Az idei már a tizennegyedik volt a vasvári találkozók sorában, én azonban első alkalommal vettem részt rajta, így a tendenciákról nem, csak arról tudok beszámolni, hogy első pillantásra milyennek láttam azt a képet, ami a sok helyről, sokféle közegből érkezett előadásokból kirajzolódott.
A fesztivál öt napja alatt tizenöt társulat tizenhét produkcióját láthatták az érdeklődők. (A pápai Teleszterion Színházi Műhely hármat is bemutatott, a többiek egyet-egyet.) A nemzetközi jelzőre három határon túli társulat: a lendvai Egy & Más Vándorszínház, a dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad és a Nánai Színjátszócsoport jelenléte adott okot.
A túlnyomórészt „hivatásos” színházat nézőnek a legnagyobb meglepetést éppen az okozhatja, hogy milyen végletek, mennyire eltérő minőségek jelentek meg és éltek békésen egymás mellett ezen az önszerveződő társulatoknak meghirdetett fesztiválon. Ez nyilván abból is adódik, hogy a színjátszó csoportok szabadon nevezhetnek a találkozóra, műfaji, téma- vagy időbeli megkötés nélkül. A szervezők ugyan fenntartják a jogot az előválogatásra, de ilyenre tudtommal nem került sor. A jelentkező társulatok eldönthetik, hogy kérnek-e minősítést a zsűritől. Erre akkor van lehetőségük, ha tagjai a SZÍN-JÁTÉKOS Szövetségnek. (Bronz, ezüst, illetve arany a három odaítélhető fokozat, de úgy is dönthet a grémium, hogy egyikre sem érett az előadás.) A társulatok többsége élt ezzel a lehetőséggel. Egymás mellett láthattunk művészeti szakközépiskolásokat a szabadidejükben, saját örömükre és a helybeliek szórakoztatására szerveződött műkedvelő társulatokkal; hosszú évek, évtizedek óta szakképzett vezető irányításával működő együtteseket a néhány éve alakult útkeresőkkel.
Az eltérő minőségekre jó példa, hogy a már említett lendvai társulat a Tóték című előadással (rendező: Szloboda Tibor) még a zsűri egyik, őket korábbról nem ismerő tagját is „megtévesztette”, aki az előadás alapján biztosra vette, hogy egy kőszínházi produkciót látott, s csak azt nehezményezte, hogy a főszerepeket alakító színészekhez képest a mellékszerepekben gyengébb alakítások is előfordultak. A másik végletet jelentheti például a közel száz éves múlttal rendelkező rábagyarmati színjátszó csoport. Az ő előadásukat, A nagymamát nézve (rendező: Ács Miklós) mintha időutazáson vettünk volna részt, visszapillantva azokra az évtizedekre, amikor még a falusi tanítók, a nemzet napszámosai tanították be a helyieknek Csiky Gergely és Kisfaludy Károly darabjait. A szerző betűit az elsőtől az utolsóig tiszteletben tartó, többnyire a szöveg leckeszerű felmondására korlátozódó előadást a falu majd’ minden családját képviselő, népes szereplőgárda öt hónapon át próbálta, és mire Vasvárra eljutottak, már tízszer eljátszották otthon és a környékbeli falvakban. Tény, hogy az előadás nem képviselt művészi értéket, de közösségteremtő, - megtartó ereje vitathatatlan.
E két véglet között számos köztes ponton álló együttest láthattunk. A falusi színjátszás hagyományát folytatók között is akadt üdítő, ma is érvényesen és önazonosan megszólaló társulat, például a csepregi Farkas Sándor Egylet, akik Török Rezső Testamentomát adták elő ízes nyelven, természetesen (rendező: Horváth Gyuláné). Igaz, amennyire örök karakter az örökségre ácsingózó rokon, annyira nem tartozik a mai falusi hétköznapokhoz a hűséges szolgálólány. A zsűri az értékelések során többször is felvetette, hogy vannak olyan (frissebb, a hivatásos színjátszásban talán túl sokat is játszott) kortárs darabok az Ibusártól a Portugálig vagy – teszem hozzá – olyan, még alig játszottak, mint például Krusovszky Dénes Üveganyája, amelyek meg tudnák szólítani a falvakból, kisvárosokból érkezett színjátszókat és közönségüket, de érezhetően többüknél a hagyománytisztelet határozza meg a darabválasztást. Persze, a hagyományos témákkal is lehet jól élni, ahogy ezt a Nánai Színjátszócsoport tette Darvas Szilárd és Olivér Theater Mucsa című darabjával (rendező: Lengyelfalusy Juhász Mária), kihasználva a karakterekben s a helyzetkomikumban rejlő lehetőségeket.
Láthattunk jó példát arra is, hogy népmesékhez vagy klasszikusokhoz nyúltak szerencsés kézzel az alkotók. Mindenekelőtt a Teleszterion Színházi Műhelyt kell említeni, akik a Csalóka Pétert frissítették fel; egy másik előadásban, a Csillagtáncban magyar népmesékből és keleti mesék motívumaiból alkották meg a sajátjukat; Euripidész Médeiáját pedig Rakovszky Zsuzsa új fordításában, de a szöveget például egy Iaszón-rappel kiegészítve állították színpadra. Csukárdi Sándor La Fontaine-meséket írt át verses formába, ha prozódiailag nem is tökéletes, de ötletes, helyenként kifejezetten szellemesen rímelő és a játékot jól szolgáló szöveget hozva létre a pápakovácsi Szó és Kép Színpad Vadvacsorák című előadásához (rendező: Csukárdi Sándor).
