E sorok írója „hivatásos krónikásként” az amatőrszínjátszó mozgalomnak ha nem is a legendás hőskorában, de az azt követő szintén jelentős korszakában – az 1980-as évek első felében, amikor az amatőrmozgalmak pénzt, paripát rendesen kaptak az államtól – azzal az önfegyelemmel igyekezett számot adni a jelentősebb színpadi eseményekről, hogy lehetőleg ne kerüljön szembe az együttesek sorsát érintő zsűri-ítéletekkel, miközben azért olykor azoktól eltérő véleményét sem nyeli le. (Megjegyzendő: ritkán adódott efféle konfliktus, mert mind a bírálatra feljogosított szakemberek, mind magam újságíró-szerkesztőként1 alapvetően az együttesek és produkcióik védelmére törekedtünk – amire még a „hőskor” után is nem egyszer szükség volt „a hivatalnak packázásaival” szemben.)
Régen volt, talán igaz se volt. Ma – minthogy közben mondhatni „átaludtam” jó két és fél évtizedet, és nem vagyok képben a színjátszómozgalom újabb eseményeit és tendenciáit illetően – mindenféle egyensúlyozgatási kényszer nélkül, mondhatni laikus nézőként írhatom le a Magyar Művek XIV. Szemléjén támadt gondolataimat. Pontosabban szólva asszociációimat. Mert egyre erősebb meggyőződésem szerint a laikus néző – a tulajdonképpeni néző, aki immár magam is vagyok – számára nem az az igazi dráma, ami a játszó személyek szavaiban és gesztusaiban megjelenik, sokkal inkább az a belső történés, amit a színpadi esemény indukál: kinek-kinek a saját drámája/drámái, elkapart élményei, beragadt gondolatai, felfakadó elfojtásai.
(Ha jól meggondoljuk, ez a befogadói attitűd nem áll nagyon messze az arisztotelészi fogalomrendszertől sem, amennyiben a félelem és a részvét felkelthetőségének nyilvánvaló feltétele, hogy a néző hasonló lelki tartalmakat hurcoljon, mint a színpadi hős.)
Élve tehát a könnyebbséggel, hogy nem nekem kell e 2015-ben végignézett szemle körképét és kilenc produkciójának lehetőség szerint objektív szakmai értékelését adnom, csupán a legszubjektívebb, „indukált” élményeimből próbálok néhányat felvillantani. (Asszociációim többsége remélhetőleg egybeesik az alkotók szándékolta nézői reakcióikkal, de lehetséges, hogy bizonyos esetekben csupán „a realizmus diadaláról” van szó, avagy a „gondolta a fene” esete áll fönn.)
Itt van rögtön az első előadás, Hamvas Béla Olbrin Joachim csodálatos utazása című, sajátos misztériumjátéka (Kitörés Színpad és Kabala Zenekar – Pszichiátriai Betegek Otthona, Hejőbába). A civilizáció és a kultúra konfliktusának, „a tömegek lázadásának” a két világháború közt sokszorosan körüljárt gondolatkörében fogant filozofikus sci-fi mai színpadra állítóit minden bizonnyal az azóta még inkább eldologiasodott és elszemélytelenedett világból kirekesztődő sérülékeny személyiség identitás- és életlehetőség-keresése ragadta meg, s e meglehetősen tézisszerű szerephez találtak megrendítően hús-vér szereplőt. A nyilvánvalóan több hónapja kezdődő próbafolyamat során azonban bizonyára nem is sejtették, hogy a befogadtatásra, az „egyedüli példány” emberi méltóságára emelkedni vágyó hősük tárgyiasulása a mennyei bürokrácia elidegenedett gépezetében miféle képzettársításokat lesz majd lépes kiváltani 2015 őszének zaklatott légkörében.
