Több elragadtatott és megrendült, de főként töprengő kritika, ellentmondásokba bonyolódó elemzés után, még a nyolcvanas évek elején elhatároztam: többet nem írok Sarkadi Imre Oszlopos Simeonjáról. Olyan intenzitással élt bennem a Madách Színház Stúdiójában, 1967-ben, kényszerűen szűk körben bemutatott, Pártos Géza rendezte ősbemutató emléke, Gábor Miklós szuggesztív alakításában Sarkadi rejtélyes, személyes tragédiája, hogy elfogultságomban minden később látott Oszlopost ahhoz az első élményhez hasonlítottam, ahhoz mértem. Minden idők legelhivatottabb Oszlopos Simeonja szerint a festő, Kis János „volt olyan tehetséges, mint Sarkadi Imre – talán még egy picivel tehetségesebb is.”1 Pedig az éppen csak „tűrt” előadás megrendült főszereplője a bemutató után okkal-joggal kérdezte önmagától, vajon gyászoltunk vagy premieren voltunk? De nem csak a bemutató nézői és szereplői, maga a szerző is tele volt kételyekkel. Kónya Judit Sarkadi könyvében facsimilében közli Sarkadi kézírásos szövegét: „Még az lenne a legjobb, ha Lill azt mondaná: „a Simeon egy marhaság, akkor nem bosszantana a tudat, hogy nem adják elő. Csuda bizonytalan vagyok.” Az individualizmussal való leszámolás első, sokáig halogatott hazai színpadi kísérlete, 1967-ben – több mint fél évtizeddel a dráma megszületése után! – nemcsak nyugtalanító volt, ahogy Pándi Pál elmélkedett róla kritikájában, de elkeserítő is. Bár a szereplők, a kritikák és a nézők egy része is inkább sikertelennek, gonosznak, széthulló féltehetségnek minősítette a festőt, csak Gábor Miklós érezte a maga módján hősnek, akinek inkább irigyli, mint lenézi a bátorságát. A színész tanulmányának konklúziója valójában még nyitottabb is, mint maga a dráma. „Mit tudom én, milyen darab ez a Simeon valójában? Amit tudok: Sarkadi Imre kétségbeesett kísérletet tett, hogy áttörjön e kor és e világ hazug szűkösségén, szándéka a legnagyobb volt. Ezt tudom. Megkísérelte, hogy feltárja és lássa valódi arcát e világnak, e honnak, e leszakadt liftű bérháznak.”
Mit mondhatok ezek után én, a sokadik Oszlopos előadás láttán, harmadszorra, negyedszerre fogalmazott kritikámban Sarkadi főművéről? Keseregjek a leszakadt liftű bérház lépcsőházában az ott lakók nyomorúságán? Ma már nem elég, és nem is feltétlenül meggyőző, ha csatlakozom azokhoz, akik az Oszlopos Simeont, Hubay Miklós minősítése nyomán, a magyar dráma történetében korszakhatárnak mondják.
Látszólag megkönnyíti, de valójában megnehezíti az utókor kritikusának munkáját, hogy kevés kortársi darabnak van akkora irodalma, mint az Oszlopos Simeonnak. Talán nincs is a bemutatók idején gyakorló kritikus, aki ne tette volna le a garast a dráma mellett, illetve ellene. Ma már színháztörténeti kuriózumnak számit a dráma 1986-os miskolci előadásának tartalmas műsorfüzete (szerkesztette: Koncz Boglárka), ahol is gazdag válogatást olvashatunk a dráma korábbi kritikai fogadtatásából.
A Sarkadi és Kis János alkati és helyzeti rokonságát vizsgáló nézők és bírálók általában érzékenyen fogták antennáikkal az 1956 megrázkódtatásából kigyógyulni képtelen, sebzett és illúziótlan magyar értelmiség közérzeti válságát, önpusztító vívódását. Sajátos ellentmondásnak tűnt, hogy az abszurd dráma egyre erőteljesebben, sőt sürgetőbben érzékelhető világszínházi hatása egy a hazai valóság konkrét ellentmondásait felmutató narratíva leplezetlen közegében jelentkezett.