Kész darab helyett az improvizáció, a saját élethelyzetek, problémák feldolgozása kapott szerepet két diákszínjátszó csoportnál is. És mivel a középiskolás korosztályt foglalkoztató problémák ugyanazok Dunaszerdahelyen, mint Pécsett, a két előadás között több párhuzam is mutatkozott. A dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad Ki a macska? című előadásának volt irodalmi kiindulópontja, Hajnóczy Péter novellája (rerdező: Jarábik Gabriella), de közös gondolkodással keresték meg a saját korosztályuk utált „macskáit”, legyen szó bántalmazó apáról, erőszakba fulladó randevúról, munkát ajánló kerítőről vagy a diákra rászálló tanárról. Mindebből egy sötét tónusú, néhol melodrámába hajló előadás született, aminek a szövegminőségén is lehetne még dolgozni, azonban kétségtelenül alkalmas arra, hogy elindítson beszélgetéseket, vitákat ezekről a sajnos egyáltalán nem légből kapott, a korosztályt nagyon is érintő problémákról. A pécsi MÜSZI (Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola) tízedikesei Komlóczi Zoltán vezetésével improvizációs gyakorlatokból hozták létre a Holnap című előadást, tipikus szülő-gyerek, tanár-diák, diák-diák konfliktusokra épülő párbeszédek és néhány irodalmi vendégszöveg felhasználásával. A hasonló tematika ellenére ez egy könnyedebb, a mozgásra és a nézők bevonására is – részben sikeres – kísérletet tévő előadás volt.
Úgy tűnik, a vasváriaknak fontos a költészet, mert a fesztiválprogramban szereplő mindkét versszínházi előadás a vendéglátóknak volt köszönhető. A Vasvári Játékszín „Egymondat…” című produkcióját (rendező.: Gergye Rezső) sajnos nem láttam, ők Illyés Gyula kultikus verse, az Egy mondat a zsarnokságról és további három „egymondatos” vers alapján készítettek egy összeállítást. Az Üss A Hasadra! Színpad pedig a háború női nézőpontját társította egy vasvári, első világháborús katonanapló mellé, kortárs költőnők verseiből „A fölösleges fájdalmak kora” című versszínházi kísérletben (rendező: Rainer Ágota). Ha a formát, főleg az illusztratív mozgást és a végére monotonná váló szerkesztettséget a zsűri vitatta is, az ötlet és a nézőpont egyedivé tette az előadást.
A végére hagytam a fesztivál kétséget kizáróan legeredetibb, legszínvonalasabb szereplőjét, a díjak jelentős részét begyűjtő Teleszterion Színházi Műhelyt. Az alapító, Komáromi Sándor rendező, drámatanár néhány éve telepítette át a társulatot Veszprémből Pápára, ahol egy művészeti iskola keretében foglalkoznak a fiatalokkal. Három előadást hoztak a fesztiválra: egy friss és lendületes utcaszínházat, a Csalóka Pétert (rendező: Kása Ferenc); egy tűzszínházi előadást (Csillagtánc), amelyben a tűz, túllépve minden attrakciójellegen, egy lélekmelengető mese egyik fontos eleme; és a Médeiát, amelyben a mitológiai történetet és a kortalan emberi szenvedélyeket hozták közel a középiskolás korosztályhoz, akiknek eredetileg játsszák az előadást – és persze mindenki máshoz is. (Az utóbbi két előadást Komáromi Sándor rendezte.) Munkáikat a mozgás, a szöveg és a látvány egysége, átgondoltság, intenzív jelenlét, értelmi és érzelmi egyensúly jellemzi. Jó volt látni a „csapatjátékukat”, és azt is, ahogy ebből néhány különösen tehetséges fiatal kitűnt.
A fesztivál résztvevői – ha kérték – bírálatot, visszajelzést kaptak a zsűritől, amelyben rendező, dramaturg és kritikus egyaránt megtalálható volt. De természetesen legalább ilyen fontos, hogy láthatták más társulatok előadásait, tanulhattak egymástól, lehetőség nyílt találkozásokra, kapcsolatok építésére, ápolására is.
A szakmai hozadék mellett a fesztivál erőssége az a közösségteremtő, közösségtámogató erő, amely egyrészt abban rejlik, hogy az előadásokat elvitték a környékbeli falvakba is, ahol ez fontos eseményt jelentett. De az egyetlen alkalmon kívül akár hosszabb távú hatása is lehet egy falu életére, ha maguk is kedvet kapnak a színjátszáshoz. Másrészt a fesztiválra ellátogató társulatok ösztönzést kaphatnak a további munkához. Az viszont tény, hogy a fesztivált a vasváriak közül kevesen látogatták idén, így a városka életére a reméltnél kevésbé hathatott. Pedig a szervezők Kiss Manyi kiállítással (melyet Szebeni Zsuzsa kurátor állított össze), kolostorölelő programmal is kiegészítették az előadásokat. Azok a társulatok viszont, akik eljöttek, díjjal, minősítéssel vagy anélkül, de remélhetőleg úgy mentek haza, hogy a színjátszást folytatni kell és folytatni érdemes, mert jó dolog, és mert a színház, a közösség megtartó erejére nagyon nagy szükség van.
TURBULY LILLA
