Baljós darab az eredeti. Nagy-Britannia szerte mindmáig nem merészlik emlegetni a címét. Mintha még korunkban sem kétlenék, hogy valamiféle átok kíséri a Shakespeare-tragédiát. Az időközben eltelt négy évszázad során a Macbeth szereplőinek jó néhányát üldözte a mágia, kit a színre lépése előtt, kit azután vitt el betegség, kit a nyílt színen döftek le. De halt meg színigazgató, tervező, súgó is, agyon tapostak nézőket is. A bemutató idején még csak Stuart Jakab nemtetszésétől lehetett tartani, aki be is tiltotta az előadást, elvégre királyt mészárolnak le, trónt bitorolnak benne. Meglehet, hogy egy átirat feloldja az ördöngös átkot. De a fensőségek azóta sem szívelik, ha megkérdőjelezik hatalmukat. Márpedig abban a színműben, amelynek Eugène Ionesco – biztos, ami biztos – más ortográfiával adta a Macbett, vagyis a magyarításban a Makbett nevet, bőven van olyasmi, amit zokon vehetnek uralkodó személyek. Bővebben is, mint Shakespeare-nél.
Nincs jó ember Ionescónál, egy szál sem. Nemcsak ártatlan gyermeknek, szeplőtelen asszonynak nincs helye Makbett világában. A nemes lelkű Macduff fel sem bukkan. Banquóból, azaz Bancóból kiveszett a becsület. Duncan király gyáva zsarnokká lett. A királynéba pedig Lady Macbeth elvetemültsége és boszorkány gonoszsága költözött. Míg a nevelt fiukként trónjogosult Malcolm csupán próbára teszi hívét azzal, hogy sötét jellemnek festi le magát, addig új alteregója, Macol valóban aljas, kapzsi, véreskezű diktátora lesz az országának. Mégpedig azáltal, hogy szavait Ionesco áthelyezi a shakespeare-i dialógusból az újdonsült császárnak abba a győzelmi beszédébe, amelyik lezárja a színművet. Igazat szólva, ilyesféle átigazításhoz már jó ideje nem is kell feltétlenül „jegyzett” drámaíró. Idestova félévszázados színházi korszakunkban a dramaturgok vagy maguk a rendezők veselkednek neki akár a legveretesebb textusoknak, azzal az új és jóravaló igénnyel, hogy a szöveg- és eszmehűség helyett a saját értelmezésüket szolgálják, amellyel kortárs nézőiket inkább megközelíthetik. Üdvös szándék, a legjobbak munkásságában jeles eredménnyel. (Itthon elsők között Ruszt József kurtított meg keményen remekműveket, s éppen akkoriban, a hetvenes évek elején, amikor Ionesco a maga Macbettjét megírta.) Megesik persze, hogy a mesterművek fércművekké silányulnak.
Mitől becsesebb a Makbett, mint a törekvő rendezések „egyszer-használatos” szövegkönyvei? Az abszurd dráma reprezentánsaként tartják számon Ionescót, aki a számos szövegátvétel ellenére kétségkívül átitatja sajátos stílusával a színművet. Hogy mennyire abszurd, az már kérdéses, különösen a mi, huszonegyedik századi szemszögünkből. Semmi képtelenséget nem látni abban, ha egy országot hitványnál hitványabb rezsimek uralnak, miközben a csúcson lévők és az oda kapaszkodók egymást is kinyírják. De mintha a szerző még rá is duplázna mindenre. Nem egy, hanem két pártütő támad Duncan királyságára, ezúttal Cawdor, azaz Candor mellé kerül – egy tháni birtok nevét elorzó – Glamiss is, az egyik kutya, a másik eb, ismétlik egymást még a szavaikkal is. S az ellenállhatatlan hatalomvágy nemcsak Makbettet fogja el, hanem Bancót is, nem különbek egymásnál, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz. A gyilkosságot is együtt követik el, s a rémtetthez csatlakozik a Lady is. Őbelőle most eleve kettő van, egy világi és egy boszorkány alakban tűnik fel, ahogy a komornája is. Ezek a megtöbbszöröződések nyomatékosítják, hogy itt mindenki egy végből való. Ám a magatartások hasonlóságai sematikusabbá is teszik a személyeket – híján annak a gazdag pszichológiai árnyalásnak, amelyről könnyű szívvel mondott le az átfogalmazás. A mondandó olyan nyilvánvaló, hogy már-már szájbarágós. Az ábrázolás olyan túlzó, hogy valójában parodisztikus. Persze, nincs szerző, aki megközelíthetné a kivételes shakespeare-i kvalitást. Az eredeti mű fajsúlyossága kézen-közön elveszett. Netán Ionesco tollán is fogott az átok?
