Az ez évi Bécsi Ünnepi Hetek is számos csemegét ajánlott, nagy sajnálatomra, mindössze egyetlen előadását tudtam megnézni. A választásom részben időbeli megfontolások miatt is egy orosz előadásra esett, de hozzájárult a döntéshez a tavaly látott, magával ragadó Tararabumbia is, Csehov Sirályának a képzőművész-rendező, Dmitrij Krymov által színre vitt rendkívül eredeti, látványnak is kitűnő feldolgozása, amelyről e lap hasábjain beszámoltam. Idén ismét a látvány és a szó, a színészi játék eredeti ötletei együtthatásának kitűnő megvalósítását láttuk a Holt lelkek színrevitelében.
A regény 1842-es megjelenése óta nem vesztett aktualitásából, mint azt a Bécsi Ünnepi Hetek idei előadása is bizonyította, ismét közel hozva a közönséghez a több mint 150 évvel ezelőtti orosz történetet – a szövevényes regény cselekményét mesteri módon vitte színre a kitűnő orosz rendező, Dmitrij Krymov.
Az első jelenetben három fiatalember gurigázik autógumikkal, s azon vitatkoznak (mint a regény első lapjain is), hogy a kerekek vajon kibírják-e Moszkváig. Italozás közben eldöntik, hogy Moszkváig igen, de Kazanyig nem. A három autógumi a továbbiakban néha lovat, máskor kocsit szimbolizál, s három ember nagyságú doboz is szerepel még a játékban, hol szekrényszerűen felállítva, hol koporsóként funkcionálva.
Ezután lép be a történetbe Csicsikov, aki saját jelentéktelenségéről elmélkedve végigpróbálja a három dobozt, s közben elmeséli célját, hogy holt lelkeket kíván vásárolni. A továbbiakban végig színen marad a mintegy két és fél órás (szünet nélküli) előadásban.
Végtelenül leegyszerűsített, bezártságot sugalló a tér – hosszúkás, hátrafelé keskenyedő doboz, azaz koporsó képzetét kelti, fenekén egy ajtó , jobb oldalán derékmagasságban egy nyílás van. Utóbbi szerepe – azon túl, hogy a játszók időnként ki-be ugrálnak rajta – az is, hogy fény vetül innen a csupasz baloldalra, különös árnyjátékot hozva létre időnként a szereplők mozgásából, ami önmagában is élvezetes többletjelentést ad a cselekménynek. Az előadásban szereplő tíz színész mind férfi, ők alakítják – tegyük hozzá, kiválóan – az összes szerepet, legyenek azok nők vagy akár kutyák.
A rendező a teljes regényt feldolgozta, a cselekményhez szorosan nem kapcsolódó betétrészeket sem hagyta ki – ahogy pedig prózaadaptációk során többnyire szokás –, hanem dalokká alakította, melyeket hol szólóban, hol duettként, tercettként vagy kórusban énekelnek egy erre a célra elhelyezett mikrofonba.
A színek és a szereplők folyamatos mozgásban, a főszereplő különböző földbirtokosokhoz látogat és próbálja őket rábeszélni, adják el neki holt lelkeiket, azaz a már jobb létre szenderült jobbágyaikat, akiknek elhunytát még nem jelentették be a hatóságoknak. Útjai során különböző embertípusokat ismertet meg a közönséggel, gyermeket megzabolázni nem tudó, játékszenvedéllyel megvert, a más eszén mindenáron túljárni akaró földesurat, szenvedélyes kutyabarátot és „szegény özvegyet”. A humor forrása a látszólag értelmetlen vásárlási ajánlat és az azt követő alkudozás. A színen felszabadult komédiázás folyik, időnként a gyerekes játékosságra jellemző agresszivitással, kegyetlenséggel. A közelmúlt eseményei is beszűrődnek olykor a történetbe: egyik alkudozásnál például a feleség magnetofonra veszi az egész beszélgetést, miközben a férj a vevő arcára irányítja az asztali lámpa fényét. A kutyabarát kedvenceit uszítja Csicsikovra, hogy hamis szerencsejátékra kényszerítse.
Csicsikov, miként a regényben is, az utolsó pillanatban sikeresen meglép – a holt lelkek egy bankkölcsönhöz kellettek, az első látásra abszurd s végtelenül komikus epizódok sora értelmet nyer.
A két és fél óra alatt állandó mozgásban van a színpad, nincs megállás egyetlen pillanatra sem egészen a végső haláltánc-vízióig, amikor is a regényhez híven kiderül, hogy nem csak a holt lelkek, hanem a még élők és mozgók is lényegében halottak. A vizualitásnak, a mozgásnak mindvégig nagy szerepe van az előadásban, de különösen az első felében. A befejezés kissé elhúzódik, a gyorsan változó képek a végére lassulnak, az addig igen feszes ritmushoz képest elnyújtottabbra sikerül a lezárás. A kiváló rendezés és a színészek nagyszerű játéka ennek ellenére érzékletessé tette, hogy Gogol Oroszországa a mától sem idegen. A közönség értően és nagy lelkesedéssel fogadta az előadást, hosszan és zajosan ünnepelte az alkotókat.
FRIED ILONA
