Különleges tér-időjátékra kínált alkalmat az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál, amennyiben ezúttal nemcsak az egyidejűleg megrendezett programok közül kellett választani a kulturális élményekben dőzsölni kívánónak, hanem további – a választást korántsem egyszerűsítő – szempontot jelentettek a helyszínek. Mert az újdonság térre (a rendezvények helyszínére) és időre (azaz a művek keletkezési idejére, stílusára) egyaránt vonatkozott.
Régi tanulság, hogy a fesztiválkínálat érdekességei a legkülönbözőbb szempontokból minősülnek annak. Néha az egyszeriség a vonzó (csak itt és most látható produkcióról van szó), máskor a koprodukciós kínálat önmagában tűnik ritkaságértékűnek. Fesztiválok alkalmával mindenki felszabadultabban válogat – nem „biztosra megy”, hanem szívesen kísérletezik, ellátogat számára többé-kevésbé ismeretlen műfajok, stílusok területére. És ez, valljuk meg, népművelés-jellegű többlet. Mert önként vállalkozik „nyitásra” az a koncertlátogató, aki egyébként szigorúan a kialakult érdeklődési körén belül szokott szemezgetni a kínálatból.
A fesztivál-légkör, immár hagyományosan, felszabadult érdeklődésre teremt lehetőséget. Amikor kevésbé mérlegel az is, aki máskor gondosan beosztja a művelődésre-szórakozásra jutó keretét. És ennek köszönhetően, szinte spontán módon jut többlettanulságokhoz és/vagy meglepetésélményekhez az érdeklődő.
Néhány megosztható élményforgács következik, amelyek egyikének kiválasztását sem bánta meg az érdeklődő.
Törékeny – M Stúdió, Sepsiszentgyörgy (fotó: Henning János)
A Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikusok szólistája a fesztivál nyitókoncertjén a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a Budapesten nem először (s remélhetőleg nem is utoljára) fellépő zongoristafenomén, Gyenyisz Macujev volt. „Szibériai medve” ide vagy oda, elképesztő zongorázást hallhattunk. Tombolt a közönség, hiszen szeme előtt, füle hallatára haladta meg a hangszer lehetőségeivel kapcsolatos általános elképzeléseket Macujev játéka. Erejét a fáradhatatlanságban, a problémát nem ismerő technikai perfekcióban csodálhattuk meg, legyen szó grandiózus hangerőről vagy már-már követhetetlen gyorsaságról – de legalább ennyire bámulatra méltó, hogy ugyanő elképesztően gyengéd-bensőséges hangzásvilágot is képes életre kelteni. Macujev tehát egyúttal a szélsőségek embere is. Zenei világának tágasságáról egyik ráadásával, magával ragadó jazz-improvizációval győzte meg hallgatóságát.
Ugyanez a pódium operaszínpaddá alakult, amikor a fesztivál záróeseményeinek egyikeként a nápolyi San Carlo Színház vendégjátékán koncertszerű előadásban hallhattuk Verdi Luisa Miller című operáját. A koncertszerűség azonban nem jelentett oratorikus statikusságot, kiváltképp, mivel mindig az aktuális szereplők tartózkodtak csak a színen, ráadásul, minimális gesztusokkal, odafordulásokkal (tehát stilizált játékkal) mindig egyértelművé tették a színpadot, követhetővé az utókor által többé-kevésbé sematikusnak tekintett bonyodalmak során érvényesülő cselekményt. A Luisa Millert a közelmúltban az Erkel Színházban is láthatták az operakedvelők, más előadógárdával – nekik további (immár fesztivál-kereteken kívül eső) tanulsággal szolgálhatott az összehasonlítás. Sztárként a címszereplő Elena Mosuc jelentette a húzóerőt, de az operakedvelők számára ismerősen csengett a tenor Luciano Ganci neve is, akit már korábban is lelkesen ünnepelt budapesti hallgatósága. Ezúttal sem tévesztette hatását az ellenállhatatlan „olasz” voce, és a színpadhoz közel ülőknek külön örömöt jelentett a mimikailag is árnyalt produkció. Ily módon is bebizonyosodott, hogy a szerepkidolgozás minősége és alapossága független kell legyen a színrevitel körülményeitől (hasonló tapasztalatok szerezhetők a stúdiófelvételeknél – néha nem az akusztikai körülmények, hanem a szerepátélés hiányosságainak számlájára írandó a steril, kevéssé élő tónus).