Míg az ősbemutató idején a Sarkadi-tragédia közelsége meghatározta, vagy legalábbis befolyásolta az előadás visszhangját, a következő években egymást követő bemutatók során ez az élmény vesztett intenzitásából, és sokak szerint a darab maga is szürkébbre fakult. A hetvenes évek derekán már többen megkérdőjelezték, hogy vajon folytatódik-e a Sarkadi életmű vitája a színpadon? A választ erre két, eléggé gyors egymásutánban megrendezett – a kaposvári és a kecskeméti – Oszlopos Simeon előadás adta meg. Gazdag Gyula rendezésében egy gerince roppant Kis János körül előtérbe került, megnőtt a többi szereplő. Még Máriáról, a festőt a cselekmény legelején elhagyó szeretőről is kiderült – Molnár Piroska remek alakításában –, hogy saját sorssal, karakterrel rendelkező „főszerep”.
A kecskeméti Oszlopost, bármilyen hiteles volt is Andorai Péter Kis Jánosa, mindenki az előadást immáron rendezőként jegyző Gábor Miklós Simeonjának tartotta, és nem is alaptalanul. Eredetisége lenyűgözött. Talán még magának Sarkadinak sem jutott volna eszébe, hogy a színlap szerint is „mostanság” játszódó darabjával egy ördögök és bohócok haláltáncát felmutató misztériumjátékra emlékeztessen, és a maga művészi pályáján nyilvánvalóan esélytelen kortárs festő alakját Fausthoz, Don Quijotéhez és Raszkolnyikovhoz mérje, aki bohócsapkában is képes rá, hogy végigvezesse a nézőt a megbotránkozástól a tisztaságig vezető úton.
Kis János útja azonban ezzel a paradox jóvátétellel korántsem ért véget. Hallhattuk kálváriáját a rádióban Barlay Gusztáv, láthattuk a képernyőn Esztergályos Károly rendezésében, és a Játékszínben, 1982-ben egy ösztöndíjas rendezőhallgató diplomamunkájaként. Még Duda Éva fizikai színházának repertoárjába is bekerült. Színháztörténeti távlatban végiggondolva a mű sorsát, nagyon is eltérő momentumok ötlenek a kellően sokat látott néző – és kritikus – eszébe. A televízióra zanzásított Oszlopos alighanem rég kihullott volna emlékezetünk rostáján, ha nem borzongatna meg Gobbi Hilda
Vincénéjének ma is dermesztő tekintete. Olvasni sem lehet a darabot úgy, hogy ne hallanánk a Vincéné szervezte „húsvásáron” vevőként jelentkező Müller úr – Kézdy György – hangját.
De az évek során felerősödött a darabot felejtésre ítélő, nemcsak élesen bíráló, de elutasító szakmabeliek szólama is. Köztudott, hogy Horvai István egyike volt a Sarkadit darabírásra ösztönző jó barátoknak, szerepe volt az eredetileg regényként született Simeon színpadi születésében is. Éppen ezért – ma már – furcsálkodva olvassuk, hogy az általa megrendezett Pesti színházi előadást 1987-ben mennyire értetlenül és szeretetlenül fogadta a kritika egy része. Az Esti Hírlap bírálója odáig is elment, hogy a szerinte agyonbeszélt mű megérdemeltebb helyén volt az író drámakötetében, mint a korabeli színpadon. (1987. III. 30.)
Ennek ellenére azért a múlt század utolsó évtizedében is akadtak kísérletező kedvű rendezők – Szilágyi Tibor, Berényi Gábor –, akik nem osztoztak az elutasításban, mégis fennállt a tartós vagy talán végleges felejtés veszélye. Tapasztalt dramaturg ismerősöm a mostani, Katona József színházbeli premier délelőttjén némi szkepszissel figyelmeztetett: „És mit képzelsz, mit lehet kezdeni ma – Gábor Miklós nélkül! – ezzel a történelmivé fakult, megfáradt darabbal?”