Minél hamarább átlátni, merre tart egy színjáték, annál inkább lankadhat az érdeklődés. Az a Makbett-előadás, amelyet nemrégiben mutattak be a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház produkciójában, Alföldi Róbert rendezésében, szemlátomást fáradozik azon, hogy mégiscsak lebilincselje a figyelmünket. Bizonyára vannak a publikumban olyanok, akik különös élvezettel vadásznak az aktuálpolitikai utalásokra. Hálásan nyugtázhatják, hogy a mi kormányfőnkre hajaz szónoklatában Duncan király, akinek a vára ráadásul rikító narancssárga. De valljuk meg, az ilyesminek nincs sok köze egy színjáték művészi-esztétikai minőségéhez. (Egy röpke pillanatra még az is megfordulhat az ember fejében, hátha a bonyolultabb észjárású rendező – aki a látványt is tervezte Tihanyi Ildivel karöltve – az efféle nézői felismerésekre azt mondaná, amit Arany János írt egy lapszéli jegyzethez: „gondolta a fene!” Hiszen ebbe a várba beleláthatnánk akár – l.: fotókat a neten – a hasonlóan szögletes és díszítetlen architektúrájú, napsütésben éppilyen sárgásan pompázó sivatagi erődöket.) Maradjunk annyiban, hogy a verbális vagy nem-verbális „hivatkozások” támaszul szolgálhatnak azoknak a nézőknek, akik nehezebben találnának rá a lényegbevágó gondolatok asszociációs mezejére. Azoknak viszont, akiket célba vesz a színjáték, nem okoz hosszan gyógyuló sérülést. Nem leterítő csapás. Még csak nem is egy fenékbebillentés. Csupán egy-egy fügét mutat…
Igaz, egy „fügében” van némi játékosság. Ami illik is az előadás stílusához. Számos példája van annak, hogy Shakespeare a legsúlyosabb drámáiba is előszeretettel fűzött komikus szálakat, ám a Macbethben mégsem tette. Éppen az ellenkezőjén buzgólkodott Ionesco. De míg az ő komikuma érdes, száraz és sótlan, úgy kell lenyomni a torkunkon, addig Alföldi Róbert ezúttal arra a humorra hajlik, ami nem szegi kedvünket. Mosolygó empátiával nézzük a kék plüssmackó magányosságát, „akibe” belebotlanak, fel is borítják, de megtartja a színpadszélre számkivetett helyét rendületlenül. Lelki rokona lehet a szintén plakátkékben megjelenő, kibodorított asszonyka, aki időről-időre átóvakodik a színen. Bercsényi Péter hitelesen jellemzi a kisember „bocsánat, hogy élek” mentalitásával. Vásárolni megy, üdítőt vesz, vissza-vissza is tér a gyümölcsléért, amelyet félelem elleni védőitalként kínál egy mozgóárus. Krum Ádám simlisséget társít a kereskedőhöz, aki a kereslet szerint srófolja fel a bizonyára haszontalan portéka árát. Még van egy katona, aki vértől tetőtől-talpig csatakosan, halálra sebzetten toppan be a csatából. Szintén Bercsényi Péter adja, annak pontos tudatában, hogy akit az ellenség válogatás nélküli kaszabolására kényszerítenek, az maga is áldozat, akár túlélő lesz, akár nem... Ők azok, akikben van még valami emberi.
Mindenki másról kíméletlenül ítélkezik a színjáték, nem is érdemelnek könyörületet. De Alföldi Róbert független szellemisége az ábrázolásukat úgy hatja át, hogy nem kell azt éreznie a szemlélőnek, mintha belefúlna maga is az áradó vérbe és mocsokba. Lehet nevetni rajta. Bár jóval többször ingerelne nevetésre, ha a ionescói sablonok nem gátolnák, hogy valóban egyedi, változatosan szellemes mozzanatokkal lepjenek meg. Legyen példa rá Candor és Glamiss előadásindító párbeszéde, amelyben a személyek egymást szajkózó, túlzott egyszerűsítése nem is engedné meg, hogy a két sápatag arcú, sötét szemgödrű figura legalább mimikában, mozdulatokban életszerűbbnek mutatkozzék. Így pedig hamar rájuk lehet unni, amiről cseppet sem Szatory Dávid és Fábián Szabolcs korrekt játéka tehet.
