Aki igazi „kézműves” színházra vágyik, az igen jól jár, ha megnézi ezt a produkciót. Az együttlét, a mesélés és a beszélgetés olyan minőségével fog találkozni, amitől nem hogy elszoktunk volna, de amihez hozzá sem igen szoktunk. Pedig volt nekünk ilyenünk, s nyomokban tán még ma is létezik. Nagyszerű beszélő színház ez itt a Nagymező utcában, jobban mondva klasszikus előadóest, kevéske vetítéssel, egészen absztrakt, mégis roppantul szerves zörejekből szőtt, lélegző hangháttérrel, s Darvas Ferenc mindent megtámasztó zongoramuzsikájával.
Heltai Jenő 1944-ben elkezdett ostromnaplója az alap, melyet Hárs Anna dramaturg és Deák Krisztina rendező át meg átszőttek a szerző verseivel, kupléival, más emlékezéseivel.
A kezdés zongorafutamait menetelő katonák lépteinek zaja nyomja el, s a vaksötétből mind kivehetőbben tűnnek elő a háborús képek, a középütt álló előadó fehér ballonkabátjára vetítve. Mikor fényt kap a teljes színpad, kopott székek, fotelek, roskadásig rakott írópultok, könyvespolcok jelennek meg, összemadzagolt, helyváltoztató, hatalmas kéziratkupacokkal (munkatársak: Dudás Zsuzsa, Kövesy Károly, Széplaki Nóra). Jobb oldalon, a viharvert pianínó mögött időnként fel-felvillan a zongorista ezüstös feje búbja. Bálint András a maga levethetetlen eleganciájával nem játssza el az öregkorára erősen elpohosodó Heltai Jenőt, s mégis megidéz egy embert, annak minden erejével és gyöngeségeivel, szkepszisével és sosem lankadó humorával.
A bravúros szerkesztés biztos kézzel választja ki és fűzi bele az alapanyagba azokat a verseket és dalokat, amikre boldogan ismer rá az idősebb nemzedék, s amik épp elegendő kapaszkodót nyújtanak a Heltaival most ismerkedő fiataloknak. Mint ahogy az írói életet magát, az estet is végig követi a János vitéz Kacsóh Pongráctól örökölt dallamvilága. Még az induláskor megtudhatjuk azt is, hogy míg a szerzőtársak betegre keresték magukat a nemzeti daljátékon, Heltainak, a balszerencsés szerződés okán (egy összegben, örökre adta el a dalszövegeket), alig csurrant-csöppent valami. De volt ő aztán gazdag is, híres is, ifjú korában hírhedt is. Élete utolsó harmadában ráragasztották a „destruktív” jelzőt, hogy később, második felesége közbenjárására, Rákosi mégiscsak megbocsásson neki. Halála előtt kevéssel, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta.
Ennek az összeállításnak nem szándéka az egész életművet dokumentálni. Nincs szó, és nem is kell, hogy szó legyen a Reviczky nyomdokán induló költőről, akinek 21 éves korában jelenik meg első kötete, nincs szó a több nyelven beszélő, száguldó újságíróról, a színigazgatóról (legfeljebb egy kiszólás erejéig), a Magyarországot képviselő kultúrdiplomatáról, s most az sem fontos, hogy amikor az Atheneum Kiadó művészeti vezetője volt, ő harcolta ki – jelentős ellenszélben – az addigi legteljesebb Ady kiadást. Most az a fontos, hogy volt egy hetvenhárom éves ember, aki a sikeres életből kizuhanva alákerült a háború hétköznapi borzalmainak, a zsidóüldözés szörnyű hónapjainak, s mást nem tehetvén, rögzítette, amit érzett, amit látott.
Személyes indíttatás is vezetett az est meghallgatására. Mert jóllehet magam is boldogan idézem a négy szótagos Heltai-rímek csengését-bongását, nem szűnő, gyerekes fájdalom van bennem azon akció miatt, amit Heltai Sárközi Márta, Molnár Ferenc leánya ellen szervezett meg annak idején. Heltai egyszerűen bepanaszolta Molnárnál a leányát, aki éppen az egész Válasz szerkesztését vitte a hátán Illyés Gyulástul, hogy az urbánus lelkek mellett afféle népi írókat etet az apjától csurranó-csöppenő pénzeken. És Molnár Ferenc nem küldött több pénzt, az állam is bekeményített, így Sárközi Márta gyerekeivel együtt szó szerint nyomorgott ezután. Olvasóként zokon vettem a történteket. S Bálint András estjének vége felé megérkezett valami magyarázatféle. A hetvenen túli Heltai pontosan látja alapvetően jóindulatú, de kapkodó és hajlékony önmagát: „nem gondoltam végig semmit” – mondja szelíd lelkiismeret furdalással.
Az alkotók minőségérzékét és bölcsességét mutatja, hogy a sokat idézett Szabadság című vers nem hangzik el. Megemlítik, mert említés nélkül hagyni hiba lenne, de a 45 utáni tizenkét év történéseivel együtt, erre is jótékony fátylat vetnek. Óvják a szerzőt saját kétes erejű opusától.
Heltai érzéseit és emlékeit Bálint András egészen parádés módon közvetíti. A kiválóan bevilágított térben járkál a könyvek és a székek között, föl-fölemel egy-egy példányt a több helyen elhelyezett naplóból, s olvasni vagy éppen énekelni kezd. Először csak óvatosan rámondja a szöveget a dallamra, aztán egyre nyilvánvalóbban énekel. S milyen remekül! S mintha fehér árnyéka lenne a főhősnek, a muzsikus Darvas Ferenc angyali személyisége is belekomponálódik az estbe. Olykor-olykor összehajolnak, rátámaszkodva a pianínóra s rábámészkodva az érthetetlen életre, majd újra dalra kelnek. Nagyszerűek.
Igazi bravúr a ténylegesen „kusza feljegyzések” akusztikus továbbítása. A gondolkodó színészet, a hibátlan szövegritmus, az eleven irónia magasiskolája ez a produkció. Bálint András elcsendesülései, fordulatai, rendezőileg gonddal rögzített hangváltásai a virágjában lévő művészt mutatják, akinek eddig is ismertük a talentumát, de hogy ilyen mély és erőteljes humorral is rendelkezik, ez újdonság, igazi intellektuális fürdő, sokak számára.
GABNAI KATALIN