Valóban, a bemutató előjelei sem tűntek túl biztatónak. A Katonában viszonylag ritkán halasztanak el – méghozzá hónapokra – időben és terv szerint kitűzött bemutatókat. Az elmúlt évad végére meghirdetett Oszlopos Simeon premierje valójában nem maradt el, csak éppen előbemutatóként került megrendezésre. A hírek valamiféle közelebbről meg nem határozott betegségről – feltételezhetően a színházban rendszeresen dolgozó Gothár Péter akadályoztatásáról – szóltak. Szűkszavú tudósításokból értesülhettünk arról, hogy októberben találkozhatunk a legújabb Kis Jánossal, a néhány éve végzett, tehetségét korábban független társulatoknál is bizonyító és a Kritikusok díjával is jutalmazott Ötvös Andrással. Ötvös sokunk tudatában és emlékezetében ismerős, nagyra nőtt kamaszként élt. Lelki szemeinkkel azt a megjelenésében, modorában hétköznapi fiatalt láttuk, akit könnyebb némileg enervált, cinizmusra hajlamos figurának elképzelni, mint önsorsrontó intellektuelnek. De huszadik századi aszkétának végkép nehéz... Másfajta meglepetést ígért Szirtes Ági Vincénéje. A naivából kiváló jellemszínésszé érett, sokarcú művész az elmúlt évtizedben minden műfajban, korcsoportban és társadalmi osztályban bizonyított, éppen csak démoninak nem láttuk eddig még. Őszintén szólva, abban sem lehettünk biztosak, hogy ezt várta volna tőle a rendező. Szirtes Ági egy a neten olvasható nyilatkozatából az derült ki, hogy Vincéné szerepében Gothár szerint olyannak kell lennie, mint egy eleven portásfülkének. Csak azt nem tudom, hogy valójában milyen egy irigy portásfülke.
Most, amikor egy hónappal az „igazi” bemutató után már az előadás kritikai visszhangjára lennénk kíváncsiak, némi gyanakvást ébreszt, hogy a neten elemző és minősítő kritikák helyett azóta is jobbára csak keveset mondó tudósításokat olvashatunk Ez még akkor is feltűnő és sajnálatos, ha a Népszabadság Magazinjának szerzője – Závodszky Árpád – nem fukarkodik a minősítéssel. Cikkében Sarkadi áradó tehetségének nyomát vagy maradványát keresi, amikor kijelenti, hogy „a színházak újra és újra megpróbálnak megbirkózni megoldatlan drámáival.” Ha elhinnénk a szerzőnek, hogy Sarkadi sötét világa nem vezet sehova, és Gothár Péter rendezése is „ugyanezt a sehova sem tartó utat járja”, ahelyett hogy megmutatta volna, milyen elborzasztó volt a vicék, a házmesterek, a portások országában élni, akkor ezzel nemcsak a rendezést, de még a dráma műsorra tűzését is megkérdőjeleznénk. Mintha nem vennénk tudomásul, hogy Gothár nem a tegnap, hanem a ma morális állapotát vizsgálja és kimondva-kimondatlanul jelenünk sivárságával szembesít. Ez a szándék magyarázza az elsőre legtöbbünket meghökkentő szereposztást is. Ha annak idején a dráma értelmezői Pártos Gézától Gábor Miklósig és Andorrai Pétertől Végvári Tamásig a pártállam létfeltételeiről és kulturális viszonyairól szólva mind a gúzsba kötött, tönkretett tehetség nevében és védelmében szóltak, ma Gothár Péter – Ötvös Andrással karöltve – az alkotó értelmiség züllésén kesereg. Erre utal, hogy a színház műsorlapja szerint az 1960-ban írt darab „az illúzióvesztett értelmiség közérzeti válságát, vívódását, reményvesztettségét mutatja meg, ma is rendkívüli erővel ható eszközökkel”. Az eszközök természetét sejteti az a megjegyzés, hogy „Több mint ötven év távlatából ez az értelmiség kép bizonyos mozzanataiban kifejezetten ironikus.” Lehet, hogy ez – a stílusra utaló irónia – lenne a kikerülhetetlenül távlatteremtő új rendezés kulcsszava? Az elődeinél kisebb és kisszerűbb, egyértelműen alkoholista Kis János útját követve, Ötvös András személyisége és játékstílusa alapján akár erre is következtethetünk. Nem csak a festő és a vicéné, de Mária és Jób is a csőd felé tart, Zsuzsi, a beköltöztetett társbérlő felesége először még csak rossz útra csábított áldozat, de a – jogos – bosszú végrehajtójaként gyilkossá züllik. A néző egyetlen szereplőt sem talál, akivel érdemes, vagy képes lenne azonosulni. De még gyűlöletünket sem vívja ki senki. Részben ettől válik a komor körkép szerencsétlen szereplőinek vergődése nem egyszer szánalmassá, sőt komikussá.
