„Regény a színpadon” – ez a Csíki Játékszín előadásának színlapról leolvasható műfaji meghatározása. Amit nem kell mindig komolyan venni, miként a színlapok ismertetői sem feltétlenül bírnak jelentőséggel – így lehetne akár lényegtelen is, hogy az Édes Anna esetében az ismertető a sztori történelmi hátterét bontja ki. Ám ezúttal a színlap a szokottnál többet árul el az előadás ambícióiról.
Lendvai Zoltán rendezésének meghatározóan fontos része az események hátterének megmutatása. Nem is annyira a történelmi kontextus, vagyis a Kun Béla utáni évek, a restauráció úri Magyarországának minuciózus ábrázolása a hangsúlyos, hanem azé a közegé, amely – természetesen más formában, más külsőségek között – ma is létezik, és amely megágyazhat Anna tragédiájának. Az általam látott Édes Anna-adaptációknál több szereplőt és cselekményszálat hagy meg Lendvai, nem pusztán a főszereplőkre koncentrál, hiszen a tragédiát indukáló közeget nemcsak azok teremtik meg, akiknek közvetlenül részük van benne. Másfelől – az előadás legellentmondásosabb (hatású) döntéseként – felléptet egy narrátort is. Pontosabban nem felléptet, hanem középpontba helyez. Nem az történik ugyanis, hogy a szerepet alakító Keresztes Szabolcs időről időre feltűnik s elmond egy-két háttérinformációt, vagy beszámol néhány olyan eseményről, amely már végképp nem fért bele az előadásba; hanem voltaképpen a játékmester funkcióját magára véve próbál stílust, irányt szabni a történéseknek. A stílust persze a rendező más módon is kijelöli. Lendvai Zoltán látványos, zenés „tömegjelenetekkel” gazdagítja a játékot, melyek gyakran meg is éreztetik a közeg kiszámíthatatlan kavargását, a különböző rendű, rangú emberek sodródását. Főképp eleinte – mert idővel túlzottan is hasonlítanak egymásra. Amit akkor lehetne kiküszöbölni, ha rendezői eszközökkel, ötletekkel, humorral sikerülne kicsit „feldobni”, változatosabbá tenni e jeleneteket, s gyanúm szerint Lendvainak nem is jelentene ez gondot. De talán nem véletlen a rendezői óvatosság, visszafogottság: félő, hogy a sok ötlet túl könnyeddé, de legalábbis súlytalanabbá tenné az előadást.
A tér kialakítása a játék több funkcióját is megfelelően szolgálja: Sántha Borcsa egy szabálytalan négyszöggel keretezi a játékteret, melynek szélei néha „revüszínházi” módon világítanak, de amelyen a játék könnyen túl is terpeszkedhet. A tér egésze szimbolikus élettérként is felfogható, ráadásul vizuálisan is érzékelteti a látszólag rendezett világ belső káoszát. Ezt egyes térelemek külön kiemelik, míg más tárgyak, bútorok gyakorlatilag realisztikusan, eredeti funkciójukban szolgálják a játékot. Mint ahogy a színészi alakítások is hagyományos realisztikus eszközökkel élnek. Más kérdés, hogy kinek milyen lehetőséget kínál az intim kamarajeleneteket népes tömegjelenetekkel váltogató szerkezet. A kisebb szerepek sorát fegyelmezetten, sőt kedvvel megformáló színészek jó eséllyel teremtenek néhány szép, erős pillanatot. A fontos epizódokat játszóknak viszont általában nincs elég terük ahhoz, hogy gazdag, összetett figurákat teremtsenek: így homályosul el Ficsor, a Druma házaspár, de – talán egy jelenetet leszámítva – még Moviszterék szerepének jelentősége is. Az viszont nem a történetmesélés dilemmáinak következménye, hogy Patikárius Jancsi alakja is meglehetősen