső részének folytonos kettészakadása mintha egy beteg elme tudatának szüntelenül változó állapotát fejezné ki. Groteszkségében mindvégig van valami imponáló hősiesség és sokértelműség. Frank Söhnle, a rendező legjellemzőbb erényei villannak fel, amelyeket sok évvel ezelőtt a Hamlet-téma újragondolásánál, Michael Vogel megrendítő előadásában számos nemzetközi fesztiválon megcsodálhattunk (Exit. Eine Hamletfantasie, 1997). Most maga tervezte a figurákat is, és ha gyakran hajlamos is saját műsoraiban kérkedni virtuozitásával, amikor másokat rendez, mint most a Theater des Lachens három kitűnő színészét, Irene Wintert, Björn Langhansot és Arkadius Poradát, képes minden idegszálával lemerülni a bábhős tudatalatti rétegeibe.
A Pinokkió firenzei előadása ugyan megfeledkezett Collodi meséjének egyetemes érvényű misztériumáról, és inkább a formai megoldások érdekelték a rendezőt, az előadás stíluszavarai közül mégis kivillant néhány frappáns és átgondolt pillanat. A ljubljanai Városi Bábszínház George Orwell Állatfarmját állította színpadra. Tévedés azt hinni, hogy a könyv bábszínpadra való, csak azért, mert állatok a szereplői. A csoda most mégis megtörtént: az író gyilkos szatírája a minden fantáziát nélkülöző, statikus, hagyományos, paravános bábszínpadon is hatni képes ránk. A rengeteg bábfigura csak ácsorog és felmondja a nem sok invencióval színpadra szerkesztett párbeszédeket, a nézőtéren pedig gyerekek-felnőttek döbbenten hallgatják a nem is olyan régen Kelet-Európában még szovjetellenes imperialista propagandaként kiátkozott szöveget. A színház ezúttal kivételesen gondolt a sok külföldi vendégre is: angol feliratok igazítottak el bennünket a szlovén nyelvű előadás útvesztőiben.
Állatfarm
A többi előadás által okozott csalódásokért pedig kárpótoltak a rendezvény egyéb programjai. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Száz év – száz báb című kiállítása (rendező Papp Eszter és Stencel Emese), amely a magyar vásári és művészi bábjáték 1850 és 1950 közötti időszakát mutatta be. A Henryk Jurkowski tiszteletére rendezett nemzetközi tudományos konferencia, amelyen számos tisztelője és barátja köszöntötte a 88 éves kiváló lengyel bábtörténészt és esztétát. A Posztmodern dezintegráció a színházművészetben címenmegrendezett tanácskozás, amelyen Görögország, India, Irán, Japán, Lengyelország, Magyarország, Mexikó, Montenegró, Nagy-Britannia, Norvégia, Szerbia, Szingapúr és Szlovénia képviseltette magát. Henryk Jurkowski A báb a kultúrában (Lalka w kulturze) című könyve szerb kiadásának (Lutka u kulturi) promóciója. Borisz Goldovszkij Héphaisztosz gyermekei (Children of Hephaestus) című könyvének bemutatója. A Kecskeméti Rajzfilmstúdió animációs filmjeinek vetítése. Az utcai programok, amelyeken ismét láthattuk a kiváló Punch-játékos, Konrad Fredericks műsorát. Pancso Pancsev, a nagyszerű bolgár meseíró köszöntése abból az alkalomból, hogy a fesztivál életmű-díjával, Kis herceg-díjjal tüntették ki.
Örülök, hogy az egyik késő esti programban beszélhettem a magyar bábjáték múltjáról, jelenéről és jövőjéről, és válaszolhattam az érdeklődők kérdéseire. Örülök, hogy A posztmodern dezintegráció a színházművészetben címmel megrendezett kétnapos szimpóziumon az internet segítségével bemutathattam két jellegzetes magyarországi gyermekelőadást, az Erkel Színház Parázsfuvolácskáját és a kecskeméti Ciróka Bábszínház Hamupipőkéjét. Ezzel talán sikerült némileg kiköszörülni azt a csorbát, amelyet a magyar gyermekszínház kénytelen volt elszenvedni ezen a számos sebből vérző fesztiválon.
BALOGH GÉZA