Szerencsére a másik páros, Makbett és Banco – hála Shakespeare kísértő szellemének – nem csak hasonszőrű szcénákban tűnik fel, így tágasabb a színrevitel, nemkülönben a színészek terepe. S akkor is megkülönböztethető az egyéniségük, amikor hajszálra ugyanazt a monológot vagy replikát mondják. Orosz Ákos olyan Makbettet alakít, akiből hiányzik a személyiségnek az a magja, amely konzekvensen szabná meg a cselekedeteit. Inkább a helyzetéhez alkalmazkodik a magatartása. Amíg alattvaló, addig lojális. Amint szebbreményű távlatok kecsegtetik, a hűsége máris elpárolog. Más-más arcát mutatja, amikor úgy látszik, hogy biztos lábakon áll a hatalma, mint amikor meginog. Vagyis mindvégig egy határozott értékrend nélkül élő, tulajdon benső világában is bizonytalanul tájékozódó, szűkagyú embert jelenít meg. Nagyszerű lelemény, hogy a korántsem táncos, inkább „prózai” mozgásokat Gergye Krisztián megkoreografálta, hangsúlyosabbá téve az egyéni vonásokat. Aminek legjobb példája antihősünk „tipródása”, az a hektikus lépéskompozíció, amely szembeszökően mutatja Makbett izgatott labilisságát. A felfelé vezető útról fele-időben letakarítják Bancót, akit Bányai Kelemen Barna egységesebb jellemmel ruház fel. Vérmesebb, lendületesebb, célratörőbb. Szorgosan vagdossa le az ellenlábasok paradicsom-forma kobakját, ha egy hóhér kell. Bármeddig maradna is életben, lelkifurdalástól aligha hasonlana meg.
Nem illik a bűntudat az „ágyról ágyra” járó Lady Duncan, majd Lady Makbett féktelen és gátlástalan természetéhez, s az önvád még kevésbé felel meg az alvilági eredeztetésének. Így csak afféle „Shakespeare-idézetnek” tűnik kéztördelő mosakodása, amelyről inkább az jut eszünkbe, milyen jó volna Kerekes Évát az eredeti Lady Macbethként is látni. Alighanem a rendező agyából pattant ki az ötlet, hogy a Ladynek és komornájának boszorkás alakja magyaros népviseletbe öltözzék, nénikésen fekete kendőbe, ringó rokolyába, de tűzpiros csizmába. Megjelenésükhöz pedig mulatságosan társul riszáló járásuk csakúgy, mint tájszólásuk. Élvezetes hallgatni az ízes beszédet – amúgy sok értelme nincs, hogy dialektusban szólnak. Csupán annyi, hogy erősbítse azt, ami különben is világos, mint a nap, hogy a színrevitel kis honunkhoz köti a történéseket. Jóllehet párban járnak a banyák, Parti Nóra nőszemélye nemcsak akkor „második”, amikor szolgál az udvarban az „első hölgy” mellett, de egyébkor sem sikerül eltérítenie a figyelmünket. Persze Kerekes Évát nehéz is volna lekörözni. Nevetős szemű, incselkedő szavú boszorka, aki a jóslatokkal úgy csalja lépre áldozatát, hogy szemlátomást öröme telik benne. Csupa erotika a királynéja is, nemcsak a férfiakban leli kedvét, de kéjes élvezettel intrikál, hevülő gyönyörrel szemléli és gyakorolja az erőszakot. Profi cselszövő és gyilkos. Ez az az alakítás, amely – rendezői értelmezésének kérdéses részletei ellenére – leginkább emlékezetes marad.
Másképpen jeleskedik Hevér Gábor, aki nem először mutat eltökélt hajlandóságot az erős karakterformálásra. Nem tántorítja el, hogy Ionesco stilizálttá szegényítette Duncant, bár az hasznára van, hogy nem kell véresen komolyan vennie. Ez a király egy mitugrász, ráadásul „anyámasszony katonája”, akit csoda, hogy nem söpörtek le már korábban a trónjáról. Csakhogy lakik egy ebadta is a lelkében, aki – persze fenséges neje támogatásával – úgy nyúzza és öldökli az alárendeltjeit, ahogy a játékszereit töri ripityára egy vásott gyerkőc. Egy-egy alakítás múlhat a lehetőségen is, természetesen. Gelányi Bence „több-funkciós” ordonánca jobbára csak eleven körítése a főbb szereplők játékának. Ahogy másoknak is vannak olyan plusz-jelenéseik, amikor csupán szaporítják a bizarr figurákat. Mi tagadás, jól esik a fülnek, amikor ebben a „játszóházban” végre úgy szól valaki, hogy nem torzítják beszédét túlzó felhangok. Kétségkívül épp azért teheti meg Fehér Balázs Benő, hogy egy személyben ellenpontozza a groteszk színi seregletet. Nem utolsó-sorban a győztes Macol tisztán hangzó szavainak terrorral fenyegető tartalmát is. Megvan a logikája e sallangtalan megszólalásnak, de bizonyos jelzésértéke is. Hogy milyen könnyű megelégelni a faramuci hangokat, nyakatekert magatartásokat. Ebben a karikaturisztikus – ahogy a szórólap is feltünteti – „nem-Shakespeare” világban Alföldi Róbert talentuma kevésbé fénylik… Talán a rontást többed-íziglen – az eredeti tragédiától az átiraton keresztül a színrevitelig – bajos kivédeni?
BOGÁCSI ERZSÉBET
