Harminc évvel ezelőtt, amikor a Pesti Színházban először mutatták be Nádas Péter trilógiájának középső darabját, a Találkozást, Molnár Gál Péter a Kritikában A találkozás elmaradt címmel írt alapos tanulmánnyal felérő kritikát. Az előadás fogadtatásának lényegét ragadta meg e tömör közlés. A darab nem találkozott a nézőkkel, a közönséggel. De most, három évtized múltán nemcsak ezért érdemes felidézni ezt az írást (kevésbé kifejtve, kevésbé színvonalasan a legtöbb akkori bírálat ilyesmit fogalmazott meg), hanem a következő bekezdés miatt: „A főpróbahéten láttam egy összpróbáját a Valló Péter rendezte előadásnak, és ott érzékelhető volt mindaz a színészi erőfeszítés egy másfajta fogalmazási módra, ami a közönséggel összetalálkozott előadásból tökéletesen eltűnt. Ruttkai és Hegedűs is határozott szándékot mutattak, hogy az eddigi fogalmazásoktól elkülönbözően önmagukból hozzák létre az előadás életét. Nem tehetségük volt kevés az eredményhez. Egész színjátszásunk ludas benne, hogy a szerzői kihívás eredménytelennek mutatkozik.” (Kurziválás az eredetiben.)
Aki most esetleg azzal a szándékkal menne el a Pesti Színházba, hogy ugyanabban a teremben megtudja, színjátszásunk utolérte-e az író egykori korszerűségét, csalódni fog. Eszenyi Enikő rendezése meg sem kísérli megszólaltatni, értelmezni az írói szöveg polifóniáját, a motívumok indázását, szétválásait és összefonódásait. Nem is beszélve a zenével való folyamatos kapcsolatáról. Vidovszky László neve hiába szerepel egyenrangú társszerzőként a színlapon, dallamai, akkordjai csak az első négy-öt percben tagolják és hangolják a színpadi beszédet. Azután belevesznek abba a posztmodern katyvaszba, amit a rendező a darabra zúdít. Antal Csaba díszletének a lényege ugyanis nem az a látható tér, ahol minden részletnek – a vörös ajtónak, a keresztnek, az ágy alatt lapuló lavórnak és kancsónak, az apróságoknak a bal oldalt álló kisasztalon – jelentősége van, hanem a háttérül szolgáló, csíkokra vagdalt vetítővászon, amelyen videózva illusztrálnak mindent, ami csak elképzelhető, de amit nem lehet, és nem is volna szabad másként megérzékíteni, mint szavakkal, illetve a szavakhoz illő, szikáran sokértelmű játékkal. A videóval nem a minősége a fő baj, hanem hogy egyáltalán ott van, elébe tolakszik a színészi alakításnak, elfedi a szöveget, a zenét. Azt viszont teljes képtelenségnek vélem, hogy egy nem túl szerencsés makett vetített képe jeleníti meg azt a teret, ahol mégis csak a darab főtémája, az emlékeit fölidéző asszony mindennapi találkozása történik szerelmével, akiről majd meg kell tudnia, hogy kínzói oldalán áll, s aki végül öngyilkos lesz. Ha ezzel a rendező valamiféle bumfordi bájt szeretett volna éreztetni, alighanem duplán tévedett. Itt nem lenne helye a bumfordi bájnak, amit látunk, az pedig csak kínos.
Pedig Börcsök Enikő bizonyára meggyőzően is el tudná mondani-játszani ezt a múlt századi tragédiát (M. G. P. szerint melodrámát). Ezt most is bizonyítja, amikor módja van rá. Játéka, ha nem nyelné el a ki-be mászkálás a vetítővászon mögé meg a többszöri átöltözés, bizonyára igazolná azt a sprődebb hangot, amin az egykori úriasszony szerepét az első percekben megszólaltatja, távozása pedig, amikor merev arccal kilép a vörös ajtón, miután kiitta a méregpoharat, szinte kárpótol azért, amit az előadás addig elmulasztott. Király Dániel méltó partnere lehetne, ha a rendezés a szöveg megfejtésével, értelmezésével és megjelenítésével foglalkozna, nem pedig elfedésével, elrejtésével.
Ez a csiricsáré ribillió talán még sikeres is lehet. De Nádas Péter drámájával a közönség most sem fog találkozni.
ZAPPE LÁSZLÓ