A dráma időszerűségének elfogadásából azonban még nem következik, hogy az előadás hatása, varázsa is kiteljesedjen. Érdekes a tér – díszlet: Gothár Péter –, az egyetlen képbe szorított lakáselemek mozgalmas együttese, a háttérbe szorított, mégis hangsúlyos tetőtéri ablak, a több funkciós helyiségek egymás mellettisége, az expozíciót megelőző estén tartott házibuli megidézése, meggyőző Rezes Judit Máriájának szakító monológja, Jób baráti mementója – és mégis… Avagy mégsem: talán a festő telefonjának kikapcsolása és a nem-fizetéssel kiérdemelt hivatalos aktus közömbös tudomásulvétele az első, valamennyire felzaklató momentum. Kis János sérelmei – képének visszautasítása, állásának elvesztése – nemcsak őt magát, a nézőt is hidegen hagyják. Mintha valamilyen módon ránk ragadt volna a hős közönye: enyhe unalommal figyeljük még Vincéné mesterkedéseit is. És ez nem a fékezett habzású boszorkányt mértéktartó indulattal, realista eszközökkel hitelesítő Szirtes Ági hibája.
Áthangolja a szereplők hierarchiáját Pálos Hanna szuggesztív játéka a némileg logikátlan magatartásra késztetett, kényszerített Zsuzsiként . Mostanáig olvasva is, színpadon látva is hajlamos voltam belekötni a túlságosan könnyen és gyorsan elcsábítható, naiva lelkületű és természetű csinos fiatalasszony hajlandóságába. Legalább előzőleg kiábrándult volna Bálintból… De nem, ilyesmire Sarkadinál sincs utalás. Pálos Hanna az első Zsuzsi, akiben érződik némi szertelenség, akiről ha nem fogadjuk is el, legalább elhisszük, hogy vonzza őt a kényszerű kaland és Kis János mássága.
Máté Gábor a Katona igazgatójaként nyilatkozataiban és színháza műsorpolitikájával is újfent elkötelezte magát a kor és a társadalom legégetőbb kérdéseit naprendre tűző program, sőt a politikai színház mellett. A történelmi számadásnak is izgalmas A mi osztályunk után, idén Az Olaszliszkai ígérkezik az évad politikai és költői slágerének. Az Oszlopos Simeon kompromisszum nélküli, korrekt és elfogadható színvonalú előadás, de elmaradt a bennünk élő legendától, a legemlékezetesebb színháztörténeti előzményektől és sajnos a mai közönség felcsigázott várakozásától is.
FÖLDES ANNA
jegyzet
1 Gábor Miklós: Társbérlet az oszlopon, Napló-jegyzetek, Kos a mérlegen, Szépirodalmi Könyvk-iadó, 1990. 157. o.