haloványnak tűnik. Jancsit lehet felnőni, felelősséget vállalni nem tudó, de nem szívtelen embernek mutatni, miként a szebbik nemnek ellenállni képtelen, romlott ficsúrnak, vagy akár cinikus csábítónak is, de Bende Sándor csupán egy teljesen üres szépfiút alakít, akivel mintha meg sem történnének az események. Ami szintén lehetne koncepció, ha ez az üresség szimptomatikusnak tűnne és ábrázolása igazán erős lenne – de nem az. Bartalis Gabriella viszont magától értetődő természetességgel játssza el a valóságtól elidegenedett, monomániássá vált Vizyné alakját. Abban, hogy a szokottnál egy árnyalattal kevésbé taszító a figura, kulcsszerepet játszik Veress Albert Vizy Kornél-alakítása. Veress egyszerre teremt hús-vér embert és társadalmi (arche)típust. Vizy Kornél szinte maga az úri középosztály, aki közvetlenül talán tényleg nem árt senkinek, de fölényes ostobasággal előadott nézetei, teljes empátiahiánya, merev ridegsége nagyobb pusztításra képes, mint a primer gonoszság. Érthető, hogy Anna még regénybeli másánál is elesettebb, idegenebb ebben a közegben. Czikó Julianna bámulatos intenzitással, belső erővel és abszolút sallangmentesen játssza el azt az ívet, ahogy a kezdetben a legelemibb kommunikációra is képtelen, nyilvánvalóan már korábban súlyosan megalázott, mentálisan megnyomorított lány kezd kicsit kinyílni, aprócska lépéseket tenni egy normálisabb élet felé, hogy azután egy túl nagy lépést követően ösztönösen rádöbbenjen arra, nincs helye a világban. Hogy radikális „megoldása” törvényszerű-e, arra kicsit elmaszatolt a válasz; úgy értem: éppen a gyilkosság közvetlen előzményei érződnek az adaptáció szintjén kissé elnagyoltnak.
Mint ahogy némiképp „maszatos” marad a narrátor játékmester funkciója is. A lendületesen és a lehetőségeihez képest színesen játszó Keresztes Szabolcs figurája túl nyomatékos ahhoz, hogy ne feszítse szét a narrátor hagyományos feladatkörét, de kevéssé hangsúlyos és karakteres ahhoz, hogy például a Kabaré Konferansziéjához hasonló módon adjon irányt a játéknak. Feltételezem, ez utóbbit a rendező sem ambicionálja – ám a második felvonásban kicsit kényszeredetten próbálja nagyobb szerephez juttatni. Az előadás struktúráján belül én már annak sem egészen látom a logikáját, hogy mikor avatkozik apró gesztusokkal, mozdulatokkal a történetbe, de azt végképp indokolatlannak tartom, hogy ő játssza el Anna kérőjét. Meglehet, ebben a gesztusban is az a kettősség érződik, mint az előadás atmoszférájának megteremtésében. Merthogy Lendvai Zoltán következetesen jeleníti meg ugyan a megbolydult, értékvesztett világot, de talán túl kellemesnek ábrázolja azt. A hangulatos zene, a tánc nem egyszer erősebb annál a hangulatnál, amely megágyaz a tragédiának. Hiába értjük, mi van az ábrázolt világ mélyén, ha ez a világ emocionális és érzéki szinten nem tűnik különösebben zordnak, fenyegetőnek. Nem durvaságot, didaxist, folyamatos gyomorbavágást vagy éppen erőltetett „modern színházi” eszközöket hiányolok persze, hanem kicsit több érdességet, következetesebb atmoszférateremtést és a közeg reménytelenségének emocionális síkon is erősebb megmutatását. Nem tartom kizártnak, hogy ezek megléte esetén ez a gondosan felépített, sok részértéket tartalmazó bemutató akár kifejezetten jelentős előadássá is válhatott volna.
URBÁN BALÁZS