A műfajilag elvont játékot három – műfajilag életszerű – diákszínpadi produkció követte. A mosonmagyaróvári G-Team valós idejű, egyhelyszínű, kétszemélyes életképet mutatott be, Formanek Csaba Lala és Lili című írását. Az út mellett stopra váró két nagydiák – egy fiú és egy lány – kommunikációs zavarában és érzelmi éretlenségében nemzedékük – és egyben korunk – pszichikai diagnózisának lényeges motívumai jelennek meg realisztikusan, ugyanakkor finom öniróniával. Ez az önironikus ábrázolásmód szövi át a győri Arrabona Diákszínpad Középső Csoportjának „klasszikus” – improvizációs etűdsorként felépített – életjátékát is, melynek sok szellemes ötletét élvezhettük, ám hogy mégis inkább a harmadik diákprodukcó hagyott bennem mélyebb nyomot, annak oka nyilván elsősorban Arisztotelészre vezethető vissza. Ő fogalmazta meg ugyanis a dráma alapvető ismérveként, hogy a benne sorakozó események nem egymás után, hanem egymásból következnek. Elsősorban ettől volt számomra „ütősebb” a székesfehérvári Prospero Színkör előadása a győriek generációs komédiájánál. A Pilonon című tragédia egymásból következő – vagy legalábbis egymást továbblendítő – eseményei egyetlen végkifejlet felé terelgették a figyelmet.
Már az intonáció is komoly tartalmat vetített előre. Valamilyen pszichoterápiás vagy önismereti tréningen exponálódik a cselekmény egy csoporttag tragikusabb hangvételű vallomása nyomán, majd némiképp szürrealisztikus szerkesztésmóddal, mozaikszerűen egymáshoz csatlakozó, kemény monológokból áll össze egy emberi sors a félszeg gyerekkortól a diplomás munkanélküliségen és értelmetlen átképzésen át a valóságtól elszakadó abszurditásig, az idegösszeomlásig, a hídmászásig, a turulig, a zuhanásig.
De vajon miféle saját élményeket mozdíthatott meg éppen ez az előadás bennem, az egykori tanárban, dramaturgban és újságíróban, akinek életeseményei, traumái egészen másfélék, mint a turulra felmászó, pályakezdő munkanélküli fiatalemberéi? Lehet, hogy benne(m) éppenséggel pozitív tartalmakat hozott felszínre a színpadi esemény? A szakmai öröm emlékét, melyet egy-egy jó dramaturgiai megoldás (akár sajátom, akár másé) tudott okozni annak idején?
Nem áll szándékomban csoportok munkáját értékelni, különösen diákközösségek teljesítményét összehasonlítgatni. Ha elmélkedésem mégis effélére utalna, az nem a szereplőknek, nem is a rendezőknek szól: csakis a műfajoknak. Ahogyan valamikor izgalmas, új színt hoztak az amatőr színjátszásba a drámapedagógia által sugallt improvizációs életjátékok, úgy ma már, bármennyire tehetségesek és ötletesek személy szerint is, együttesen is a játszó személyek, nehezen tudnak újat mondani – persze lehet, hogy „civil” közönségként csak számomra –. A magam részéről drámát igényelek, olyan életszeletet, amelyben nem mindennapi törekvések, nem mindennapi személyiségek és nem mindennapi sorsfordulatok láthatók. (Nem feltétlenül csak tragédiákra és társadalmi drámákra gondolok, hanem egyszerűen tartós figyelmet igénylő, okozati láncra fűződő és gondolatokat ébresztő eseménysorokra, legyenek akár tragikus, komikus vagy bármilyen kicsengésűek.)
Lehet, hogy korunk egyik „népbetegségének” – világjárványának – kell tekintenünk a felgyorsult idővel való versenyfutás folyamatos kényszerét, mely nem csak a munkánk, a gondolkodásunk, a kommunikációnk, hanem a kikapcsolódásunk, lazításunk, szórakozásunk ütemét is meghatározza? Nem akarjuk észrevenni, hogy a figyelmünket, gondolkodásunkat, erkölcsi érzékünket huzamosabb ideig aktivizáló színpadi és filmdrámák tartós nélkülözése és a „könnyebben emészthető”, kisebb adagokban, szertelenül fogyasztható termékekre való rászokás rombolja a személyiséget és kiszolgáltatja az embert mindenféle manipulációnak?