Operaszínpaddá alakult a koncertterem április 18-án is, amikor barokk opera került színre az Armonia Atenea Zenekar közreműködésével, George Petrou vezényletével. Versailles után, Bécs előtt láthatta itt a közönség Hasse Siroe Perzsia királya című operáját, a címszerepet éneklő kontratenor, Max Emanuel Cencic koncepciója alapján. Ez annyit jelent, hogy az énekes vállalta a rendezés munkáját e „félig szcenírozott” előadásban. Az idézőjel többszörösen is indokolt, hiszen e meghatározás ellen szinte általános a szakmai tiltakozás, ráadásul ezúttal elsősorban a vetített háttér (video: Étienne Guiol) olyan keretet biztosított az énekesek által előadott történetnek, amely semmiféle hiányérzetet nem hagyott a közönségben. De ebben az esetben a látvány szinte csak a „hab a tortán” szerepet töltötte be, hiszen olyan remek énekesprodukciókat hallhattunk, amelyek alapján ki-ki megtapasztalhatta a barokk operák sajátosságait. Fogalmat alkothattunk arról is, hogy az alkotók és az előadók között fennálló hatások és kölcsönhatások eredményeképp születtek az énekesek technikai tudását megcsillogtató, briliáns áriák (Cencic mellett főképp Julia Lezsnyeva teljesítményét értékelte a publikum). És Hasse invencióját dicséri, hogy a többszörös visszatérések ellenére egy pillanatra sem untuk a muzsikát, sőt, az újrahallhatás lehetősége mindannyiszor örömforrást jelentett. Kiváltképp, mivel ilyenkor nem az dominált, hogy leállna a cselekmény, hanem épp ellenkezőleg, az ismétlés által szinte fokozódónak éreztük az adott áriában kifejezett indulatokat. Kétségkívül hosszú volt a műsor, de beszédesen minősíti a tény, hogy a szünetekben gazdára talált megannyi CD és DVD tulajdonosai közül sokan megvárták a szinte éjfélbe nyúló dedikálást. Az autogram manapság nem „divat” – leginkább egy-egy lelkesítő élmény hatására tör ily módon is utat a hallgatóság lelkesedése. Amikor a színpadon megcsodált művészeket „civilben”, közelről is látni akarják, esetleg szavakba öntve a hála és köszönet érzését.
A Vigadó ismét új helyszínnek számít a hazai közönség számára, nem véletlen, hogy – idősebbeknél nosztalgikus – varázsa akár programtól függetlenül is érdeklődésre méltó szempontnak bizonyult. Örömmel regisztrálhattuk, hogy vezető vidéki zenekaraink közül is több lehetőséget kapott a megmutatkozásra fesztiválkeretekben – a Vigadóban a Szegedi Szimfonikusok játszották a Magyar Művészeti Akadémia zeneszerzőinek olyan opusait, amelyek valamiképp Csontváry Kosztka Tivadar műveihez kapcsolódnak. A Győri Filharmonikusoknak még szokatlanabb helyszín jutott, a Bálna előadóterme, amely akusztikailag korántsem bizonyult inspiráló környezetnek a rendkívül vegyes műsorhoz. De akiket érdekelt Fekete Gyula zongoraversenye, a Kínában már bemutatott A vörös szoba álma magyarországi bemutatója, felkeresték kulturális életünknek ezt a legújabb (még „tesztelés alatt álló”) helyszínét. A sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadása, a Törékeny közönsége mindenesetre tanúsíthatja, hogy az egy szintben lévő nézőtér leginkább olyan vizuális produkciókhoz alkalmas, amelyek aktívan kihasználják a rendelkezésre álló magasságot is.
Egy speciális játéktér is szerepelt az idei BTF kínálatában: a Kolibri Fészek, ahol délutáni előadáson 3‒6 éves közönségnek javasolt műsort mutatott be Novák János társulata. Gesztus a fesztivál szervezői részéről ez, s nem több, hiszen érdeklődő tömeg aligha férne a kis terembe. A magyar nyelvű meseelőadás (nem derült ki, kinek a fordításában hallhattuk Axel Hacke művét) véleményem szerint a kisiskolások számára is tanulságos lenne. A medve, akit Vasárnapnak hívtak olyan történet, amely gyermeknyelven komoly-tartalmas mondanivalót hordoz, élvezetes előadásban. Színvonalát tekintve az előadás méltán kapott helyet a fesztiválprodukciók között, de ettől a gesztustól még nem került „helyére” a Kolibri-műhely. Olyan gyermekműsor ez, amelyet érdemes lenne eljuttatni országszerte (sőt, országhatárokon túli magyarlakta területekre is).
A Budapesti Tavaszi Fesztiválról mindenkinek elsősorban auditív (illetve audio-vizuális) kínálat jut az eszébe. Ezúttal a Ludwig Múzeumnak köszönhetően maradandó megörökítés jutott annak a tárlatnak, amely a zseniális operatőr, Zsigmond Vilmos fotóiból (és filmrészletekből) adott gazdag ízelítőt. Az életmű-kiállítás értékű, még a fesztivált követően is látogatható tárlattal egy időben (amelynek megnyitója a BTF első rendezvénye volt) szép kiállítású album jelent meg. Anyagának jelentős része fekete-fehér (Zsigmond Vilmos több fantáziát látott a különleges pillanatok ily módon való megragadásában), ami egyúttal látni is tanítja a nézőt – akit aztán ámulatba ejthet a színes felvételek egzotikus színvilága.
Néhány csepp az események tengeréből – kedvcsinálónak a következő Tavaszi Fesztiválig.
FITTLER KATALIN
