Van egy mondata Bálint András Heltai naplója című, 1944-et megidéző estjének, amely dermesztő ahá-élményként hatott: szidjuk a kormányt és nem csinálunk semmit.
A naplórészletek, a szellemes, lakonikus, ironikus reflexiók és önreflexiók lesújtóan, egyszersmind felemelően érzékeltetik az emberi kicsinység és nagyság problémakomplexumát (hogy ne mondjam, partikularitás és nembeliség katartikus együtthatását), a kiszolgáltatottság s a biztonságot nem adó tisztánlátás kínzó élményét. Az efféle ambivalencia a színpadon akkor is drámaként működhet – miként azt e Heltai-est is bizonyítja –, ha nem dialógusokban, egymásnak feszülésekben, hanem papírra vetett belső monológok formájában jelenik meg.
A dráma mint klasszikus műnem másfajta felépítést, szerkesztésmódot igényel, s már születése pillanatában feltételezi a majdani befogadót, a színházi nézőt. A drámaírónak tehát bizonyos értelemben nehezebb dolga van a prózistánál vagy a lírikusnál; nem pusztán az individualizmust érintetlenül hagyó nyomtatott nyilvánosságért kell megküzdenie, hanem a játszótársakért is, a színházi alkotókon kívül ideértve a publikumot is. Nem véletlenül van a Magyar Dráma Napja formájában külön ünnepe e műnemnek, míg az epikának nincs. (Persze miért ne lehetne, ahogy a költészetnek is van.) Az ember tragédiája ősbemutatójának évfordulója, szeptember 21. alkalmából drámaírókat, illetve drámákat díjaznak, többek közt a Színházi Dramaturgok Céhe: tagjai Az Évad Legjobb Magyar Drámája címet ítélik oda az arra legérdemesebbnek tartott műnek. Spiró György Helló, dr. Mengele! című komédiáját és szerzőjét az október 12-ei díjátadón Marton László rendező, a korábbi felolvasószínházi bemutató kapcsán pedig Radnóti Zsuzsa dramaturg méltatta – a laudációt s az ajánlót örömmel közöljük.
A magyar drámák műsorra tűzése szerencsére nem pusztán e naphoz kötődik, nem kampány jellegű. Bizonyítják ezt olyan bemutatók, mint Nádas Péter Találkozás című művének Pesti színházi vagy Sarkadi Imre ugyancsak ritkán színre kerülő Oszlopos Simeonjának Kamrabéli előadása. E még a múlt rendszerhez, az államszocializmus időszakához kötődő drámákban érvényt kereső interpretációk mellett rendre megjelennek a mindennapok, az elmúlt évek történései, eseményei inspirálta, azok megértésére törekvő művek. Más motívumrendszer, más társadalmi környezet okozta az Egyasszony főhősének (s szerzőjének, Péterfy-Novák Évának) a kálváriáját, tette tönkre életét, mint a Találkozás Máriájáét, és ilyen dokumentarista jellegű a Katona József Színház Borbély Szilárd-bemutatója, Az olaszliszkai vagy az Örkény Színház egy másik tragédiát, a tatárszentgyörgyi romagyilkosságokat feldolgozó előadása, Mikó Csaba és Gáspár Ildikó Mese az igazságtételről, avagy: A hét szamuráj című opusa is.
Az amatőr, diák-, illetve független színházi szférában még fesztiválja is van a magyar drámának, a Magyar Művek Szemléje – szubjektív jegyzeteket a terület régi ismerője, Trencsényi Imre fűzött a látottakhoz.
Más művészeti ágban, de ugyancsak az élet nagy kérdéseiről, dilemmáiról szólalnak meg kiemelkedő magyar személyiségek – művészek, tudósok, sportolók – a Lámpagyújtogatók című filmben, a mának, a jövőnek, illetve egy idegen bolygó lakóinak üzenve.
Jellegéből adódóan a színház csak a mához szólhat – a hatalom itt és most érzékelhető természetrajzáról Alföldi Róbert Makbett-rendezése az Átrium Film-Színházban, az élet értelméről, a fiatalok perspektíváiról pedig Szőcs Artur Ványa bácsi-rendezése a Miskolci Nemzeti Színházban.
A tavaly ugyancsak Csehov-művet rendezett Dmitrij Krymov idén is orosz klasszikust vitt színre, a Bécsi Ünnepi Hetek keretében ezúttal a Gogol Holt lelkek című regényéből készített adaptációja volt látható. Ki tudja, mit szólna az előadáshoz a szerző, a hangversenytermekben mindenesetre Fittler Katalin írása szerint nem először teljesülnek klasszikus komponisták régi vágyai.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