E tekintetben nem csak a klasszikus ismérvek szerinti drámai műfajokért ágálok. Akár epikus eseménysor is megfelelhet a célnak, ha irodalmi szövete jelentős mondandót sugall. Ezt bizonyítja a lendvai Egy & Más Vándorszínpad előadása is. A határon túli magyar együttestől valójában vegyes színpadi technikával színre vitt regényadaptációt láttunk, melyben a drámai tartalom nem személyek közti konfliktusokban nyilvánul meg, ám ha kissé felülemelkedünk a megjelenített cselekményen – amire persze kapunk indíttatást az előadásból –, tudatunk belső színpadán nagyon is sűrű drámát élünk meg. Még akkor is, ha nincs közvetlen élményünk az anyaországtól elszakított kisebbségi csoport tagjaként idegen hatalom alá került állampolgár sérelmeiről és identitásproblémáiról. Nekünk „idehaza” természetesen könnyebb bölcsnek lennünk, minthogy nem értek/érnek személyes sérelmek más nemzet többségi tagjai részéről, mégis bele kell képzelnünk magunkat a kisebbségi létbe is, meg olyan helyzetekbe, amikor magunk állunk szemben többségi nemzetként kisebbségi polgártársainkkal. Márpedig – bármekkora belső konfliktust okoz is ez sokunknak, meg kell tennünk, ha békességben akarunk élni széljárta régiónkban.
Jut mindez eszembe azon előadás nyomán, melyben a muravidéki magyarság alkalmazkodási és megmaradási késztetésének konfliktusa jelenik meg néhány magyar és szlovén nemzetiségű szlovén állampolgár egymáshoz, a hatalomhoz és saját identitásához való viszonyában.
Ha a drámaiság lényege a paradoxon, az érzelmi ambivalencia, a belső motivációk ütközése, a kisebbségi élethelyzet már önmagában is dráma. Világosan kifejeződik a belső konfliktus a Göncz László Olvadó jégcsapok című művéből készült darab – megítélésem szerint – kulcsjelenetében, amikor a trianoni határsorompó lecsapódásakor a két muravidéki katonapajtás búcsújelenetében kétféle identitástudat, két történeti értékrend ütközik: a szülőhelyhez való ragaszkodásé, valamint a kultúrnemzethez tartozásé. Ha tetszik (s ha nem tetszik is): a megmaradás kétféle értelmezéséről van itt szó.
Míg azonban az értékrend-ütközés a történeti fejlődés jelenlegi szintjén (amennyiben létezik ilyen, és pozitív irányú) ha nem is elkerülhető, de legalább racionálisan értelmezhető, a kisebbségi identitás(tudat) paradoxonja a félelmet nem, csupán részvétet érző „átlagos néző” számára kevésbé felfogható. Magam is csak akaratlagos empátiával tudom átérezni az előadás lírai summázataként a nemzeti kisebbségre alkalmazott jégcsap-hasonlatot, mely szerint: „Néha jön egy-két hidegebb nap, akkor valamennyire megszilárdulnak és az ablakon keresztül az ember erősnek, félelmetesnek látja őket… de ez csak a látszat. Létrejöttük pillanatában olvadásra ítéltettek. Az első déli szellő már elbánik velük… Velünk is így van. Mi is lassan fogyunk… olvadunk… aztán egyszer csak teljesen beolvadunk…”
Természetesen nem vitathatom senkinek az életérzését, hisz ki-ki a saját életét érzi, de ahogy átpörgetek emlékeimben néhány évtizedet, a magam részéről nem hiányolnám a „hidegebb napokat”, s nem is félteném az Olvadó jégcsapok részben szláv nevű, teljesen tiszta magyar nyelvű csapatát sem a „fagymentesebb” időszakoktól.
Történelmi perspektívából nézve az asszimiláció nem önmagában tragédia. Leginkább az a baj vele, hogy gyengíti a fogyatkozó etnikai kisebbségek védekező-képességét a többségi türelmetlenséggel szemben, ami valóban bármikor felszítható, ha valamely politikai erő célszerűnek látja. Gazdag a példatár…
A történet persze nem csupán a Muravidékről szól; sőt, talán szomszédságunkban Szlovéniáról a legkevésbé.
Végezetül a Magyar Művek XIV. Szemléjének néhány kellemesen szórakoztató komédiáját nem érintve, egyetlen komédiáról kell még szólnom. Már csak azért is, mert olyan szerző munkájáról van szó, aki eddig minden eddigi epikus és drámai munkájával „mondott valamit”, ennélfogva minden újabb jelentkezésekor fölmerül a kérdés: „ezúttal vajon mi újat akar és tud mondani?”. Nekem e kérdést föltenni sem volt időm, mert a válasszal együtt érkezett. Azaz a szóban forgó szemlén, amikor Spiró György Prah című egyfelvonásosára jelképesen fölment a függöny. Nem láttam ugyanis eddig a darab egyetlen fővárosi vagy vidéki előadását sem, így teljesen „szűz” nézőként tudtam az első pillanattól csaknem az utolsóig a cselekményre figyelni. Nem tudtam, hányféle (naturalista, abszurd, groteszk stb.) felfogásban lehetséges előadni, következésképp semmi sem terelte el a figyelmemet arról a meseszerű alaphelyzetről (melynek részese akár én is lehetnék, ha hinnék a szerencsémben), hogy valaki megüti a főnyereményt a lottón, és… És az ebből következő bonyodalmakról, azokról a tragikomikus következményekről, amelyek szerencsémre (!) nem engem érintenek, hanem egy szerencsétlen (!) házaspárt, akik nem tudják ép ésszel feldolgozni a szerencséjüket. Egész addigi életük kudarcai, frusztrációi, elfojtásai pitiségei felszínre törnek a veszekedés során, melyet a józan tervezés helyett folytatnak váratlanul nyakukba szakadt jódolgukban.
Számomra a műélvezetet a színpadi történés kétféle dekódolása közti lebegés adta. Egyfelől elringatott a gondolat, hogy mi lenne, ha én és a párom… Másfelől kívülről adatott szemlélnem a pszichopatológiai regiszterekbe csapó lelki folyamatok nagyon is valószerű stádiumait, amelyek teljesen valószerűtlennek tűnnének, ha maga az alaphelyzet teljesen valószerű volna… De hát valószerű-e, hogy egy adósságokkal és egyéb egzisztenciális problémákkal küszködő házaspár egyszer csak nyer a lottón?...
Ez peresze a megírása óta sokféle társulat sokféle felfogásában előadott darab egy olvasata, de a deszki Deszka Színház lényegében naturalista-realista stílusú – e stíluson belül igen magas színvonalú – előadása ezt az értelmezést is lehetővé teszi. (Nem a rendezés és a színészi játék tehet róla, hogy számomra a házaspár paranoid pokoljárása után szervetlen „happy endként” hat a befejezés, tudni illik, hogy a férj elégeti a mindkettejüket önmagukból kiforgató, meghasonlásba kergető nyertes lottószelvényt.) Nem tisztem, hogy jobb megoldást találjak, nincs is ötletem, csak megjegyzem, hogy itt estem ki az illúzióból, amely 75 percen át szinte folyamatosan fogva tartott.
Egyébként pedig a kétnapos szemle során többször is megfogalmazódott bennem, hogy a színpadi produkcióknak nem mindig azokat – vagy nem csak azokat – a nézői reakciókat kell kiváltaniuk, amelyeket a színházcsinálók „beprogramoztak”. Minél több „felhangot” tud egy előadás megszólaltatni, minél sokrétűbb az asszociációs tartománya, annál inkább elérik – nem is feltétlenül tudatosult – céljukat az alkotók.
TRENCSÉNYI IMRE
